„Minden őszinte költő hazug olvasó”

Helyszíni

A nyári pihenő után igazi mélyvízzel várta közönségét a Petőfi Irodalmi Múzeum, amely egyben élvezetes lubickolást is jelentett: Kovács András Ferencet Margócsy István kérdezgette a Havas Judit szerkesztette estsorozat keretében. És KAF-fal együtt persze néhány alakmás is ott ült az asztalnál – habár szellemalakban.

 

Szatmáron születtem színésznőből lettem / Vérfátyol fény függöny verdesett felettem / Tapsvihar fogadott már-már lármás tetszés / Hogy világra vágott ádáz császármetszés” – szól a második strófája a Sibi canit et musis című versnek, „Melyben ő lelkének búsulja hűségét / Előszámlálván sok rút keserűségét” a költő – azaz Kovács András Ferenc, azaz versének rejtőzködő-magamutogató beszélője. A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett, Havas Judit szerkesztette est e sokarcúságot, sokhangúságot járta körül: hogy válik szét megannyi alakra, s hogy olvad össze végül eggyé e különös lírai figura, aki most a Lotz-terem díszes asztalánál ült előttünk, vagy épp verset mondott a mikrofonnál. 

Merthogy annyiféleképp imitálja a régi magyar irodalom számtalan figuráját, hogy isten ments, hogy szó szerint vegyük önéletrajziságát, vallomásosságát – vezette fel Margócsy István a beszélgetést. De már az Ugrótánc is – Havas Judit emlékeztetett rá, az est nem véletlenül kapta ezt a címet – egyfajta önkényes magyarítása a saltus hungaricusnak, a magyar táncszónak. Hogy miként bontakozott ki az a fajta költői felfogás, amely az önéletrajziságot más imágókban kereste, arra Kovács András Ferenc egyfajta „eltartott vallomással” felelt. A latin címadás, amelyet úgy szeret, „régi irodalmas” tanulmányaiból ered, de nem készült mindig költőnek: „világutazó, zoológus, David Livingstone, majd Michelangelo akartam lenni” – idézte fel. Késő tizenévesen azért már megvolt a költészeti vonal, annak a beszédmódnak a magvai, amit később annyiszor kritizáltak túl filozofikusnak, irodalmiasnak, karneválinak. 

Persze közrejátszott a szülői ház, hogy „színésznőből lett” a gyermek, na meg a bölcsészből színházi emberré avanzsáló édesapa a jókora baráti körével, akik állandóan a házhoz jártak vendégségbe. Azért akárhogy is, miközben hallgatjuk KAF-ot, folyton elámul az ember a csak úgy mellékesen röpködő életrajzi momentumoktól: hogy gyerekkorában falta a drámákat, meg hogy később egy Rimay-sortól megihletődve írt egy értekezést a manierizmusról („Csipkéből tekert gúzs”), hogy a kezdeti, dadaista-szürrealista korszakban Kassákhoz és Déryhez hasonlóan rakta össze a kollázsokat, frottázsokat… 

Egyébként az avantgárd utaktól valójában el sem szakadt – felelte Margócsy kérdésére –, legutóbbi kötetéből is előbújik Tristan Tzara. A gyökerek egyébként a szatmárnémeti gimnáziumból erednek, ahol franciát tanult, de a hetvenes évek magyar avantgárdjával kapcsolatban már erős dejà vu-érzete volt, hiszen a franciáknál lecsengett minden a húszas-harmincas évekre. S amit Margócsy csodálkozva kérdez, hogy megvolt-e a kései avantgárdhoz a baráti és receptív kör Szatmárnémetiben, arra KAF könnyedén csak annyit mond: kialakította magának. De az első számú befogadója az édesapja volt. „Persze írtam közben nyugatos verseket is, és legfőképp nagyon erősen József Attilá-s verseket” mondja. Ennek egy kiemelkedő példája a Töredék Ignotusnak, melyet Havas Judit fel is olvasott. „Csak a lírikusnak kell / hinni csodában / csórt almába harapni / kétségekkel, hogy / költő, s egyáltalán jó / költő voltam-e végül?

„Elmentél aztán Kolozsvárra, ahol megváltozott a költői preferenciád” – folytatta Margócsy István az életút állomásait, de KAF még a Kolozsvár előtti időszaknak is olyan gazdag hatásait sorolta fel, hogy nehéz is mind számba venni: a szürrealista román költők és Dinescu, akit fordított is; a „szenthármasság”: Áprily, Jékely, Dsida; az apai baráti körből Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Kányádi Sándor; Király László, akinek költészetét annyira kedveli; a második Forrás-nemzedék; az Igaz Szó nagyon szigorú szerkesztője, Székely János, aki nem kedvelte a túlzott játékosságot a versekben; Cs. Gyimesi Éva, Szilágyi Júlia, Balla Zsófia, Egyed Péter… Az ifjú Kovács András mégsem akarta sem a mögötte, sem az előtte lévő Forrás-nemzedék – ez utóbbi Szőcs Géza és köre, a modernséget preferáló költők – útját követni. „Mást akartam, kötöttebb diskurzust, visszatérni a formákhoz. Sokat segített ebben Weöres költészete.” 

Na de mégis: hogy jön ahhoz egy fiatal költő, hogy a trubadúrénekektől a Balassi-strófán át a haikuig és a Gilgames-eposz prozódiájáig a végtelenségig kiszélesítse az imitációs skálát, és ne korlátozza ebben se nyelv, se idő? – vetette fel Margócsy. KAF némi gondolkodás után azzal felelt: a költészet, a magyar irodalom nyelve – pontosabban nyelvei – annál sokkal sokfélébb, színesebb és többrétegűbb, hogy a már kicsit unalmas, szétírt, neo-neo-poszt-posztmodern valamit főzzük ki belőle. „Engem épp a sokféleség érdekelt – magyarázta KAF –, de ezt nem én találtam ki, ott van egy felfoghatatlanul színes életmű, ami előtt mindenki megtorpan: Weöres Sándoré.”

S ha már a befoghatatlanul sok árnyalat jött szóba, a beszélgetőtárs-irodalomtörténész felvetett egy sajátos párhuzamot: „Míg Parti Nagy Lajos elkezdte szétszerelni a nyelvet, addig te mintha négyzetre emelnéd.” KAF kipillantva a nézőtéren ülő Parti Nagyra, és megemlítvén annak ’82-es Angyalstop című kötetét, így reagált: „Nem hiszem, hogy a világ elemeire bontása vagy felépítése különbözne egymástól, szerintem e kettő valahol ugyanaz. Ha valamit épp testvéri közelségben érzek magamhoz, az Parti Nagy költészete.” Egy kicsit el is merülhettünk a „négyzetre emelt” nyelvben: a költő felolvasta a humorosan archaizáló Aranyos, vitézi órákat és az Ezredvégi ódákok című Berzsenyi-imitációt. Ahogy később Margócsy is kitért rá: KAF egyik kézjegye, ahogy a hagyománytiszteletet mindig átitatja valami olümposzi derűvel. Egyébként az, hogy az ember hogyan rakja össze, szedi szét vagy alterálja a nyelvet, régi játék: Horatius, Catullus is verselt más nevében – emlékeztetett a költő. 

KAF-nál azonban egy kicsit többről van szó, jegyezte meg Margócsy, egyfajta színészi, figurális játékká is válik nála a szerepvers – és a költő be is avatott alteregói, Jack Cole, Lázáry René Sándor és Asztrov doktor születése egyes mozzanataiba. Asztrov például Baka István hatására keletkezett, az első Jack Cole-verseket pedig az Igaz Szó közölte Székely János kezdeti, kissé bizalmatlan faggatózása után. Meg is hallgathattunk egy verset Alekszej Pavlovics Asztrovtól (természetesen a név elemei is tisztelgések), amely a Képmutatók cselszövése kolozsvári színházi bemutatója műsorfüzetében jelent meg. 

Búcsúzóul Margócsy kitért még az egyik legnagyobb vállalkozásra, a József Attila Légy ostoba című versének soraiból szőtt szonettkoszorúra, erre az „istenkísértő, egyben hódolatot prezentáló blaszfémiára”. A szöveget tartalmazó Szabadvendég című kötet már alig hozzáférhető, mondta sajnálkozva KAF, és megvallotta: a visszafelé is megszólítható hagyományokat gyerekkora óta áhítattal tiszteli. Ennek illusztrálására Havas Judit még felolvasta a Határ, idő, napló lírai intelmeit („ne törj beláthatatlan / határokon túl – / ne vágyakozz, ne lendülj / határtalanba – / légiesülni neked / sosem szabadna…”); Margócsy István pedig a briliánsan tömör Basó megnyugtatását: „Macuo Basó! / Minden őszinte költő / hazug olvasó.” (A Kosztolányi japánokat fordít ciklusból.) KAF maga a Szép vagy, gyönyörű vagy, Madagaszkárral búcsúzott, no meg a Kompletóriummal tette kompletté az estet és önnön alakmásait:

 
Amiként madarait az égbolt,
Rejt engem is vándor magasság:
Elvisz, magába ringat, átlebegtet,
Elrejt, elejt – s estemben elfelejt.

 

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése