Fordíthatóság és performativitás – avagy értheti-e egy angol olvasó Szőcs Géza verseit?

Kritika, KritX

„Költészetét ugyanis a performativitásra épülő önteremtés szervezi, mely a drámai monológ jól ismert angol hagyománya posztmodern folytatásának tekinthető. Az angol olvasó számára pedig nem idegen a maszklíra vagy drámai monológ, hiszen 19. és 20–21. századi formáiban egyaránt egy-egy személy bőrébe bújva szól egy kapcsolódó kérdésről a költő – vagy egyszerűen »eljátssza« azt a személyt.” Hegyi Pál arra keresi a választ esszéjében, mennyire befogadható az angolszász olvasó számára a kelet-közép-európai beágyazottságú Szőcs Géza költészete.

Szőcs Géza nemrég megjelent angol nyelvű gyűjteményes kötetét (Liberty, Rats and Sandpaper, ford. Paul Sohar, Iniquity Press – Irodalmi Jelen Könyvek, 2017) olvasva azon kezdtem tűnődni, hogy mennyit érthet az angol vagy amerikai olvasó abból a költészetből, mely olyan mértékben régiónkba ágyazott, mint az övé – melyet Krysztof Penderecki nem véletlenül nevez „kelet-európai költészetnek”. Kell-e az angol nyelvű olvasónak ismernie a 70-es-80-as évek Romániáját ahhoz, hogy megértse például a Dal a házkutatásról, a Kolozsvári horror, A szegény erdei rokon vagy az Indián szavak a rádióban címűeket? Vagy kell-e ismernie József Attila és Petőfi Sándor vonatkozó sorait, hogy jelentéssel bírjon számára is a Születésnapomra? Másrészt viszont az is felmerül, hogy mit érthet a közép-európai térbe és a 20. századi időbe mélyen beágyazódott olvasó (aki a költészetben várja – elvárja – és keresi a politikai utalásokat, a rejtett üzeneteket, mert a szocializációja során, még a legjobb iskolákban is, kizárólag egyfajta költészettörténeti hagyományról tanult, és még inkább egyfajta verselemzési módszerrel ismerkedett meg) az olyan, a világ immanens rendjét ünneplő versekből, mint a Hogy honnan hallom, Tudom, tudom! Nem úgy mondják, befejezetlen, az Ernyőd … vagy a Vers a végtelen programokról címűek. – Vagyis talán kétfajta olvasó lakozzon minden olvasóban, hogy megértse a Szőcs Géza költészetében rejlő, legalább kétfajta hangot, szemléletet, regisztert és világértelmezést? (És akkor még nem is vettük figyelembe a drámákat és a prózai műveket.) – De hát amúgy is hány olvasó lakozik egyben? És hány ember? 

Szőcs költészete mély és erős gyökerekkel táplálkozik a közép-európai 20–21. századból és általában a magyar történelemből – ez vitathatatlan. Ám mély és erős szálak kötik a régión kívül eső szellemi hagyományokhoz is, az olasz avantgárdtól az indián költészetig, és szívesen alkalmazza a bárhol született tudományos vagy tudományos-fantasztikus gondolatokat a Doppler-jelenségtől a mesterséges intelligencián át a végtelen programokig.

Szőcs verseinek megértésében szerintem nem játszik döntő szerepet az azokban szereplő helyszíneknek, eseményeknek és gondolatoknak a versolvasást megelőző ismerete. Költészetét ugyanis a performativitásra épülő önteremtés szervezi, mely a drámai monológ jól ismert angol hagyománya posztmodern folytatásának tekinthető. Az angol olvasó számára pedig nem idegen a maszklíra vagy drámai monológ, hiszen 19. és 20–21. századi formáiban egyaránt egy-egy személy bőrébe bújva szól egy kapcsolódó kérdésről a költő – vagy egyszerűen „eljátssza” azt a személyt.

Bollobás Enikő performatív paradigmáját („Performansz és performativitás”) alkalmazva azt mondhatjuk, hogy az „előadások” két fajtáját különböztethetjük meg Szőcs Géza költészetében is: a normatív szkripteket újrajátszó performanszokat és normafüggetlen, vagyis a szövegkönyvi előzmény nélküli, tisztán performatív előadásokat. Mint Bollobás írja, „előbbi esetben performanszról, utóbbi esetben a társadalmi normát felrúgó performativitásról beszélhetünk”, melynek „eredményeként létrejövő társadalmi-kulturális konstrukcióról azt mondhatjuk el, hogy előadásuk semmibe veszi a normatív elvárásokat, a létező kulturális forgatókönyveket, amennyiben az új forgatókönyv itt mind az idáig ismeretlen ént termel”. Vagyis nem a történelmi-társadalmi-kulturális kontextus ismerete teszi ismerőssé és érthetővé a versben megalkotott szubjektumot, hanem az, hogy követ-e normát, vagy sem. (Ami persze szintén lehet régiófüggő, de általában nem az.) Bollobás a kétfajta performativitást két alakzat mentén különbözteti meg: metaforikusként értelmezi az ismert normákat-szkripteket újrajátszó performanszokat, és katakretikusként azokat a konstrukciókat, amelyekben a megképzett alanyok előzmény (referens) nélküliek, s melyek során mindaddig nem létező fogalmak vagy szubjektumok megképzése történik („Troping the Unthought”).

Mely szövegkönyvek tekinthetők tehát normatívnak és metaforikusnak Szőcs verseiben? Közép-európai szemmel A dudásban például az erdélyi „sorsirodalomból” (Bollobás: „Silenced Voices”) is jól ismert figura jelenik meg: az életnagyságra és lótuszvacsorára – úgy is mondhatnánk, hogy emberhez méltó sorsra – vágyó, ám esténként halálfáradtan hazatérő férfi alakja; ám a vers utolsó sorai meghozzák a Szőcstől jól ismert csavart: „Love me. Lave-moi.” A közép-európaiság kulturális kozmopolitizmussá tágul, miközben krisztusi jelentéseket is fölvesz. A metaforikus, performanszszerű megképzések elsősorban a politikai utalásokkal terhes költeményekben érhetők tetten: így az Underground, a Dal a házkutatásról, az Elveszett törzs, A szegény erdei rokon, a Születésnapomra, Az élmunkások látogatása, az Indián szavak a rádióban címűben. Ám Szőcs ezekben az esetekben is rendre a katakrézis felé tágítja a fogalom- vagy szubjektumképzést. Így például a Kolozsvári horror a Szamost olyan új, nagyon is katakretikus jegyekkel ruházza föl, ami a második csoportba sorolja a verset: a folyó beszél, a házkutatás elől bedobott kazetták hangján szólal meg. Vagyis azt mondhatjuk, hogy Szőcsnél nemigen találhatunk olyan eseteket, amelyek a normák újrajátszásai, vagyis pusztán metaforikus performanszok volnának, még a tematikailag mélyen a közép-európaiságba ágyazott művek esetében sem.

Maszklírája és drámai monológjai többsége a katakretikus performatív megképzés eseteinek tűnnek. A hajócsavarbeli lány például bármilyen nyelven bizonyosan újszerű szubjektum performálásának a terméke: olyan, aki örülne egy hajócsavarnak. Hasonlóképp a Talált gyerek az ébenfák közt című versben megjelenő fiú, aki bármilyen kulturális környezetben olvasva a verset, különös ismertetőjegyekkel bír, melyek a világ szegényei közé sorolják. A sort még hosszan folytathatnánk: A mélyrétegek, Az erdőházba, mikor?, A huszonharmadik hóhullás, befejezetlen, Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre, Esti ima, Téli szonett, A postás, Kafka és nővére …, Kívánok boldog régi évet, Houdini szülőházánál Budapesten.

Ezek mennyiben is katakrézisek? A huszonharmadik hóhullás például olyan katakrézist állít elő, amely minden tél első hóeséséből állít össze egy hónapot; vagyis bizonyosan olyan, referens nélküli metafora ez a fogalom, amely korábban nem létezett a gondolkodásban. De katakretikus konstrukció jelenik meg azokban a versekben is, melyek a világ immanens – egyúttal váratlan, kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan – rendjét jelenítik meg. Ez a benne-rejlés szerepel többek a befejezetlen, az Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre, az Esti ima, a Vers a végtelen programokról, Kolozsvári horror, a Hogy honnan hallom, Tudom, tudom! Nem úgy mondják című darabokban.

Meggyőződésem tehát, hogy a fordíthatóságot nem befolyásolja a történelmi-politikai-kulturális kontextusba való beágyazottság egy olyan költő esetében, aki a drámai monológok stílusjegyeit alkalmazza verseiben; az alanyok megképzése pedig a költői hang erejétől, megjelenítő potenciáljától függ, ami nem nyelvfüggő. Szőcs Géza verseiben a kétfajta performativitás különös módon van jelen: a normatív megképzések is rendre katakretikussá válnak, vagyis a közép-európai valóságból ismert normák szertefoszlanak a költő eredeti, mindig újszerű, mindig újító látásmódjának köszönhetően. A katakretikus performativitás pedig mindig váratlan, sokkoló, várakozásinkat felülíró, akármilyen nyelven hangzik is el.

Ezért olyan lelkes az angol olvasó is, amikor Szőcs verseit olvassa.

 

Hegyi Pál

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése