Hudy Árpád: Betűszilánkok 6. Elhallgatni ARANY

Tárca


Arany János és családja, a Vasárnapi Újság illusztrációja, 1914

 

Hudy Árpád

Betűszilánkok 6. Elhallgatni ARANY

 

Arany-ősz van – október elossziánosodott ugyan, de ez a ködös, „híves, borongó” idő illik a Nagy Szalontai emlékéhez. Kora tavasz óta a szokásosnál gyakrabban idézgetjük a kétszáz éve született géniusz számtalan kisebb-nagyobb remekművét, s a méltatásból – joggal – nem hiányozhat a megállapítás, hogy Arany János a magyar nyelv legnagyobb mestere.

Elsősorban költőként persze, s a poeta doctus minősítés az ő esetében nélkülözi a mesterkéltség, a lefokozó tudatosság mellékízét. Ugyanakkor a fűzfapoétikus melléfogásokat kifigurázó Vojtina-versek Karinthyt megelőlegező paródia-szilánkjai a kérlelhetetlen kritikus elméleti tudásának is fényes bizonyítékai. De az irodalmi nyelven túl elmélyülten, tudományos igénnyel foglalkoztatta a magyar közbeszéd állapota is. "[A]mi most csupa lustaságból, hebehurgyaságból s a magyar nyelvérzék ide s tova tökéletes kihalásából történik, az rettenetes" – kel ki tőle szokatlan hevességgel 1861-ben, a Visszatekintés című nyelvészeti írásában. (Mit mondjunk akkor mi, másfél századévvel később…)

Mégsem sorolta magát a „nyelvész urak” közé, kik a nyelvet jobban „tudják” (ezt Arany maga is idézőjelbe teszi Aisthesis című versében!), csak azt vindikálja magának, hogy mint költő, jobban „érzi” azt. Talán ez a visszafogottság is magyarázza, hogy nem foglalt nyilvánosan állást sem kódolt költeményben, sem értekező prózában a magyar nyelvészet (és nem mellesleg: nemzeti öntudat) mintegy százötven éve folyó, leglényegesebb pörében, mely az ő korában még kimondottan, halála után viszont – ha a szellemi és később a politikai emigrációtól eltekintünk – jó száz évig kimondatlanul (kimondhatatlanul) folyt, s folyik ma is jórészt még mindig vastag, bár itt-ott repedező jégtakaró alatt.

Pedig nemcsak kortársa, hanem közeli tanúja is a magyar tudományosság „kopernikuszi” fordulatának, amikor a vesztes szabadságharc után egyetlen emberöltő alatt az intézményes nemzeti önismeret letéteményese, a reformkor eufóriájában alapított Tudományos Akadémia semmisnek nyilvánítja a népi emlékezet, a középkori krónikák és a felvilágosodás kori magyar tudósok származástudatát, valamint reformkori nyelvészetünk megállapításait. Mint az Akadémia tagja, majd titkára, később pedig főtitkára beláthatott a kulisszák mögé, a hivatalos ülésektől a folyosói pletykákig. S arról, hogy ott, legalábbis ami a magyar nyelv dolgát illeti, nem az ő tudása és meggyőződése szerint haladtak a dolgok, mégiscsak tanúskodik egy-két csokor alkalmi verse, rögtönzése, például az Akadémiai papírszeletek II. vagy Az orthológusokra. Idézetek utóbbiból:

Kisütik, hogy a magyar nyelv
Nincs, nem is lesz, nem is volt;
Ami új van benne, mind rossz,
Ami régi, az meg tót.

(…)

Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál
   Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat,
Miklosich és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok’
   Egy sereg ifju tudós rád bizonyitja mohón.
S minthogy utánok a szláv böngészni valót nem igen hágy,
   Most jön a német, oláh, új-görög és talián,
Perzsa, tatár, török és amit száz évig az átkos
   Újító szellem vak dühe fúrt-faragott.
E nagy munka ha kész, (sietős!), a többivel aztán
   Visszamehetsz Magyarom, Scythia téreire.

(…)

Ahogy indult a nyelvészet árja:
Árpád nyelve csak ferdített
árja.

(…)

Amit Miklosich és Dankovszky s Leschka szerényen
   Meghagya, Bernátok kótyavetyélik el azt.
Kapkod ürügyhöz ez is, mint a mennykőhöz előde,
   Hogy, ha mi bönge maradt, elszlavizálja szegény.

Jellegzetes Arany-morgolódások, keserű asztalfiók-dörgedelmek. Kötetekben kinyomtatták ugyan őket, de míg a balladák, lírai gyöngyszemek rejtett üzenetét koronként kötetszám göngyölítették ki, azzal már kevésbe foglalkoztak az életmű ügyeletes exegétái, hogy kibontsák e töredékek egyértelműen lesújtó ítéletét a korabeli hivatalos magyar nyelvészetről, különös tekintettel nyelvünk származására és rokonságára.

Hiszen e nyelvészeti „epegrammák”, sajnos, nem évültek el, mai hivatalos nyelvtörténetünk és szófejtő szótáraink szemlélete és gyakorlata ugyanaz, mint amit Arany kárhoztatott.

Nyelvünk legnagyobb mestere, úgy tűnik, csak a nyelvhez értett, a nyelvészethez nem.

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése