Kívül-belül falak

Kritika, KritX

„Sayfo Omar tagadhatatlan szakmai kíváncsisággal, rátermettséggel, vagánysággal egy olyan főhős bőrébe bújt, akivel nem esik jól azonosulni, mert annyira szerencsétlen, kisszerű, semmitmondó és sírnivalóan átlagos, vagy már-már átlag alatti. Éppúgy, mint bármelyikünk (legalábbis gyengébb pillanatainkban, amiből lehet több-kevesebb, attól függ, hol tartunk éppen privát megismerési utunkon), bármennyire is kínos ezt bevallani.” Allah tágas földjén Juhász Kristóf kalandozott, izgalmas témát járva körül.

Jonathan Swift, Franz Kafka, George Orwell és a Pink Floyd zenekar (csak néhány kiemelés a szóban forgó krízis ábrázolásának kultúrtörténetéből) gyönyörűen foglalta össze azt a mindnyájunkat rendszeresen érintő civilizációs traumát, mely során a minket körülvevő világban, de önmagunkban is falakra találunk. Legyen kíváncsiságunk, elszántságunk, bátorságunk bármekkora, e falak legyőzhetetlenül magasodnak áttörési kísérleteink fölé. Diadaluk kisszerű, méltatlan, hiszen nem azért győzedelmeskedtek fölöttünk, mert okosabbak, ügyesebbek, lelkesebbek vagy több képzelőerejük van, hanem pont primitívségükkel, egyhangúságukkal, fantáziátlanságukkal. A személyiség, a hérosz, a halhatatlan lélek ebben a világban már fogantatása pillanatában pusztulásra ítéltetett – hogy pusztulása szórakoztató, tanulságos vagy jár-e egyáltalán bármilyen következménnyel, az már az írói szándékon múlik.

Sayfo Omar Allah tágas földje című regényének minden sorából árad a bukás fölött érzett megbocsátó, ezáltal derűs melankólia. Szerencsére nem azért, mert szerzőnk a mindent pusztulásra ítélő elbeszélőink nyomában jár, sokkal inkább azért, mert Sayfo Omar elsősorban kutató és újságíró, és nyilvánvaló következetességgel őrzi a jellegzetesen posztmodern hivatásában szakmai elvárásnak minősülő szenvtelenséget, vagyis még úgy is képes vérfagyasztóan közömbösen tudósítani külső és belső (főhősi) cselekményekről, hogy egyes szám első személyű mesélőként lép fel. Illik is ez az antiutópia (tudom, hogy pár éve a disztópia terminus van divatban, de aki divatozni akar, az ne írjon, hanem menjen a diszkóklub elé) műfajához, amelynek szerzőnk nem a posztapokaliptikus változatát űzi, ahol egzotikusan kellemetlen alakok egzotikusan kellemetlen eszközökkel hajtják rabigába az emberiséget, és nukleáris zombik járnak haláltáncot minden oldalon. Sayfo Omar antiutópiája közvetlen, direkt, és jelenvalón ránk vonatkozik. Képzeletünkre csak a képzelt közeljövő összeurópai és összafrikai (összarab) államalakulatai vannak bízva; a geopolitikai mozgások és más, nagyívű jelentéshalmazok mögött megbúvó nagyhatalmi jelenségek, játszmák ugyanazok, amiket most is kiolvashatunk a színes hírekből, ha akarunk – vagy épp az ellenkezőjüket, ha máshogy akarjuk: de ez sem változtat azon, hogy folyamatosan kényelmetlenül és kellemetlenül érezzük magunkat. Sayfo Omar ugyanis tagadhatatlan szakmai kíváncsisággal, rátermettséggel, vagánysággal egy olyan főhős bőrébe bújt, akivel nem esik jól azonosulni, mert annyira szerencsétlen, kisszerű, semmitmondó és sírnivalóan átlagos, vagy már-már átlag alatti. Éppúgy, mint bármelyikünk (legalábbis gyengébb pillanatainkban, amiből lehet több-kevesebb, attól függ, hol tartunk éppen privát megismerési utunkon), bármennyire is kínos ezt bevallani.

A főhős lehetne pikareszk hős is, mint Till Eulenspiegel vagy Don Quijote, lehetne drámai hős, mint Hesse bármelyik fejlődésregényének főszereplője, vagy lehetne groteszk hős is, mint Adrian Mole.

De mesélőnk jellemét nem határozhatja meg sem vagánysága, sem szerencséje, sem megpróbáltatásai, mert mindez csak egy határozott identitás vagy határozott identitásnélküliség, gyökértelenség nélkül működne. Ráadásul a történet az antiutópia műfaji követelményeinek megfelelően még csak jó véget sem érhet, így hősünknek minden – félbehagyott, elhibázott, átgondolatlan – cselekedetét a muszlim identitás és a nyugati, fogyasztói kultúra közötti, nehezen körülírható holtsávon téblábolás határozza meg. A fiktív európai nagyvárosba ékelt, a gettósodás és kriminalizálódás különböző fázisaiban – kitűnően – ábrázolt arab negyed, a Zóna sokadik generációs fiataljai vannak is valahol, meg nem is. A nagyszülők hagyományai ottmaradtak  a sosem látott Keleten, az öregek meséi, az imámok parancsai, a tradíciók megfellebbezhetetlen érvénye elporlik a gazdag európaiak negyedeibe vezető metró állomásainak betonján. Pedig minden, ami valóság, sokkal, de sokkal messzebb van, mint az a pár metrómegálló. Vagy mint a hősünk lakhelyéhez jóval közelebbi mecset. Minden messze van. A valódi tradíció, a valódi civilizáció, a valódi kultúra, a valódi Kelet, a valódi Nyugat. Ami hősünknek elérhető, az mind nosztalgia, szimulákrum vagy manipuláció. Egyedül a szenvedélyek, a vágyak, a kétségbeesett keresgélések és tapogatózások valódiak. Így a könyv többi, a főhős szemével láttatott figurája is visszafogottan drámai vonásokkal megrajzolt, és a legkevésbé sem szimpatikus. Mindenki valami fatális tévedésben él, valamilyen halotti maszk, társadalmi szerep mögé bújik, ahonnan – a regény narratívája szerint – nincs menekvés. Legfeljebb egy újabb maszk mögé.

Egyetlen rokonszenves karakterrel azért találkozunk, ha csak a főhős emlékein keresztül is, hisz a cselekmény fő idősíkjában halott: a nagypapa, Abu Hasszán figurája jó szellemként lebeg az egész siralomvölgy fölött. A keret is ő: vele, pontosabban az általa közvetített impulzusok földolgozásával – földolgozásának lehetőségeivel – kezdődik és végződik a regény. Csekélyke remény a napjaink globális, geopolitikai traumájának egy lehetséges folytatását különböző karneváli torzalakokon keresztül láttató kavargásában. De mégis remény.

 

Juhász Kristóf

 

Sayfo Omar: Allah tágas földje. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017.

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése