Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (21.) – A küzdelem metafizikája

Fűalatt

 

Iriszek. 2013 olaj, vászon, 55 x 80 cm

A küzdelem metafizikája

                                              Ibolyának

 

Valamikor az egyetemen is úgy tanultuk, későbbi olvasmányaimból is tudom, hogy a metafizikus festészet időtlenséget, mozdulatlanságot, statikus létet, enigmatikus hatást sugall.     A tudatalattiból feltörő álmokat, a félelmet, a szorongást feltárja, és azokat ábrázolja. Az emberi értelem külső határán áll.

Ez az irányzat a futurizmus, a dinamizmus ellenreakciójaként jött létre.  A lemerevedett világ fontos, és nem a mozgás, a rohanás, a száguldás, a gyors változás. Szokatlan környezetbe helyezi a tárgyakat, ezzel mágikus atmoszférát teremt. A szürrealizmus előfutárának is tartják. Torzított perspektívát is használ, nagy üres tereket, végtelenig elhúzódó távlatokat. A különös megvilágítással bizarr hangulatot teremt, így a kép valóságfölöttivé válik. Ez a ,,magánykép”, rejtélyes, titokzatos, mivel az emberi lélek titkait, félelmeit, szorongásait és álmait is feltárja. Reális elemekből építkezik. Az összetevőket megtölti új jelentéssel, különleges, mágikus hatással. Meghaladja a tapasztalatot. A valóság fölötti létet tárja fel. Átfogó és összetett, mivel a jelentése rejtett.  Olyan gondolkodás, amely a ,,fizikai valóságon túli", ,,érzékek feletti", ,,túlvilági” szinte ,,árnyékszerű” elképzeléseket, a lelket, halált, ideákat, álmokat kutatja. A dolgokat egyszer s mindenkorra adottnak veszi. Semmi nem lehet egyszerre múlt, jelen, jövő. Az idősíkokat elkülöníti egymástól, majd a kifejezés érdekében jól összezavarja. Jó példa erre Paul Delvaux Egy este egy vonat című filmje, ahol az idősíkok összekuszálódnak, és ettől az egész cselekmény homályos, sejtelmes, enigmatikus, mágikus, ködösített, egyedülálló, felejthetetlen.

A metafizikus festészeti irányzat előfutára elsősorban az álmodozó, naiv francia, Henri Rousseau volt. Senkihez nem hasonlítható, túlvilági, mesés képeit a szürrealisták is nagyra értékelték. Utat mutatott a költői, lírai álomvilágban élő, ábrándozó szürrealistáknak. Ahogy a költőt és múzsáját megfesti, mint egy igazi jó vers is, lírai hangulatot tud teremteni. A növényeket, azok leveleit, a tájat, az egész képet a legaprólékosabban festi meg. Nem vész el a részletekben, a képei egységesek, mesések, költőiek, fantasztikusak.

A metafizikus irányzat legismertebb képviselője a Párizsban élő Giorgio de Chirico. Tereket, elhagyott városi utcákat fest hosszú árnyékokkal. Megnyújtja az alakjait. Különleges feszültséget, szinte már vészjósló hatást ér el utcáival, a hosszú falra is felkúszó árnyékaival. Ha embert fest, az kőszoborra, próbababákra, árnyékokra emlékeztet. Festményei időtlenek, mozdulatlanok, statikusak, izgatóak, felkavaróak.

A metafizikus festészeti irányzat lényegének felvázolása után tudni fogjuk, hogy miért  beszéltem erről.

Egy nap, mikor még nem is tudtam a betegségéről, Ibolya hozzám jött, és kijelentette: ,,Egy belső hang megsúgta, hogy meg fogok halni.” Ez a mondat akkor bizarrnak, misztikusnak, valóság fölöttinek és hihetetlennek tűnt.                              

,,Aki ilyen jó és gyönyörű, az nem fog meghalni soha” – mondtam válaszul.

Mégis a kijelentése miatt nagyon megijedtem.                                              

Ez a testvérem nagyvonalú volt, nagylelkű, ha anyagi gondjaim akadtak, mindig felajánlotta a segítségét. Szerette a zenét, képzőművészetet. Több képem is volt nála: Zöld Madonna, Madarak, Visszhang, Prométheusz, Antik kórus, Epilógus.  

Szinte naponta felhívtuk egymást. Nagyon félt. Kiszolgáltatottá vált.

Míg szegény húgommal naponta a kórházba jártam, sok minden hatott rám.           

Az a különös környezet, az emberek testbeszéde, fájdalma és félelme, bátorsága, alázata vagy lázadása, beletörődése, a merev alakok és árnyékaik dermedt, metafizikus mozdulatlansága, kétségbeesett várakozása, a halál érzetének közelsége, az elhaló remény...

Az orvosok, nővérek gondoskodása, segíteni akarása nem nyugtatott meg.             

A küzdelem hiábavalósága, metafizikája dominált. Félve az ismeretlentől, reményvesztettség uralt mindent. Azok a nagy betegek, a gyógyulásukra várók, a félelemben, kilátástalanságban szenvedők, az a néma, nyomasztó, feszült csend, a lehangoló merev, statikus, metafizikus testtartások...

A kétségbeesés metafizikája volt mindez. Az elmúlás tudata mindenhol érződött, a kórteremben, a folyosók zugában, a modern gépekben, a legyőzhetetlen kór szorongást kiváltó  jelenlétében, a műtősök igyekezetében.

A szorongás metafizikája uralt mindent. A furcsa, felfoghatatlan orvosi eszközök, műszerek  metafizikus, felkavaró látványa már szinte elviselhetetlen. A gépek félelmet keltő hidegsége és ridegsége, a rettegés ezüstös, szürkés fénye, a hiábavaló reménysugár... Az emberek fájdalma, gyávasága, bátorsága, a falak, a folyosó, a függönyök szaga, az alakok mozdulata, becketti hiábavaló várakozása, az elhalványuló remény.  A félelem mindenhol ott volt, a kórtermek minden szögletében. 

Naponta bementem hozzá. Mikor az intenzív osztályon az operáció után  felébredt, látva engem, mind azt bizonygatta, hogy ő nagyon bátor, meglátom, leküzdi a kórt, az orvosoknak is látniuk kell, hogy ő egy rendkívül erős erdélyi lány. Nemcsak szépségversenyt nyert, de ezzel a műtéttel az életét is vissza fogja  kapni. Nagyon bizakodó volt, vagy csak mutatta, hogy ne rettegjek annyira. Megmutatta, hogy nagyon kitartó. Már szinte hittük, hogy jobban van. Teljesen egészségesnek tűnt. Még autót is vezetett. Aztán a jó közérzet a legkegyetlenebbre váltott, nagy fájdalom kíséretében áttétei lettek...

Másodszor nem tudtam kijárni a műtéti beavatkozást, mert senki nem vállalta, nem akarták fölöslegesen kínozni tovább. Hiába igyekeztem lelket verni belé. Alig tudtam bemenni az intenzív osztályra, a gazdag fantáziám lehetetlenné, elviselhetetlenné tette ezeket a lépéseket. Fizikai fájdalmat éreztem, szinte jobban fájt, mint ahogy szegény szenvedett.

      Akkor sok minden hatott rám.

      Másként látom a világot.

      Jobban megbecsülök minden emberi értéket, minden percet.

      Az életet.

Értékelem, ha süt a nap, esik az eső, ha fúj a szél, a vihar után, ha megláthatom a színekben pompázó szivárványt, a bizonytalanságot sugalló szürke ködöt, a változó felhőket, az erdők, a rétek, a búzamezők, a pipacsos mezők reményteljes zöldjét, kékjét, cinóbervörösét, alizarin crimsonját. Érezhetem a kizöldült és virágzó fák susogását, a tarkított fű bódító illatát, a tiszta ég nyugalmat nyújtó csendjét, békéjét.  A dombokat, a patakok, a folyók morajlását, megnyugtató, tiszta kobalt-, türkiz- és poroszkékjét, smaragd-, veroneze és nedvzöldjét. Az éjszakák hidegségét, félelmet keltő sötétjét, zörejét. A ragyogó holdat és csillagokat. A színeket...

A homokos partot, ahogy csendben, észrevétlenül nyaldossa a víz, ki-kiragad  belőle  egy-egy darabot. A homokos partból a leszakadt rész szétesik, sodródik szép lassan, megpihenve, meg-megállva, majd ismét továbbhaladva, csendesen, észrevétlenül, mint ahogy az élet is múlik, lassan vagy hirtelen. Jó hallgatni az elfolyó homok csöndjét, a kertek különös zenéjét. Ugyanakkor  mindez szomorúsággal tölt el.

Átérezni a sok emberi szenvedést, a beletörődés békéjét vagy csendes lázadását.

Jobban közel hozott engem a nincstelen, szegény emberekhez, a lecsúszottakhoz, a fájdalomban élőkhöz, a szenvedőkhöz, a nyomorultakhoz, a megerőszakoltakhoz, az ágrólszakadtakhoz, a gyengébbekhez, a kiszolgáltatottakhoz, a kitaszítottakhoz, az elesettekhez, a hajléktalanokhoz, a védtelenekhez, a nyomorban élőkhöz, az éhezőkhöz, az árvákhoz, a kifosztottakhoz, a megfélemlítettekhez, az üldözöttekhez.

Későbbi munkáim során emberábrázolásaimban nem egy felületes, tetszetős, édeskés, könnyed díszítő rajzot vagy festményt készítettem, hanem át tudtam élni és meg tudtam formálni alkotásaimban a bántalmazottak, a kisemmizettek, a megkínzottak, az elítéltek,  a mellőzöttek, a szegénységben, nehéz sorsban élők, az egyedül maradottak, a meghurcoltak, a társadalom peremvidékére szorítottak, az állandó félelemben szorongó betegek fájdalmát, elesettségét, nyomorát.

Mindez kihatott művészetemre. Még a tájképeken vagy csendéleten is érződik a drámai feszültség.

Megtanultam megbecsülni az életet, ha egyáltalán van remény élni  és lehet alkotni tovább.  Számomra az minden. Az örökkévalóság!

A temetésre menve emlékeimben hallottam, a fülembe csengett, mint gyermekkoromban, mikor a Szüleimmel és Testvéreimmel egymás kezét fogva vasárnap a református templomba igyekeztünk, és megérkezve békésen, közösen elénekeltük e nyugalomra intő, vigaszt sugalló zsoltárt. Értem, átérzem szépségét, reményt nyújtó vigasztalását:

 

Tudom, az én Megváltóm él,
Hajléka készen vár reám,
Már int felém, és gyermekének
Koronát ád a harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet,
Honvágy tölti el lelkemet,
És nemsokára hív az Úr:
Jövel haza, én gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr:
Pihenj, nyugodj a keblemen.

 

 


Antik kórus. 1976, olaj, vászon, 85 x 60 cm

Ballada. 1992, olaj, vászon, 89 x 62 cm 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése