Üveghíd hegyek és szívek között

Helyszíni

Haim Dotan Kínában felavatott, lenyűgöző üveghídjának csodájára járnak a világ minden tájáról. Talán nem is tudják, hogy az üvegcsoda alkotója költő is, aki verseiben a természet harmóniáját szólaltatja meg. A Sanghajban élő izraeli költő Budapesten vendégeskedett, és a Magyar PEN Club estjén bemutatták kétnyelvű verseskötetét is.

 

Ritkán adódik lehetősége a magyar közönségnek a szeretetét ilyen lelkesen és nyíltan megvalló költővel találkozni, mint Haim Dotan. A Sanghajban élő izraeli művészt a PEN Club látta vendégül kétnyelvű kötete megjelenése alkalmából, és egy rendkívül közvetlen hangú, ha tetszik, buddhista értelemben lélekemelő esten vehettünk részt a társaságában. Haim a beszélgetés kezdete előtt a közönség minden egyes tagjához odalépett, és kézszorítással köszönte meg a jelenlétét. Ahogyan később megfogalmazta: lehet, hogy kevesen vagyunk a teremben, de minden ember egy egész nemzetet hordoz magában és ősei ezreit, így valójában rengetegen vagyunk – egyek. (A költő nyilván nem sejtette, hogy József Attila szavait adta át.) 

A vendéget Turczi István, a PEN Club főtitkára mutatta be. Haim Dotan izraeli születésű, Shanghajban élő építész, egyetemi professzor, New York-i felesége szintén elkísérte az estre. Diplomáját a Dél-Kaliforniai Egyetemen szerezte, Sanghajban az Institution of Visual Art mesterfokozatú tanára. Tagja a Tel Aviv-i írószövetségnek, tavaly rangos irodalmi díjat kapott. A Magyar PEN Club gondozásában megjelent Esőcseppek / Raindrops című magyar–angol nyelvű verseskötete – megkapóan szép, letisztult kivitelű könyv; a hófehér lapokon és borítón csupán finom ecsetvonásoknak látszanak a sorok – axiomatikus tömörségű, pár soros költeményeket vonultat fel a természet és a költészet együvé tartozásáról. Turczi Istvánnal és Szőcs Gézával egyébként a Góbi-sivatagban ismerkedett meg, és eme egzotikus találkozás élményéhez Haim újra és újra vissza is tért az est során, de Turczi is szívesen idézte fel az éjszakai vonatutat, melynek végén szó szerint a semmi közepébe érkeztek meg. A látvány annál gyönyörűbb volt, hiszen a sivatagban érte őket a napfelkelte – emlékezett Turczi István. 

„Haim Dotan valóban világhírű – folytatta immár Szőcs Géza a vendég bemutatását –, noha egyelőre nem költőként, hanem építészként.” Az építőművész hidakat tervez, s alkotásait a kínaiak részéről olyan tisztelet övezi, mint nálunk a Lánchidat. Egy nemzet önképét általában nem a szellemi manifesztációk, hanem a kézzelfogható, tárgyiasult alkotások, mindenekelőtt az épületek határozzák meg – folytatta a PEN Club elnöke –, hiszen ezek alakítják a város arculatát. A tárgyiasult valóság tehát jellemzően fontosabb a nemzeti önkép hordozójaként, mint egy filozófiai értekezés. Szőcs Géza felolvasta Haim Dotan verseskötetének előszavát is, amely egy különlegesen szép könyvjelzőre került. „Ha Haim Dotan olyan verseket ír, amilyen hidakat tervez, akkor a közös minőség bennük minden bizonnyal a finomság, a természet valóságának, az emberi léleknek és az ember által a valóságba helyezett tárgynak az összhangja, már-már azt lehetne mondanunk: mentális, pszichés és vizuális egysége” – szól az ajánló első sora. Haim Dotan miniatűr háromsorosai rezdüléseiről „prózában” beszélni csak otrombán lehetne – vélte Szőcs Géza, ezért az esten a versek beszéltek önmagukért. A költő három ajándékot is kapott az írószervezettől: a világhírű, Sanghajban élt Hudecz László tanulmányának fordítását a kínai hidakról, valamint egy-egy hatalmas albumot a Tisza- és a Duna-hidakról. Az elnök azzal nyújtotta át a műveket, talán lesz egyszer Magyarországon is egy híd, amely az ő művészetét hozza el a magyar tájba. 

Haim Dotan sokszorosan megköszönte a meghívást és a kötet létrejöttét, és mintegy ars poeticájaként hangsúlyozta: a szív szeretet, a szeretetnek nincs szüksége szavakra, hiszen a szeretet energia. „Nem vagyok gazdag a szó anyagi értelmében, de Liza az én nagy lottónyereményem, mindent tőle tanultam” – mutatott a feleségére, Elizabethre a költő. Majd egy poharat megkocogtatva érzékeltette: minden a hangokról szól, nem a szavakról. Hiszen szavak alatt mást és mást értünk. Példaképp hozta fel az „áj” hangzású szót, melyet hallva a világ egyik felén rögtön az „én”-re gondolnak (az angol I miatt), de a másik felén már a „szeretet”-re (a kínai nyelvben ezt jelenti). A költészet szív és szív közötti híd, a költőknek az a dolga, hogy ilyen hidakat építsenek, s azokon mindannyian hírvivők vagyunk – fogalmazott Haim Dotan. A zene magával visz, sodor, de a költészetben részt veszünk, ezért nagyobb, mint a zene – mondta mosolyogva a költő.

 

Turczi István kérdésére, hogy Sanghaj, Tel Aviv és New York közül melyiket érzi igazán az otthonának, Haim Dotan egy példázatszerű történettel válaszolt, habár nem a földrajzi térre, hanem az időre vonatkoztatva, de a párhuzam világos volt. Amikor megkérdezi a tanítványait, mesélte Haim, hogy hány évesek, azt szokta mondani nekik, ne válaszoljanak erre egy-egy konkrét évszámmal, hanem mondják azt, „beauty years old” – a szójáték az angol mondatban a számnevet helyettesíti a „szépség” szóval. „Mindannyian nagyon öregek vagyunk, DNS-ünkben hordozzuk anyáink, nagyanyáink és sok-sok ősünk örökségét” – mondta az alkotó. A költészet hatalmának illusztrálására is elmesélte egy példázatértékű tapasztalatát: egyszer Kínában este kivitte a tanítványait a hegyekbe, majd leültette őket, hogy írjanak verset. Ők kétségbeesve néztek rá: hogyan volna ez lehetséges, hiszen sosem írtak még. Közben feljött a hold, elsötétült az ég, és húsz perc múlva mindenkinek kész volt a verse. De még a velük lévő tanárok és túravezetők is írtak egy-egy verset. Egy hasonló alkalommal az egyetem dékánnője keze alatt is vers született, ennek hatására el is sírta magát, pedig a kínaiak sosem sírnak – osztotta meg a költő. 

És hogy a valóságos hidakról is szó essen, Turczi István számokkal is bemutatta azt a csodát, amely Haim Dotan alkotása, és Kína Hainan tartományában avatták fel 2016-ban. Két óriási hegyszirtet köt össze, 15 méter széles, 260 méter magasan húzódik és 430 méter hosszú. Összesen 2200 tonna üveget használtak fel hozzá, s aki átsétálva rajta lenéz a mélybe, maga alatt láthatja a tiszta természetet. Haim Dotan közben az asztalon is rögtönzött egy kis hidat a mikrofon zsinórjából és két ásványvizes üvegből: ezen mutatta be, hogy valójában az enyészetnek tervezte alkotását. Pontosabban nem ő tervezte, hanem Lao-ce, 2500 évvel ezelőtt – hangsúlyozta a művész, ő csak alkalmazta a mában. Hogy miért? Ez a híd nem az énről szól, magyarázta Haim Dotan, hanem a természetről. Üvegből van, tehát nincs, eltűnik, ha tetszik, láthatatlan, maradnak viszont körülötte a hegyek, a fák, a madarak. Hainan nagyon szegény provincia volt, de mióta a hidat megnyitották, özönlenek a turisták, és a terület hatalmas bevételekre tesz szert. 

Az est végén maguk a versek is közvetítették a közönségnek ember és természet bensőséges viszonyát Haim Dotan költészetében, s ő mindegyik haiku-tömörségű szövegét szenvedélyes átéléssel kommentálta is. És valóban: még a pesti belváros közepén is ki tudta ragadni hallgatóságát a tér és idő kötöttségéből; felemelő volt hallgatni, ahogy az eső utáni pókhálóban megcsillanó vízcseppgyémántokról, vagy a felszínen lágyan úszó, szinte lebegő kacsák a víz alatt láthatatlan, motollaszerű lábmozgásáról beszélt, vagy egyszerűen csak a hajnali erdő szimfóniáját varázsolja elő. Szőcs Géza azzal zárta az estet: régi témája az esztétikai tárgyú traktátusoknak költészet és építészet vetélkedése. Haim Dotan az a boldog ember, akinek nem kell eldöntenie, milyen típusú üzeneteket fogalmazzon meg. Frank Lloyd Wright mondta: az orvosok szerencsések, mert tévedéseiket egy-két nap alatt eltemetik, de az építészek évszázadokig szégyenkezhetnek azok miatt. Haim Dotan alkotásai azonban – remélhetőleg – évszázadokig büszkén fennmaradnak majd.

                                                                                                                   

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése