„Az ész hintáján ringatózva”

Helyszíni

Költészete utánozhatatlan tudományos játékosság terepe: verseiben ötvözi a matematikát, a filozófiát és a metaforákat. A temesvári forradalom sikere az ő hálózatelmélete gyakorlati megvalósulásának köszönhető. Íráskutató, a rovásírással kapcsolatos felfedezései felforgatták a tudományos nézeteket. Aki mindez egy személyben: Mandics György. 75. születésnapja alkalmából köszöntötték az Írószövetségben.

 

A költőt verssel köszöntsd – ennek a jegyében nyitotta a Magyar Írószövetség születésnapi estjét Csisztay Gizella, aki három verset olvasott fel nyitányként az ünnepeltnek. Mindegyik köszöntő a Mandics György 75. születésnapjára összeállított kiadványban jelent meg. Az egyik Szőcs Gézáé, az Ez itt tán még az Úr rovása című vers, melyben Szőcs játékos sorokkal méltatja a rovásírás szakértőjét, a másik a legrégebbi baráté, Böszörményi Zoltáné, a Torontói levél – Mandics Györgynek 75. születésnapjára, a harmadik pedig Tari István verse, a Hetvenöt ágú látomás, amelynek címe az ünnepelt éveinek számára utal.

Mandics György költészetét – és azon belül legújabb kötetét, az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent, összegyűjtött verseket tartalmazó A kör négyszögesítése című könyvet – SzakolczayLajos, az est moderátora méltatta. Az irodalomtörténész-kritikus jellegzetes humora, hangos felkiáltásai e laudációban is remekül érvényesültek – mindjárt az elején, hiszen Szakolczay azzal kezdte, hogy ő bizony egy árva szót nem értett a különféle tekervényes szakkifejezések özönéből. Ámde annak ellenére, hogy a matematikai vonatkozásokat laikusként olvasta, ilyen élvezetes verseskötet talán még soha nem volt a kezében, hangsúlyozta az ünnepelt kollégája és jóbarátja. Hasonló integratív vállalkozásra ugyanis nincs példa nemhogy a magyar költészetben, de talán az egyetemes líratörténetben sem. 

Mandics mesterien műveli a matematika és a filozófia egységesítését, a történelem mellé mitológiát rendel, a helyi színt a kozmikussal egészíti ki, és mindez a végtelen szabadság szellemében fogan. Olyan költővel van dolgunk, aki „az ész hintáján ringatózva” alkotta meg a hagyományoktól teljesen elütő versrendszerét, a matematikai képletek kristálytiszta logikájával, kozmikus filozófiai kicsengéssel. Minden példázatos szólása a filozófia és a matematika határán mozog; szerinte vers csak más versekkel való összehasonlításból tárja fel értelmét. A paradox helyzetek izgatják, a ráción túli összeszikráztatás – jellemezte Szakolczay a művek világát, miközben azokban tobzódnak „a román cenzúrát sötét erdőbe vivő metaforikus kitételek”. Az irodalmár külön kiemelte a Thézeusz a labirintusban című nagy költeményt, amely a metafizikai rácsodálkozások, az érzelmi hevületek sorát vonultatja fel. Mandics György költészetében az olvasó „felfedezheti a világszabadító tágasság minden rejtélyét” – fogalmazott Szakolczay Lajos.

De az irodalmár címszavakban kitért az életút legfontosabb határköveire is: a kis faluban számtant tanító ifjú Mandics pályakezdésére; a tragikusan korán elhunyt társsal és alkotótárssal, M. Veress Zsuzsannával való együttmunkálkodás éveire; e közös munka eredményére, a Bolyai János jegyzeteiből című kötetre – amely olyan tökéletesre sikerült, hogy Nemeskürty István valódi Bolyai-megszólalásoknak vélte az alkotópáros írásából kikerekedett arcképet és mondatokat –; a román rendőrség kínvallatásának technikáira; a temesvári forradalmat átélő és „szervező” tudós megoldásaira, és nem utolsósorban az íráskutató életművére. 

Innen Mandics György vette át a szót, felelevenítve azokat az éveket, amikor a legrafináltabb módon kellett a cenzúrával megküzdeni. A Thézeusz-vers „hősválasztása” sem véletlen: „Azért választottam Thézeuszt – magyarázta a költő – mert az ő történetében a gyermekeket büntetik azért, hogy apjuk elvesztett egy háborút. Ugyanígy volt velünk Erdélyben, ahol az értelmiséget feláldozták, Bukarestbe vitték vagy átalakították román janicsárra.” Mandics György több szórakoztató és szemléletes példát is mutatott műveiből, hogyan játszhatta ki tudásával a cenzorok figyelmét; így például a Trianont rejtő matematikai trükkel az Aleatorika című versben (ahol a „Háromszor a non” sor a kódolt szó), vagy a hatvanadik szélességi fokra tett utalás, amely, ha utánanézünk, Mohácsot köti össze Párizzsal. Ahhoz hasonló ez, mutatott rá Mandics, mint amikor Kányádi azt írja: „Vannak vidékek ahol / a fölösleges / kutya- s macskakölyköket / vízbe ölik vagy elevenen / eltemetik / de mielőtt még a szemük / kinyílt volna…”

Szakolczay Lajos K. Jakab Antal, a kiváló erdélyi irodalomkritikus A névmás éjszakja című művét idézte föl, és a tudós véleményét, miszerint nincs ember, aki össze tudná illeszteni Mandics nevezetes párverseit. Az ünnepelt felidézte generációja, a második Forrás-nemzedék indulását – többek között Farkas Árpád, Balla Zsófia, Csiki László, Király László, Sigmond István tartoztak ide –, és azt a megmosolyogtató esetet, amikor egyszerre négy verseskönyvet adtak nyomdába, és tévedésből párosával „egymásba kötötték” a szerzőket, tehát előfordult, hogy egy Mandics-költemény egy Balla Zsófia-verssel folytatódott. „Valami ilyesmit próbáltam a párversekben megvalósítani” – összegezte Mandics György egyik jellegzetes költészeti játékának történetét. 

Első versét egyébként Lászlóffy Aladár közölte a Vitorlaének című antológiában. Ezt a művet tizennyolc évesen írta a költő, és Bodor Pálnak ajánlotta – Szakolczay Lajos hozzáfűzte: nemes gesztus volt Mandicstól, hogy miután a Magyarországra áttelepült Bodor Pál a határon túli magyarok állampolgársága ellen kampányolt, a neki szóló ajánlást nem vette le verse éléről, hanem egy lábjegyzettel látta el. De hogy már gyerekként sem volt „teljesen normális”, fogalmazott tréfásan Szakolczay Lajos, bizonyítja, hogy első regényét tizennégy évesen írta meg. Ez egy sci-fi volt, egy Atlantisz-regény, és senki nem akarta elhinni, hogy Mandics keze alól került ki, mondván, egy gyerek ilyet nem tud írni. Ezután viszont a költészet felé fordult, „a versekkel gyorsabban lehetett haladni” – mondta az ünnepelt általános derültséget aratva, hiszen a nézőtérről mindenki ismerte jófajta megszállottságát.

A lírára térve Mandics György megosztotta: hatalmas vitáik voltak Csiki Lászlóval, hogy lehet-e ötvözni a matematikát a költészettel és az esszével. Csiki határozottan lebeszélte erről az irányról barátját, aki azonban kitartott mellette, és fel is olvasta egy versét példaképp, hogyan szervül egymásba történelem és matematika. Ez a Sztochasztikus lánc című nagy, önvallomásos költeménye: „Mindegy, milyen bölcső ringatta, milyen fák alatt / merre voltak a végek, s vonultak véletlen délköreink…” Hogy Mandicsnál minden szó, minden mondat hatalmas mögöttes tudásanyagot rejt, bizonyította rövid magyarázata is a vonuló véletlen délkörök képéhez: a nulla meridián tudniillik nem mindig volt Greenwichben, hanem egykor Nagyváradon, amit minden csillagászattal foglalkozó tudósnak ismernie kell, magyarázta a költő-matematikus.

Mandics György írástörténészi munkásságát Bakay Kornél méltatta, aki frissen kapta meg a háromkötetes Róvott múltunk című munkát, és monumentális alkotásként dicsérte. „A tudományos életben Mandics György valójában ellenzékbe vonult” – fogalmazott Makkai Kornél, aki egy idézetet hozott ajándékba az ünnepeltnek. A tudományból kitagadott, 19. századi nyelvész, forráskritikus Mátyás Flórián fogalmazta meg: „Még a tudományos területeken is szükség van ellenzékre. Ahol hiányzik, teremteni kell. (…) Csak így ellensúlyozhatjuk a hatalom adta tekintélyt. Kérjük ifjabb kortársainkat, hogy ne engedjék tespedésbe hanyatlani nemzeti tudományunkat.” 

Mandics György elmondta: matematikus a forradalom miatt lett, valójában régésznek készült, Egyiptomban szeretett volna ásni, a hieroglifákat kitűnően olvasta. A matematikával aztán Ion Barbu munkásságán keresztül mélyült el a kapcsolata, akinek megírta monográfiáját, és lefordította főművét. De a matematikus gondolkodó volt az is, aki a temesvári forradalmat beindította: Mandics megalkotta a hálózatos csoportrendszer elméletét, amit átültetett a társadalmi mozgásokra – ennek az a lényege, hogy az információ terjedése nem függ egyetlen vezetőtől. „A temesvári forradalomban ez tökéletesen működött – fogalmazott a tudós költő – tízezer embert ki tudtam vinni az utcára.”

Így jutottunk el az élettörténetben az írástörténetig, ami „véletlen hajtás”, fogalmazott az ünnepelt. Még a bukaresti Albatrosz Kiadó kért tőle egy könyvet, ami nem veszélyes a diktatúrában, s innen jött az írástörténet gondolata. A cenzúra „elaludt”, átment rajta – sajátos módon az egyébként igen éber Fülesi elvtárson –, de leginkább akkor figyeltek fel valakire, ha módszeresen kezdett valamivel foglalkozni. „Én mindig váltogattam”, idézte fel nevetve a költő, és meghallgathattuk a jövőben játszódó sci-fijének a történetét is, ahol pingvinekkel helyettesítette az ifjú sólymokat. Mandics 2008-ban ment be a Gondolat Kiadóhoz a protoírás témájának ötletével, vagyis hogy kidolgozná, hogyan lett a jelekből írás. Ez volt a kezdete annak a fantasztikus vállalkozásnak, amelynek eredménye a kétezer oldalas Róvott múltunk. A szerző hangsúlyozta: ami 2010-ig megjelent a rovásírásról, minden olvasatot megvizsgált, és bevett a könyvébe. S hogy mennyi titkot rejt a „rovott múlt”, azt a közönség kérdései is bizonyították, amelyekre Mandics György az est végén, majd a koccintás után a kötetlen beszélgetés során válaszolgatott. 

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése