Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (9.) – Valóságfölötti gondolatok. Semmi

Fűalatt

Fények. 2006,  olaj, vászon, 65 x 75 cm

 

 

Valóságfölötti gondolatok. Semmi

 

Azon az éjszakán mindent elkövettem, hogy aludni tudjak. Nem emlékeztem pontosan, mit mondtam el annak, akiben megbíztam, akiről azt hittem, jó barát. Kimentem a diákotthon fürdőszobájába. Hidegzuhany, majd meleg. Ezt megismételtem néhányszor, azt remélve, hogy ettől majd aludni tudok.

    

Féltettem Édesanyámat, hogy összeroppan a nehéz munkától. Bevásárolt, fát vágott, vizet hordott, főzött, mosott, a házimunkát végezte, kapált, ásott, ültetett, meszelt, súrolt, takarított, ha kellett, segített az asztalosmunkában, a cipekedésben. A bútorfényezésen is dolgozott, amit én is megtanulhattam Tőle.

            Édesapám rejtélyes viselkedése miatt szorongtam. Számomra titokzatos volt, hogy csak dolgozik, és soha nem mond nekünk semmit. Gyermekként nem fogtam fel, miért van mindez. Mást nem láttam, csak azt, hogy a Szüleim látástól vakulásig dolgoznak. A kerti vagy az asztalosmunka köti le idejüket. Kiirtják a bozótot, majd hol a frissen telepített szőlősben kapálnak, hol a maguk ültette gyümölcsösben metszenek.

    

            Idetelepülve még intenzívebben dolgoztak. Szép, frissen ültetett gyümölcsösünk lett, szőlőskert megzöldséges. Vetésforgót alkalmazva lucernát, lóherét vetettek, ami feljavítja a talajt. Magasra nőtt a fű, szép zöld volt minden. Tavasszal Veronese-, majd krómoxidra, smaragdra váltott zöldek ragyogtak. A tubusos holland olajfestékek színeinél is tökéletesebb árnyalatokban pompázott a természet, melynek szépsége utánozhatatlan. Időnként megzavartak az adóvégrehajtók, elvitték egyetlen nagy értékű óránkat.

    

Megtudtam, hogy akiről azt hittem, jó barát, csak egy utolsó besúgó. Érdeklődött a Szeretteimről. Mindent akart tudni. Az igaz barátság leple alatt csak információkat akart szerezni a családunkról. Érdekelte a székelyföldi életünk, majd a távozásunk utáni életünkről kérdezett. Minden csupa hazugság, becsapás, félrevezetés... Mint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versében:

 

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

 

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél

 

Az alváshiány elviselhetetlenné tette napjaimat. Rajzolni próbáltam. Egyre inkább a tökéletességre törekedtem. Az alakjaim egy napon zuhanni kezdtek. Nem voltam jól, mert nem tudtam enni. Legyengültem. Ájulás előtti közérzet kínzott. A diákkantinban hiába álltam sorba az ebédért, megkértem társaimat, hogy az én adagomat is vegyék ki. Egy falat ennivaló sem ment le a torkomon. Pedig tudtam, hogy ennem kell. Nehéz munka volt a műteremben délelőtt állni, rajzolni, majd ebéd után a Mátyás király-szülőházban az elméleti órákat végighallgatni, vizsgázni. Este, amikor a diákvárosi otthonba pihenni tértem, gyengeséget éreztem, rosszul voltam. (A pajzsmirigytúltengés, amivel kezeltek, okoz ilyen vagy hasonló ájulásközeli tünetet.)

Szép napsütés volt. Fénytől ragyogott minden.                                                                                              Szeretem az ilyen napokat. Felvidítanak. A fény, a nap ragyogása önbizalommal tölt el. A nap mindig a boldogságot, örömet mutatja számomra. Magasztos, felemelő érzést sugall. Elmondhatatlanul gyönyörű. Minden napszakban más és más. Fényt látni, megfigyelni a hosszan vetült árnyékokat, a félárnyékot... Élvezni a nap sugarainak szépségét, melegségét, ahogy elűzi a dermesztő hideget. Felolvad a jég... A hideg színeket is elnyomja. Maradnak a velencei vörösek, angolvörösek, cinóberpirosak, a gazdag narancsok, narancsvörösek és a több tónusú sárgák, a barnák. A meleg színek ragyognak, élnek. Felolvasztják a fagyot. Mindent széppé varázsol, beborít a fény. A frissen növekvő, márciusi zöld fűre vetül. A meleg hatására a smaragdból krómzöld lesz, majd sárgás Veronese-zöld. A hidegből meleg vagy nedvzöld. Jó volna mindig ilyen fényviszonyok közt festeni. Nemcsak tapogatni a színeket, hanem látni az árnyalatok finomságát. Majd megfesteni a fényt, az örök ragyogást, amely szebbé teszi életünket... Csak a csillogó napot festeni a sok sötétség, árnyék után.

Tudtam, éreztem, hogy nemcsak a tanárok, de egyetemi társaim is nagyon tisztelnek, mellettem állnak. Volt, aki irigyelt, mert már diákként egyéni kiállítást rendezhettem Kolozsváron a Diákművelődési Központban, Mátyás király szülőházában, az Igazság szerkesztőségének Galériájában, a Korunk Galériában, a Magyar Színház előcsarnokában. Vagy rendszeresen szerepeltem csoportos megyei, országos és nemzetközi tárlatokon. Az egyetem vezetősége több országba is elküldte fotográfiáimat.

Csak szédelgek az udvaron, majd megkérdezem: benned bízhatok? És benned? Feljelentgetsz? Besúgsz? Egyáltalán lehet valakiben megbízni? Hová lett a bizalom? Bizalom hiányában hogyan tovább? Legalább a barátok ne súgják be egymást!

Társaim nem tudták felfogni, mi történhetett velem: honnan ez az óriási bizalmatlanság? Árulónak éreztem magam. A bűntudatom minden fölé emelkedett... Tiszta és ártatlan voltam. Nem követtem el semmit. Mégis éreztem a felfoghatatlan, kitörölhetetlen bűntudatot...

A mélylélektan szerint is létezik olyan bűntudat, amelyetmeg sem történt dolgokért érzünk vagy érezni vélünk. Éreztem, megfojt a lelkiismeretem olyan bűnökért, amelyeket soha nem követtem el… A kialvatlanságtól olyanná váltam, mintha bekábítóztak volna.

Pedig kábítószert még kíváncsiságból sem próbáltam. A részegség is kiegyensúlyozatlanságot, egyensúlyzavart, sőt teljes eszméletvesztést is okozhat. Ebben sincs nagy tapasztalatom vagy gyakorlatom. Később érzékeny, kedves barátainkon igyekeztem segíteni, ha esetleg alkohol hatása alatt elveszítették az egyensúlyt. Az alkoholizmus igen súlyos betegség. Szuperérzékeny íróknak, művészeknek nehéz volt elviselni az alkotás nagy feszültségét. Nem bírták a stresszt, volt, aki alkoholhoz nyúlt, így próbált egyensúlyozni.

Életemben egyszer én is voltam nagyon részeg. Jóval később történt... Dühömben valakit túl akartam szárnyalni az ivásban. Egyhuzamban megittam egy mérőpohárnyierőset. Hasonló érzés töltött el, mint az alváshiánytól. Előbb csak leírhatatlan lebegést éreztem, majd sírógörcsöt kaptam, és botrányosan elkezdtem követelőzni, hogy „Adjátok vissza a gyermekemet, a gyermekemet adjátok vissza." Van egy gyönyörű hirosimai vers, talán az hatott rám.

          Soha többé!

    

Madonna. 2012, olaj, vászon, 80 x 90 cm

 

Furcsa szerkezet az agy, az álmok…

          Külső hatás is befolyásolhat minket. Bizarr és feledhetetlen szépségű volt az izzó vas, a kohók Vajdahunyadon a vasgyárban. Két képet is festettem ennek a különleges látványnak a hatására. Az egyik, a Vajdahunyadi emlék Bukarestben egy országos kiállításon a Köztársasági Palotában szerepelt. Megvásárolta a román állam, szép pénzt, majdnem félévi átlagfizetést kaptam érte. Kolozsvárról az enyémen kívül még a jelenleg Németországban élő Maniu Nicolae festőművész képét vásárolták meg. Székelyhidasról alig tudtam postázni, mert sürgősen kellett. Nem száradt meg a festék. Nemcsak csomagolóanyagom nem volt, de akkor a fényképezőgép is nagyon hiányzott. Nem fotóztam le. Vászonra festett olajfestményemet a postásszekér szállította el.

 

E képben kihasználtam, szembeállítottam a hideg színeket, a kékek, zöldek skáláját és keveréküket, a jégkék, kobaltkék, poroszkék, a smaragd- és nedvzöldeket a meleg színekkel. Hogy elérhessem az izzást, erős sárgákkal festettem alá a fehéret. Esetleg fehérrel a sárgákat, narancsokat. Így a hideg környezetben a vas biztos izzani fog. Izzott is. A nagy színkontraszt és a hideg-meleg színek ellentéte eredményezte az erős, hangsúlyos meleget, helyesebben a forróságot.

            Az izzó vas magas hőfokon olvad, kivonja az oxigént a levegőből.Persze, hogy alig bírtam a nagy hőséget és az oxigénhiányt... Egy ilyen gyönyörűség hatására alig lehet egyensúlyozni... A munkások hogy bírták? Önmagamon az eszméletvesztés fázisait tanulmányoztam.

    

 

Ezért jutott eszembe ez a vajdahunyadi jelenet, mely külső tényező, az oxigénhiány miatt kibírhatatlan volt. Előbb ködszerű homály, majd még tudatomnál vagyok, de érzem, hogy ha így folytatódik, nem kaphatok friss levegőt, eszméletemet vesztem. Irányítom egy ideig, védekezem ellene. Leülök, hogy később el ne essem, vagy ha van erőm megszólalni, vizet kérek, ha van kitől. Majd pánikroham, mert érzem, hogy hiába igyekszem ellenállni, bekövetkezhet a teljes tudatvesztés.

            Ha az ember legyengül, rosszul lehet a melegtől, a kialvatlanságtól, pajzsmirigy-problémáktól, az éhségtől, vérnyomás-ingadozástól, erős liliomszagtól. De a gazdag fantázia, az élénk képzelőerő is kiválthatja. Például egy operáció elmesélése…

    

Oly felfokozott a képzelőerőm, hogy ha nem vigyázok, egyenesen az ájulásba kerget. Biztosan ettől lettem művész...           

   

Semmi. 2006, olaj, vászon, 80 x 80 cm

 

Azt kívántam, hogy ne az Édesapámat, Édesanyámat bántsák miattam, ha az otthoni nehézségekből valamit elmondtam vagy elárultam volna. Mit is árulhattam el?

             Semmit.

            Hisz nem is tudtam a világon semmit.

            Még az sincs emlékeimben, a mai napig nem tudom, hogy régen hol voltak Székelyföldön a Nagyszüleim, Szüleim birtokai.

            Kilenc visszautasításban volt részem, soha nem kaptam munkahelyet.

            Így nagyon nem érdekelt...

            Azember úgyis csak egy nincstelen, földönfutó, s a végén eltűnik e földről.     

    

Annyira vágytam a tudást, hogy örömmel megelégedtem a semmivel, azzal, amim volt. De nekem volt egy féltőn szerető Édesanyám és Édesapám, akik, mint Testvéreimet is, megóvtak, megvédtek engem. Megadtak minden lehetőséget, hogy hat évig egy olyan rangos és híres egyetemen tanulhassak, ahová nagy kitartással, sok munkával bejutottam, és nagy tudású, kitűnő művészek és tanárok tanítványa lehettem.

    

Olyan kiváló, igazságos és nagylelkű rektorom is lehetett, mint Daniel Popescu, aki érdemeim szerint megadta az első kategóriájú ösztöndíjat. Első év első félévében az egyik tanárnő észrevette, hogy egyik napon a bölcsészkaron tanuló Ella húgom ebédel, és hoz nekem egy darab kenyeret, másik nap rám kerül a sor, hogy ebédelhessek. Akkor én hozok testvéremnek egy szelet Isten adta kenyeret. Az orosztanárnőnk, aki a bentlakásban nevelőnő is volt, és az ebédlőt is felügyelte, bejelentette észrevételét a rektorátuson.

             Az elején ,,osztályellenség, osztályidegen gyermekeként" kezeltek, aki biztos igen gazdag. Miután észrevették, hogy nem jut ennivalóra, behívattak Daniel Popescu rektor úrhoz, és osztályzataim, munkám és eredményeim alapján első kategóriájú ösztöndíjat ítéltek meg, amit tanulmányaimmal igen megbecsültem, öt és fél év alatt egy pillanatig sem veszítettem el.      

            Hálás vagyok mindenkinek, aki jó volt hozzám.

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése