Itt a földön semmi sem tart örökké – Bagi Iván versei

Líra, Költészet

Bagi Iván

Itt a földön semmi sem tart örökké

Bagi Iván versei
 
 
Mama lánya

Mama,rád ütöttem.
Drámai alkat vagyok,
a végletek embere.
Nem tudok félig csinálni valamit,
belepusztulok a felszínességbe,
vagy minden vagyok, vagy semmi,
csordultig szeretettel.
Izzó, vad figyelmemet egyetlen apró részlet

sem kerülheti el.
Szerelemes vagyok a gondolatba,
hogy az öcsém gyereke, Piroska,
szintén a Te erős személyiségedet örökölte.
Igen, nagy lélek lesz Ő is.
A mifajtánk.
Nem lesz középút,
vagy teljesen elkallódik, vagy üdvözülni fog.
Még itt a földön.
 
 
Őszintén

             Karl Ove Knausgårdnak

Magamba rejtőzni volna jó, egy apró padlásszobába,
ahol a levegő feltöltene színekkel és szagokkal.
A kinti zajok megtorpannának szedett-vedett ablakaim előtt,
a hangok lepattannának erős falamról.

Valami titkos vákuum otthont emelne körém.
Csak néhány négyzetméter kellene,
amit képes vagyok nyáron belakni, télen belehelni,
egy csupasz kis fal, ahová felakaszthatnám a szüleim képeit.
Egymás mellé.
Egy kutyám is lenne.
Mert mindig kell legalább egy ártatlan élőlény az embernek,
aki igazán szereti.
Soha nem múlón.
Kis kutya, akivel könnyedén belesimulhatnánk a létezés tartósabb rétegeibe,
belefúrnánk fejünket a gondviselés meleg ölébe,
és lopva lepne meg minket az álom jóleső varázsa.
A kutyám őszintesége mesés illatként szaglana,
még a legapróbb szőrszálnak is más és más árnyalata kelne életre,
a természet változatos erejével színezve.
Képzeletemben így szőném részletgazdagon ennek a sajátos otthonnak a képét,
igyekezvén minden erőmet az életszerűség szolgálatába állítani,
és a harmincadik nap után
látnám, hogy amit írok, jó,
mert kiderülne,
hogy a rám terülő örök sötétségben
is lehet élni
gyermeki éteriséggel.
Saját jogomon.
 
 
Magában beszélő identitásom

Az állandó mozgásban találtam igazi otthonra, a végtelen hontalanság változatos szellőiben, a sehova nem tartó cigányéletben, amely észrevétlenül is képes a lét makacs megfoghatatlanságába szerteágazó gyökereket ereszteni.
Nincs semmim, tehát minden az enyém. Enyém a szónak abban az egyszerű, tiszta, őszinte értelmében, amilyenben születni és meghalni szokott az ember.

 
 
Egyik napról a másikra

Nemsokára itt a nyár,
amikor a hajnalt bevárja forró végzete.
Visszasírod a telet,
ahogy a nyarat is visszasírtad.
Kis túlzással élve:
mindig, minden az adott pillanatban tűnik csak rossznak.

   
 
Hiány
Rám mindig más vigyázott,
mert a nők az életemben
nem anyának születtek. –
 
 
Mi az irodalom?

Amikor a nyelv leleplezi az örökkévalóságot.
Tart, amíg tart.
Itt a földön semmi sem tart örökké.
 
 
Felélve

Gyerekkoromban nemcsak a jövőmet,

hanem az idő mértékegységeit is feléltem.
Így állandó időzavarban szenvedek.
Ezer helyen süvít át rajtam a szél.
 
 
Satufék

Vészesen lebegett a távolban a választás.
Egy ideje ott gyülekeztek a sötét viharfellegek.
Az idő mégis akkora satuféket nyomott,
mint egy böszme nagy kamion.
És konkrétan megállt minden,
a hónapokból évek,
a hetekből pedig hosszú hónapok lettek,
és még mindig nem tudtunk semmit.
Egyetlen napot táncoltak körbe a pártok,
mintha azon az egy napon múlna minden.
Biztos, ami biztos, én a birsalmakompótot hajnalban bevágtam.
Ki hiszi azt, hogy örökké élhet?
Az összes ember.
Nem tudunk másképp felkelni.

 
 
Az utolsó szalmaszál

A Margit-sziget rendhagyó fekvésével
még éppen összeköti
a külvárost a belvárossal,
a szorongó embert megtartja az identitás szilárd talaján.
Nem hagyja elveszni abban a tudatban,
hogy a hidakat váltogatva
fizikai távolodásával messzire került
az élettől.
Ő az a köldökzsinór, amit képzeletben sem lehet elvágni,
ott imbolyog élet és halál között.
Senki földje, amely a belváros jellegét ölti,
de valójában nem az, csak a természet része,

ami végül visszavesz mindent, ami az övé volt,
az egészet,
és a szigeten vadállatok fognak cirkálni,
és az emberek kiszorulnak mindenhonnan.
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése