Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (8.) – Kolozsvár

Fűalatt

 

Séta a végtelenben. 2014, olaj, vászon, 60 x 80 cm

 

Kolozsvár

 

Nehezen nyertem felvételt az egyetemre. Kevés helyre bekerülni nem egyszerű, még akkor sem, ha nagyon felkészült vagy. Szaktárgyakból magas osztályzatokat kaptam, így az első öt közé jutottam. Ezt egy már megsárgult, helyesírási hibával közvetített távirat is tanúsítja, melyet örömtől ittasan a Szüleimnek küldtem. A román irodalmi vizsgán megbuktam.

            Később a románvizsgát eltörölték. ,,Itt rajzolni és festeni kell tudni, a nyelvet menet közben is meg lehet, meg kell tanulni. Az állam nyelvét tudni kell, aki egyetemre felvételt nyer, rendelkezik annyi intelligenciával, hogy meg is fogja tanulni” – jött később fentről a határozat. Aki nem volt képes rá, sok hátrányban volt része. Hivatalos ügyintézésben az állam nyelvét ismerni, bárhol élsz e földön, igen fontos.

 

Csak a harmadik felvételi után találtam a Mátyás király szülőháza közelében, a bejárati folyosón, a Laokoón-csoport mellett kiplakátolva a nevemet a sikeres vizsgázók között. (Ez a szoborcsoport a trójai Laokoónt és két fiát a kígyó halálos szorításában ábrázolja. Eredetije márvány, Róma egyik múzeumában őrzik.)

            A Mátyás-ház közel a Főtérhez, egy kis utcában áll. Eredeti gótikus épület. Kós Károly újította fel. A Marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár mellett itt van Erdély egyik leghíresebb, legnagyobb ritkaságokat őrző könyvtára. Itt szállt meg Hunyadi János felesége, Szilágyi Erzsébet, és itt született 1443-ban Mátyás, aki 17 évesen Magyarország királya lett.

    

Felvettek a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetemre.

            Mint mikor Balázs kisfiam megszületett, az örömtől sírógörcsöt kaptam.

Első évben a bentlakásban vagy húszan-harmincan is laktunk egy szobában. Más egyetemekről is voltak szobatársak: bölcsészek, zenészek, matematikusok. Egyesek nagyon szellemes, humoros történetekkel szórakoztatták bentlakó társaikat. Vidám hangulat volt, nagyokat nevettünk.  

 

Szabadidőmben eljártam a közeli parkban lévő festőműterembe. Első próbálkozásomat ma nem látom jónak, csak a színei szépsége miatt őriztem meg.

    

Másodévtől jobb bentlakásba kerültünk. Örültünk a kantinban kapott ebédeknek, vacsoráknak. Nem voltunk válogatósak, boldogok voltunk, hogy van mit ennünk. Ma sem értem, hogy tanulás és intenzív műtermi munka után este, olyan fáradtan miként volt erőnk színházba, koncertekre menni. Eljártam szépirodalmi estekre, a Gaál Gábor Irodalmi Körre. Ősszel az első hónap nehéz volt, míg beleszoktunk abba, hogy nincs megállás. Befogadni minél többet a kultúrából, művészetekből.

 

Egy csodálatos gólyabálon is részt vettem. Nem vagyok nagy táncos, de a többi egyetemistával végig táncoltam, kitűnően éreztem magam. Megmagyarázhatatlanul kellemes érzés volt, és nagy önbizalmat adott az, hogy egyetemi hallgató lehetek egy ilyen szép városban, kultúrközpontban, mint Kolozsvár.

 

Rendes és igen tehetséges egyetemi társaim voltak. Kitűnő volt a textiles csoport. A Tamás testvérek, Anna és Klári nemcsak rendkívüli tehetségükkel, hanem nagy munkabírásukkal is kitűntek. Kedveltem Anna teljes falat beborító, meleg és hideg, szürke, mélybarna tónusú monumentális szőnyegeit. Néhol bedobott zöldes-türkizkékes, jelszerűen egyszerűsített figuratív elemeket. Testvére filmszínházplakátokat tervezett, fotózott, képgrafikái is kitűnőek voltak. Később Amerikában alkottak tovább.

             Legnagyobb erdélyi ötvösünk, Nagy Enikő rajzai, expresszív festményei mellett rekeszzománcokat, szép, színes tálakat, ékszereket készített. Egyetem után is jó barát maradt. Kolozsváron a lakásunkhoz közel volt a műterme, rendszeresen meglátogattuk, nem engedtük el egymást.

             Covic Adriana szobatársam volt a Diákvárosban, a tizennégyes diákszálló emeleti szobájában. Színvilága natúr barnákban, földzöldekben gazdagon árnyalt. Időnként bedobott egy lángoló angolvöröset, mely már szinte izzott. Nemcsak nagy tudású, ízlésű textiles, komoly és rendes lány, jó barát is volt.

            Dávid Ilona rajztanár lett, valahol Kolozs megyében. Később doktorált. Impozáns, barnás tónusú szőnyegei voltak. Mielőtt Budapestre költöztem, a Román Képzőművészeti Szövetség két garzonlakást összenyitva műtermeket alakított ki a művészek részére.Lakásomra telefonáltak, hogy tudják és sajnálják, hogy sok igazságtalanság történt velem. Nekem is kiutaltak egy műtermet. A Kolozsvári Televízió is bemutatta ezt az eseményt. Ilonkának gondjai voltak, éreztem, segítenem kell. Befogadtam őt a műtermembe. Ő nem volt a Képzőművészeti Szövetség tagja, de a nekem adott termet így sikerült áttelepülésem után neki hagynom.

            Bakos Erzsike textiltervezőként és tanárként dolgozott, ma is kiállítja szín- és ötletgazdag szőnyegeit. Élettársa is kiváló szobrász.

            Baász Imrének láthattam Aradon, az Alfa Galériában – ahol később én is bemutatkozhattam – egy igen rangos grafikai tárlatát. A hamar távozott, rendkívüli tehetséggel megáldott grafikus alakjai egyéniek, expresszívek voltak. Sokat illusztrált, emlékezetesek a Kalevalához készített képei.

            A mindig derűs Szentkirályi Miklós festészet szakon Miklósi Gábor növendékeként végzett, majd Budapesten a restaurátor szakon folytatta tanulmányait. A Budapesti Szépművészeti Múzeum vezető restaurátora lett. Mindenkinek segített, tisztelték, szerették.

            Bocskai Vince már az egyetemen igen jó, klasszikus tanulmányszerű szobrokat készített. Később köztereken is elhelyezték alkotásait. 

    

Nem említhetek mindenkit, pedig megérdemelnék. Olyan művek születtek az egyetemen, melyek bárhol a világon megállták a helyüket. Felsőfokú intézményünknek legendás híre volt.

            Egyik csoporttársam megkaphatta azt a kolozsvári képszerkesztői állást a Dolgozó Nő című lapnál, ahová engem mindenképpen fel akartak venni, de a megyei pártnál – mert nem akartam belépni – finoman kisöpörtek. (A lakásomra jöttek, kértek, könyörögtek, hogy lépjek be a pártba, másként nem lehetek folyóiratuk képszerkesztője. Cseh Gusztáv kiváló grafikus helyére kiállító művész kell, aki jó grafikus, jó fotós, van neve és a lapszerkesztéshez is ért. Fel is küldték az irataimat.).

    

A munkahely az alkotás örömeiből nem szorított ki. Rövid ideig munkás voltam. Huzatos, fűtetlen barakkban dolgoztam. Később sehová nem vettek fel – pedig nagyon akartam –, így szabad voltam, alkothattam kedvemre.

            Színjeles oklevelem a fiókban sárgult.

            Elegem volt a létbizonytalanságból. Mesterségeket ismertem, tudtam, így annyi pénzem mindig lett, hogy életben maradhattam, a drága festékeket, keretléceket, ami a legfontosabb volt számomra, megvásárolhattam. Csak két-három képemet festettem lepedővászonra, akkor arra jutott. A legjobb minőségű anyagokra dolgoztam és jó festékkel.

    

A tanárok közül Harşia Teodor festőművész első éven rajzot tanított. Őt nemcsak azért tiszteltem, mert kitűnő festőművész, tetszettek a képei, hanem kiváló tanár is volt. Pártolt, védett engem. Emlékszem, figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert valaki rendszeresen jelentget rólam.

            Harmadéves egyetemistaként eljutottam Budapestre, a Képzőművészeti Egyetemre, ahol magas szintű rajzokat, nagy tudású egyetemisták tanulmányait láthattam. Én is a híres Barcsay Jenő művészanatómiáján nőttem fel. Fontos az alapot megtanulni, tudni, fejleszteni. Később el kell felejtenünk mindent, amit megtanultunk, minden külső hatást törölni kell emlékezetünkből, hogy végre önmagunk lehessünk. Például nem lehet Picasso festményeit összetéveszteni Van Gogh képeivel. Sorolhatnám. Sok munka árán kialakított egyéni stílusuk van. Az én képeim is már az egyetemen felismerhetőek voltak.

            Akkor óriási élmény volt eljutni a Magyar Nemzeti Galériába, ismerkedni a magyar művészettel. Barcsay Jenő Művészeti anatómia című albumával és egy Csontváry-kiadvánnyal tértem haza.

    

Nica Ioachim, a nagyvonalú, jóságos grafikusművész a rézkarc, rézmetszés, mezzotinto, aquaforte, aquatinta, a foltmarásos grafikai technikákra tanított. Linóleummetszetet is készítettünk. Végig úgy éreztem, hogy pártolta a magyar diákokat. Élettársa, Simon Györgyi kitűnő művész, műfordító, egyetemi tanár. Jóval később románra fordította a jelentős művészeti író, Szuromi Pál kritikáját Áttűnések című könyvemről. Mindketten rendszeresen, nagy sikerrel kiállítanak.

    

Egyik festőművész tanár szerette volna, ha úgy rajzolok, mint a többi kolléga, hogy a tanulmányaimat kubista, konstruktivista stílusban szögekre bontva szerkesszem, rajzoljam meg. Tudtam, hogy igaza van, azoknak a tanulmányoknak később is nagy haszna lesz, de én másként gondolkodtam. Saját stílust akartam kialakítani, hogy a rajzom senki más rajzához ne hasonlítson. Elképzeléseimhez makacsul ragaszkodtam. Szinte minden előadása filozofikus nyelvezetű volt. Marosvásárhelyről, magyar tagozatú iskolából jöttem, nehéz volt egyből átállnom a magas szintű esztétikai tanokra román nyelven. Nem értettem a feladatot, mást csináltam, mint amit elvártak. Ezt a hiányosságomat elég hamar sikerült pótolnom.

            Mikor később, 1990-ben Kolozsváron a Szentegyház utcai Galériában kiállították az Oltár és Agónia című olajfestményem, a Tanár úr odajött hozzám, és nagyon gratulált. Mondta, hogy látja, ,,nekem van igazam azzal, hogy csak magam kívántam lenni”. Ugyanazt fogalmazta meg, más szavakkal, mint Feszt László grafikusművész: Kirakhatja a világ összes festményét vagy rajzát, az enyémre akkor is ráismerne. Ez akkor számomra nagy szakmai elismerés volt. Ő nem nagyon szólt bele, mindenkit hagyott szabadon alkotni.

           

Harmadéves egyetemi hallgató voltam, amikor kulturális kapcsolatok révén Németország több városában is kiállításokat rendeztek egyetemünk diákjainak alkotásaiból. Így tizenhét munkámat bemutatták Németországban. Egyedül én nem kaptam útlevelet, mindenki mehetett Münchenbe, Offenbachba. Viszont Nosztalgia című képemet kiválasztották, és megjelent az Offenbach-Post című, színes városi újságban. Sokáig mutatták üveg alatt Mátyás király szülőházában.

            Feszt László szerint nekem volt a legtöbb jó munkám beválasztva, mégsem mehettem Németországba. Biztatott, hogy menjek el, nézzem meg a Ljubljanában megrendezett Nemzetközi Grafikai Biennálét. Benyújtottam a kérelmet. Eljött a rendőrségtől valaki, hogy megkérdezze a Szüleimet: ha adnak nekem útlevelet, haza fogok-e jönni? Szüleim felelősséget vállaltak értem. Így elmehettem Újvidékre, Szabadkára, Zágrábba, Belgrádba, Ljubljanába, egész Fiuméig, az adriai kikötőig.

   

Zágrábban közel a Száva-parthoz fotózni kezdtem a kedvenc Hajléktalanomat, aki a híd alatt lakhatott. Enni adtam neki, örült, hogy megörökítem. Ritkán látni olyan ,,klasszikus görög anatómiának megfelelő szépséget”. Szólt hozzám, magyarul beszélt. Felajánlotta, hogy ha Nyugatra akarnék menni, segít, átvisz Triesztnél a határon. Mondtam, sehová nem akarok menni.

            Később Fiuméban a diákszállón együtt laktam Budapestről jött egyetemista lányokkal. Sokat fotóztam a parton, ők addig kirándultak.

            Otthon, mikor az Igazság című kolozsvári lapban újságcikket kértek erről a tanulmányútról, csak arról számoltam be, hogy ,,végig a Nemzetközi Kiállítás képeit tanulmányoztam, csodáltam, a művészeti alkotásokon, az Adrián, katedrálisokon kívül semmit nem láttam”.

    

A tanárok közül nem lehet kihagyni Bretter György filozófiatanáromat, aki a tanítás mellett filozófia- és esszéköteteket írt. Tőle, akárcsak Földes László esztétikatanártól, gondolkodni tanultunk, és nem akármilyen szinten! Óráira minden egyetemről jöttek diákok, sokszor a folyosó is tele volt, mozdulni sem lehetett, annyian szerették volna meghallgatni előadását.

    

Volt fotótagozat is, oda csak az járt, aki akart. Bevallom, engem oly mértékben hatalmába kerített, vonzott a fotográfia, hogy képes voltam órákról is elmenni, járni az utcákat, témát keresni, fényképezni. Sötétkamrában előhívtam a filmeket, majd kis méretben próbaképeket készítettem. Kiválogattam az éles és érdekes felvételeket. A labormunka következett. Modern, jól felszerelt egyetemi laborunkban egyméteres képet is nagyítottunk. Szerettem nagyméretű filmre fotózni, mert azokat jól lehetett nagyítani. A nyomdába is rendszeresen bejártam, nemcsak tipográfiai tanulmányaimat elmélyíteni, de különös vegyszerekkel, nyomdai filmekkel, fotómódosítási eljárásokkal is kísérleteztem.

    

A kolozsvári egyetem rendkívüli és egyedülálló volt! Fiatalon bírtuk a sok munkát. A nagy ablakok a műtermekben kiváló természetes fényt biztosítottak. A mesterséges megvilágításra sem lehetett panaszunk. Kaptunk festékeket, rajzeszközöket, rézlemezeket, papírt, hogy dolgozhassunk. Volt fűtés, és fizetett modellekben sem volt hiány.

            Diákszállón lakhattam, reggelit, ebédet, vacsorát kaptam, és még egy kis költőpénzt is vonatjegyre, hazautazni. Hálás vagyok mindenkinek, akitől tanulhattam. Kár, hogy olyan hamar elrepült az a csodálatos hat év!  Megbecsültek, védelmet nyújtottak. Minden fiatalnak kívánok olyan rangos, sok tudást, örömet, boldogságot nyújtó egyetemet, amilyen a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem akkor volt. Figyeltek ránk.

    

Már másodévben egyéni kiállítást rendezhettem.

            Dolgoztam a Kriterion és a Dacia Könyvkiadónak, sokat illusztráltam az Utunk irodalmi hetilapnak, rajzoltam A Hétnek, a Korunknak, az Ifjúmunkásnak. Izgalmas feladat volt. Egyik nap megkaptam a kéziratot, elolvastam, és az irodalmi mű hangulatának megfelelő rajzot másnap délig bevittem a szerkesztőségbe. Nem késleltethettem a nyomdai munkát. Ha egyszer hibázok, többször már nem biztos, hogy megbíznak bennem.

    

Hárman voltunk testvérek, és más városokban, egyetemen vagy főiskolán tanultunk. Költséges volt. Kellett a pénz. A műtermi munkák enyhén háttérbe szorultak. Amikor maximalizmusom felébredt, három nap és három éjszaka behoztam a lemaradásaimat, elkészítettem a rajzokat, megszabott időre megrendeztem a kiállítást. Jött a művésztanárokból álló bizottság. Megkaptam a sok dicséretet s a tízes osztályzatot.

             Előbb sírógörcsöt kaptam. Néztek, hogy nekem nem jó a legmagasabb osztályzat? Majd hirtelen rosszul lettem. Miért is kellett ezt tennem magammal? Végsőkig kizsákmányoltam önmagam.

    

Az ember rendelkezhet nagy adottságokkal, zseniális ötletekkel, gondolatokkal, tehetséggel, tudással, munkabírással, képzelőerővel, de mindennek van határa. Lehet megszállottan dolgozni, de nem szabad a rosszullétig kihasználnunk önmagunkat. Mindenkinek időt kell engednie magának a sok munka utáni megérdemelt pihenésre.

 

 


 

Harmónia. 2015, olaj, vászon, 70 x 50 cm

Fehérek és zöldek. 2015, olaj, vászon, 85 x 60 cm

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése