Kettős könyvbemutató és Irodalmi Jelen-est Aradon

Helyszíni, Fűalatt

Kettős könyvbemutató és Irodalmi Jelen-est Aradon

 

Száznegyvennél is több érdeklődő volt kíváncsi az aradi Jelen Ház nagytermében tartott legutóbbi Irodalmi Jelen-estre, ahol Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban és Varga Melinda Sem a férfiban, sem a tájban című kötetét mutatták be, illetve Irodalmi Jelen-díjakat adtak át.

 IJ-est, Arad

Mindkét kötet az Irodalmi Jelen Könyvek és a Kalligram Kiadó közös gondozásában jelent meg, a főszerkesztő és a lap versszerkesztője a kiváló moderátori kérdéseken túl egymást is faggatták a verseskönyvek esszenciális témáiról. A pergős, felolvasásokkal tarkított estet zenei etűdök színesítették, Miscovici Tibor és Miltaller Lajos profi zenei játékát külön ki kell emelnünk.

IJ-est, Arad

Elsőként a rendezvény háziasszonya, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese köszöntötte az est szereplőit. Böszörményi Zoltánt és Brauch Magdát nem kellett bemutatni az aradi irodalomkedvelőknek, Varga Melinda azonban először szerepelt a vértanuk városában, az est első felében őt ismerhette meg a közönség. Bege Magdolna kolléganőjét arról kérdezte, milyen volt először publikálni, s hogyan kötődődik mindez az Irodalmi Jelenhez. A kérdés azért is volt találó, mert a kettős kötetbemutatón a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai is szép számban részt vettek tanáraikkal, Hadnagy Évával, Nyári Andreával, Nyári Melindával, Rudolf Ágnessel együtt. A költő első szépirodalmi lapban megjelent publikációja az Irodalmi Jelen Debüt rovatához kapcsolódik, itt jelent meg 2003 februárjában az a négy vers, amely meghatározta pályakezdő éveit. A rovatot abban a periódusban Orbán János Dénes szerkesztette, aki szintén sokat segített az akkor fiatal költőnek.

IJ-est, Arad

Az Irodalmi Jelen a fiatal, pályakezdő költőkre és prózaírókra hangsúlyosan odafigyel, a Debütben publikálni nemcsak közlési lehetőséget, hanem aktív műhelymunkát is jelent.

Böszörményi Zoltán a négy ciklust összefűző motívumokról és a kötet fontosabb témáiról kérdezte Melindát, így a szerelemről, magányról, elidegenedésről, tájról, állat és ember viszonyáról, isten és vers kapcsolatáról, illetve arról is, létezik-e női költészet. Idézett a verseskötetről írt alapos és értő esszéjéből. Az értekező írásban több más mellett azt emeli ki: ebben a versvilágban a szűnni nem akaró kétely, a nyugtalanság állapota uralkodik.

 

Varga Melinda egyik új versében, amely az Arany-összeállításban szereplő költőkhöz íródott azt írja, a vers mágia. Bege Magdolna arra is kíváncsi volt, költőként, szerkesztőként, olvasóként miért gondolja így. A szerző Weöres Sándorhoz hasonlóan azt vallja, a szavakkal világosat és sötétet is teremthetünk. A szavak, a gondolat hatalma a költészet művelőit és olvasóit kizökkentheti a hétköznapokból, teremtő, formáló ereje van.

IJ-est, Arad

Az est második felében Brauch Magda és Varga Melinda kérdezte Böszörményi Zoltánt a Kényszerleszállás Shannonban c. legújabb  kötetéről, amely műfaját tekintve elbeszélő költemény, s mint ilyen külön színfolt, ínyencség a kortárs lírai palettán. Külön érdekesség az is, hexametert, prózaverses gondolatfolyamot, rímes-ritmusok részeket egyaránt tartalmaz.

 

A remény, a szabadság, az emlék, az istenkérdés, a téridő, a szerelem, haza, magyarság, magány témái emlékeztetnek a Böszörményi Zoltán korábbi versesköteteiben is föltűnő motívumokra, versépítkező elemekre, fogalmakra.

A Kényszerleszállás Shannonban olyan fontos filozófiai, kultúrtörténeti utalásokra bukkanunk, mint az egzisztencializmus előfutárának, Pascalnak, Hamvas Bélának, Szilágyi Domokosnak, Ady Endrénak vagy Hermész Triszmegisztosznak a művei.

A költeményt valós élmény ihlette, a 2016. március 17-én Londonból Barbadosra tartó gép műszaki hiba miatt kényszerleszállást hajtott végre az írországi Shannonban.

A költő a következőképp vall a tragikus eseményről, és arról, miként lett ebből verseskötet:

Aznap, 2016. március 17-én már kora reggel rosszul indult a nap. Fél hétkor érkeztem a nizzai reptérre, a váróterembe siettem, s belefeledkeztem a munkába. Amikor nagykésőn felpillantottam a számítógépem képernyőjéről, láttam a falra rögzített monitoron, hogy a beszállás végét jelzik.

Kapkodva összepakoltam dolgaimat, s a kapuhoz rohantam. Kezelték a jegyem, sietve mentem a beszállófolyosó felé. A kanyarban két francia rendőr és egy vámtiszt állított meg. Kérdezték, én vagyok-e az utolsó utas. Értetlenül néztem rájuk. Ezt nincs honnan tudnom, feleltem. Erre a tiszt kérte, vegyem le a dzsekimet, mert meg kell motoznia, s ezt követően a kézitáskámat is tüzetesen át kell vizsgálnia. (Megjegyzem, Franciaországban sürgősségi állapot volt akkor is, ami felhatalmazta, hogy bárkit, akit gyanúsnak ítél, megállítson, megmotozzon, kihallgatásra kísérjen be.) Kézitáskámban, az iratok között turkált. Elmélyülten vizsgálta a magyar nyelvű kéziratokat, bankkimutatásokat, kézzel írott jegyzeteket. Minden villámzárat kinyitott. A végén valamelyik zsebben megtalálta kanadai útlevelemet is. Ahá, kiáltott fel, dugdossa az útleveleket! Mondtam neki, nem, mert az ott volt mindig, és tudtommal nem tiltott a kettős állampolgárság. És különben is, mondtam a tisztnek haragosan, megfeledkezve a sürgősségi állapotról, ilyet nem csinálnak az emberrel, mindenki szeme láttára kipakolják táskájának a tartalmát. Erre az „úr” dühbe gurult, s kiabálni kezdett, hogy rendben, akkor most bekísér a rendőrőrsre, kövessem. Mivel csak másfél órám volt a mostani és a Londonból Barbadosra induló gépem között, megjuhászkodva mondtam neki, ne tegyen ilyet, folytassa csak itt a motozást. A végén felírta a magyar és kanadai útlevelem számát, s fenyegetően azt mondta, ennek folytatása lesz. De hiszen átkutatott, nem talált semmit, miért lenne ennek folytatása? – kérdeztem. És különben is, mit keresett? Pénzt, vágta rá lakonikusan. De hát láthatja, hogy néhány száz dollárnál nincs nálam több. Gúnyosan a szemembe nézett, s elengedett. Amikor beszálltam a gépbe, minden tekintet rám szegeződött. Ahogy elfoglaltam a helyemet, azonnal becsukódott a gép ajtaja, s kihúztak bennünket a betonpályára. Londonban kiszálltam, rohantam a Barbadosra induló géphez. Útközben megvettem a Time, a Newsweek, a The Economist magazinokat. Végig rossz kedvem volt, azon tépelődtem, vajon miért szemelt ki engem a nizzai repülőtér megfigyelő kameráit kezelő, mivel hívtam fel magamra a figyelmét. Talán a hetekkel azelőtt vásárolt kapucnis dzsekim, az kevert gyanúba. A Barbadosra induló gép menetrend szerinti időben szállt fel. Bár felhő takarta az égboltot, a gyenge szél miatt alig rázkódott a magasba igyekvő repülőnk. Jó kedvem továbbra sem tért vissza. Hosszú ideig, talán több mint egy órán át elmerültem a vásárolt képeslapok olvasásába. Már rég elértük az utazómagasságot, amikor arra lettem figyelmes, hogy gépünk balra kezd kanyarodni, s nem akarja abbahagyni. Ez gyanút ébresztett bennem. Kérdően néztem a mellettem ülő hölgyre, aki azt mondta, már régóta nincs áramszolgáltatás a gépen. Semmi sem működik. Ahogy ezt kimondta, három légikísérő szaladt végig a gép keskeny folyosóján. Ebből tudtam, hogy komoly baj van. Mivel közel ültem a pilótafülkéhez, az elhúzott függöny mögé léptem, s láttam, mindhárom stewardess telefonkagylót szorít a füléhez. Amikor megpillantottak, intettek, hogy azonnal menjek a helyemre. Néhány perc múlva a kapitány bejelentette a kényszerleszállást. Érdekes, hogy vannak kétségbeejtő pillanatok, amikor az ember megőrzi nyugalmát. Nem esik pánikba azonnal. Az ésszerűség, ha ilyenkor van ilyen, azt diktálja, hogy a kocka el van vetve, két dolog történhet velünk: megússzuk, vagy odaveszünk. Ha valaki most felmegy a British Airways honlapjára, és a 2016. március 17-i, Barbadosra tartó járat eseményéről érdeklődik, csak annyit tud meg, hogy füst volt a kabinban. Nem többet. Magától értetődő, hogy a légitársaság nem írja meg az igazi veszély súlyosságát, sem azt, hogy a turistaosztályon kisebb pánik is kitört, és azt sem, hogy néhányan az utasok közül pert indítottak. Szerintem ma már csak az számít, hogy megúsztuk, s a leszállás után is füstölgő gépünk nem robbant fel. A többi csak irodalmi szinten fontos. Igen, a pánik előtti nyugalomban fogalmazódni kezdett bennem egy szöveg, mit érzek, mit gondolok a félelemtől – nevezhetem akár halálfélelemnek is – átitatott légkörben. Ekkor kezdtem jegyezgetni. Nem búcsúlevelet írogattam, hanem megfigyeléseimet vetettem papírra. Vázlat volt az egész. Csonka mondatok, zilált képek. Hónapok teltek el úgy, hogy nem jutottak eszembe ezek a feljegyzések. Egyik nap történt, valamit keresnem kellett az egykoron francia vámtiszt is átkutatta táskámban, ekkor találtam meg ezeket a papírfecniket. A megjelent Kényszerleszállás kezdő mondata volt az első bejegyzés: A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege. Erre épül fel a történet, az elbeszélő költemény.”

A Kényszerleszállás Shanonnban c. kötetről szóló esszénk az alábbi linken érhető el:

http://www.irodalmijelen.hu/2017-dec-2-1715/let-hermeszi-hirvivoje

Az Irodalmi Jelen-est befejezéseként Böszörményi Zoltán átadta a legújabb Irodalmi Jelen-díjakat, amelyeket Brittich Erzsébet és Ódry Mária irodalmi és képzőművészeti, Jankó András prózaírói, Szabó Péter költői tevékenysége elismeréseként vehetett át. Majd, az esemény résztvevőivel együtt, egy pohár borral is koccinthatott rá.

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése