Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (12.) – Király és Királynő

Fűalatt

 

Király és Királynő.  2013–2016, olaj, vászon, 80 x 100 cm

 

Király és Királynő

 

Azon az éjszakán – nulla óra és három óra között lehetett – a tömbház negyedik emeleti ablaka nyitva állt.

            Nem tudtam elaludni. Időnként alvászavar kínzott. A következő képet próbáltam gondolataimban megkomponálni. Hogyan helyezzem térbe az üresen maradt székeket, milyen tónusban tartsam, monokróm legyen, vagy inkább rikítóan színes a hideg, szürkés, kékes árnyalatú tájban?       

            Ússzanak-e felhőfoszlányok az égen, vagy a festményen a végtelenig elhúzódó nyugodt, tiszta horizontot ábrázoljam? Esetleg vihartól fenyegetően feszült drámai tájba helyezzem a tárgyakat?

 

Egyszerre félelmetes sikítás zavarta meg gondolataimat, megtörve az éjszakai csendet. Egy Edvard Munch festette magányos Sikoly, a bajba jutott ember mérhetetlen fájdalma, segélykiáltása visszhangzott a négyszintes házat körülölelő, tízemeletes lakókomplexum között. Majd egy zuhanást követő dermesztő, tompa csapódás az éjszaka borzongató csendjében.

            Kirázott a hideg. Valaki a nyolcadik emeletről eshetett ki, vagy hozzásegítették a zuhanáshoz? Nem tudtam, mi történt. Csak egy ,,szárnyalás”? Nemkívánatos ,,végállomással”... Döbbenettől megzavart képzeletemet igyekeztem megnyugtatni, visszavinni az alkotás még képzeleti fázisban levő képi valóságába.

    

Velem is gyakran megtörtént, hogy álmaimban repültem, mindig ugyanazon az ismeretlen, szürrealisztikusan furcsa tájon. Néha levegőt sem kaptam a magasztos, felemelő, különös érzéstől. Felébredtem.

            Miért raktározza el az emberi agy ugyanazt a nem létező, maga teremtette környezetet? Miért álmodja gyakran ugyanazt?

            Üldöznek, és én szárnyra kapva, legyőzve elhagyom támadóimat. Mesébe illő, tiszta vizű tóhoz jutok, egy erdő övezte tisztásra, melyen a reménytől ittas, magasra növő zöld, friss fű hullámzik a csendes szélben, követi a tó megnyugtató vizének fodrozódását. Itt megszűnik a félelmem, nem zaklat senki, csak a teremtés gyönyörűsége vesz körül.

    

Ha az ember élete nem teljesen örömteli, teremt magának egy világot, ahol az alkotás öröme, nyugalma teszi életét boldoggá, napsugarassá... 

            Gondolataimban próbáltam a képet folytatni, melynek ötletét egy idős hölgy kusza otthona adta, akitől a Szüleim a szőlőst vásárolták. Mária néni különös labirintus-környezete, elhagyott, tűzre szánt tárgyai...

            Kidobálták felaprítani, elégetni a legszebb bútordarabokat. Volt ott kitört lábú, hatalmas fotel, annak egy kis szalongarnitúra változata, faragott tálaló, melynek a márványlapja hiányzott. Gazdagon csipkézett kagyló, S és C formájú barokk motívumok tették impozánssá, izgalmassá.  Múlt század eleji indás, levéldíszítésű, szerteágazó, szecessziós motívumokkal díszített darabok is hevertek szanaszét a rendetlen helyiségben. Csodáltam. 

    

Megkértem Mária nénit, hogy mielőtt a tűz martaléka lenne, engedje az emberi munka száz- vagy több száz éves remekműveit lerajzolni. Az idős hölgy, aki valamikor Szamosújvár leggazdagabb asszonya volt, élvezte az ötletet, nagyot nevetett. Annyi kincset, meg nem becsült értéket halmoztak fel abban az elhanyagolt házban, hogy örömmel mentem oda rajzolni. Félig kidőlt falak, omladozó vakolat, pókháló... Egy szoba volt valamennyire lakható.

            Legalább rajzban menteni, ami még menthető az emberi butaság, nemtörődömség hálójából.

            Hiába magyaráztam, hogy az nagy érték. Mária néni csak legyintett... Ez a furcsa, labirintusszerű, romantikus romhalmaz adta az ötletet a Király és Királynő megfestéséhez. Legalább a képen szerettem volna tisztává tenni a környezetet. A két tárgy köré végtelenig elhúzódó, áttetsző, perspektivikus tájat festettem.

    

Már első kiállításomon érezni lehetett, hogy ,,tiszta festészetre” törekedtem, tiszta színekre, nagy távlatokra, a magány és a félelem megfestésére, amely körülvett.

            Csak az Édesanyám végtelen gondoskodása, határtalan szeretete, az Édesapám mindentől megóvó, tiszteletet parancsoló, szigorú tekintete nyújtott védelmet. Keretléceket gyalultak nekem, felfeszítették a keretre a vásznakat. ,,Fessél, drága! Semmi más nem fontos. Rajzoljál sokat, és fessél!” Mindezt oly nagy szeretettel, megbecsüléssel tették, hogy kedvem lett rögtön ecsetet ragadni, és dolgozni újabb és újabb képeken.

 

Az egyetem utáni években e vázlatok alapján készítettem el a Király és Királynő című olajfestményt, melynek később három változata is lett. Három ötlet alapján festettem meg a foteleket: az egyik légies, szinte elrugaszkodik a földi valóságtól, a másik földön van, a harmadik lángra kap, elég.

            Később, mikor Budapesten kiállítottam a vászonra festett olajképet, egyik nagyra becsült művészettörténész a nő és férfi kapcsolatok bonyolult voltát olvasta ki ebből a képből. Ugyanakkor Henry Moore szobrászművész két monumentális, ülő férfi és nő alakjával is párhuzamba hozta az egymás mellé helyezett üres, monokróm és színgazdag bútordarabot.

 

 

 

 


Műteremsarok. 2014, olaj, vászon, 100 x 80 cm
Tárgyaim. 2015, olaj, vászon, 100 x 70 cm

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése