Az isteni könyvtáros útjelzője

Kritika, KritX

„Mi magunk vagyunk minden elsüllyedő és továbbörökítendő kultúra. Pontosabban lehetőség vagyunk erre. Mert lehetünk sodródó uszadékfa. És lehetünk az ősi tudással teleírt, büszke oszlop. A Sziriat oszlopai az a könyv, amit nekünk, egyszerű halandóknak lehetetlen végigolvasni, hacsak nem vagyunk mi magunk is isteni könyvtárosok.” – Várkonyi Nándor idén újraállított oszlopait Juhász Kristóf mászta meg.

Valóban oszlop, útjelző ez a könyv. Útjelző a szerző személye is. Várkonyi Nándort Kodolányi János óta emlegetjük isteni könyvtárosként. A Sziriat oszlopai pedig isteni könyvtár. Ebbéli minősége is fokozódik, hiszen Várkonyi életművének kutatása ma is folyik, és a jövőben is ragyogó leleteket ígér. „(…) az újplatonista Krantor háromszáz évvel Szolón után ellátogatott Szaiszba, s ott Heith istennő papjai megmutatták neki az oszlopokat, amelyekre Atlantisz története hieroglifákkal fel volt róva. Ammianus Marcellinus szintén tud a szent írásokról, de nem oszlopokra, hanem sziklába vájt üregek, folyosók falára hieratikus képírással felfestve látta őket, s mert nem értette ennek ábráit, állatok és mindenféle tárgyak rajzairól szól: »Vannak ott földalatti tekervényes helyiségek, melyekről azt mondják, hogy akik a legrégibb dolgokat ismerték, és – mert előre tudták a vízözön közeledtét – féltek, hogy a szent tanok tudása elvész, több helyen fáradságos munkával kivájták, és a kőfalakra festve sok madár- és állatfajtát, valamint számtalan élőlényt rajzoltak le, ami szent írásnak (hierographa) neveztek.« Ammianus I. Széti fáraó sírját látta a Thébai (Vészet) melletti Királyok Völgyében, s vezetői a feliratokat az oszlophagyománnyal azonosították (…).”

Várkonyi saját szavaival olvashattuk, mik is Sziriat oszlopai. A mester nem is választhatott volna találóbb címet grandiózus, egyedülálló és napjainkban is hiánypótló, összehasonlító mitológiai és őstörténeti művének. Igen, évtizedek óta, és még valószínűleg évtizedekig hiánypótló összegzés lesz ez a könyv, bár szerzője nem volt magányos óriás. (Hamvas Bélával is folytatott igen kiterjedt levelezést, és mondhatnánk: ugyanaz az univerzalista felfogás, ugyanaz a gondolkodás jellemzi őket, amit szokás – némi maszatolással – tradicionalista iskolának címkézni.) Teljesen más módon közöl azonban, mint Hamvas vagy Mircea Eliade, vagy akár Oswald Spengler. Míg Hamvas az élők és holtak határsávján bolondozó szarkazmust, érett, bölcs derűt és farizeuskergető, lángoló dühöt épít egymásra, addig Várkonyi minden csapongás nélkül, valamiféle kérlelhetetlenül belső áradásnak engedelmeskedve ontja magából a tudásrögöket, összefüggés-zuhatagokat, következtetés-lavinákat. Fentebb is azért idéztem olyan hosszan, hogy érzékeltessem: micsoda arzenállal találjuk szemben magunkat már a bevezetőben, aminek most egy aprócska, bár fontos töredékét használtam föl arra, hogy megmagyarázzam a kötet címét. Itt egyébként minden töredék fontos. Sőt: létfontosságú.

Szólni kell Mezey Katalin költőről, íróról, műfordítóról, a Széphalom Könyvkiadó alapítójáról és vezetőjéről, e kötet szerkesztőjéről, aki 2002-ben adta ki újra a (szocializmus alatt rengeteg apróbb és nagyobb húzással megjelent) Sziriat oszlopai  cenzúrázatlan változatát. A 2017-es újrakiadás azt jelenti: korunk emberei közül is egyre többen érezzük az özönvíz közeledtét, és az oszlopokba vésett titkos tudás kibetűzésének fontosságát. Mezey Katalin az író fia, dr. Várkonyi Péter segítségével végezte a meglepően rendezett, átlátható állapotú kéziratok szerkesztésének emberfeletti munkáját (670 oldalas könyvet tartunk kezünkben, és a szerkesztő tanúsága szerint minden egyes oldalon voltak kihúzott mondatok).

Várkonyi Nándor lényegében közös mondavilágunkat veszi szemügyre: Atlantisz, az özönvíz, sárkánykultuszok és -szimbólumok, számmisztika, protokultúrák, archaikus szakrális építmények, s mindez lebontva az egyes népek, egyes kultúrkörök emlékeire és hagyományaira. Egyiptomiak, babiloniak, indusok, zsidók, görögök, germánok, sumérok, maják, etruszkok, középkori európai írástudók, 19. századi csillagászok mind szót kapnak itt, hogy aztán a szerző a fölfoghatatlan régiségű iratokat és saját korának tudományos eredményeit összegezve jusson olyan végkövetkeztetésekre, amelyektől bárki más (kortársaink között sajnos nincs kivétel, nyilván a távoli, vagy – reméljük – közeli jövőben nevesül majd ismét ilyen szerző) nevetségessé válhat. Kivéve talán a fent említett Hamvast, Eliadét, Spenglert, s mindazokat, kik még ezen a glóriás-tövises úton meneteltek a halhatatlanság felé.

Sok értelmiségi, olvasó ember a kilencvenes évek többségében csak felszíni hordalékot bugyogtató álezoterikus – bár a profán „aranycsinálásban” időlegesen sikeresnek mondható – cunamija után berzenkedik a fenti, „misztikus” témáktól és azok hívószavaitól. Várkonyi Nándort, akár Hamvas Bélát vagy német kollégájukat, az utánozhatatlan Oswald Spenglert, a német szellem legnagyobb 20. századi képviselőjét (Thomas Mann rajongói nyugodtan üssenek agyon!) bárhol ütjük föl, bárhol próbáljuk valami turpisságon rajtacsípni: azon nyomban eláll a lélegzetünk is egyetemes tudáskincsünknek ilyen kérlelhetetlenül tudatos, mégis ilyen vad szellemi kalandokkal csábító összegzésétől.

Várkonyi (is) az a szerző, aki a gyökerénél, az őseredőjénél ragadja meg mindazt, ami most történik. Mi, szerzők, legyünk bárkik, bárhol, írjunk bármiről: az ősi regék és mondák, évezredes, szent iratok igazságait és kincseit – természetesen végtelen áttételekkel – előguberálva próbálunk meg óvatosan tapogatózni nyelvünk titokzatos tájain. Mi, emberek, éljünk bárhol, bárhogyan: ugyanazokat a történelmi aranykorokat és apokalipsziseket (divatszóval traumákat), szellemi áramlatokat, korszellemeket generáljuk vagy szenvedjük el különböző modulációkban, amelyekben egyszer (többször) már részünk volt mint kollektív emberiségnek, vagy mint népnek (népléleknek). Idézzük ismét Várkonyi Nándort, ezúttal a szörnykultuszokkal foglalkozó fejezetből:

„A Bibliában ő maga a sátán, Szent Pál a »levegő fejedelmének« mondja, Szent János pedig nevén nevezi: »És láték egy angyalt az Égből leszállni... Ez a sárkányt, ama régi kígyót, ki az ördög, vagyis sátán, megfogván, azt ezer esztendőre lekötözé.« Már a teremtés elején megjelenik, a Káosz megtestesítője: Techóm, Ráháb, a tenger szörnyetege, Livjathán, ki a kétéltű Behemothtal együtt »az Úr útjainak elején áll« (Ipse est principium viarum Dei). Ő a paradicsomi kígyó, Szamaél, az emberiség megrontója. Valóban keresztezi az Úr útjait, szándékait. – De a Biblián kívüli, apokrif hagyomány egyebet is tud róla. A Talmud kereken kimondja, hogy a kígyó Évával párosodott. Lilithet, a nőstény démont, Ádám csábítóját nippuri cserépedények szárnyas asszonytestűnek ábrázolják kígyófarkkal. Ugyanaz az alak, melyet később a görög echidnák és líbiai lamiák vesznek fel, kik szép ifjakat csábítanak el, kiszívják vérüket, ahogyan a szárnyas, madárlábú szirének a görög hajósokét. Istár, a babiloni Vénusz, szárnyas madárlábú nő. A görögök Erósza, a szárnyas nemzés-isten, nemcsak a legelső istenség, hanem a madarak ősatyja is…”

És így tovább. Nem azért létfontosságúak ezek a képekbe rejtett tények, mert ezekkel kezdődik minden, amit ma kultúrának nevezünk. Nem is azért létfontosságúak, mert esztétikusak, és hozzátartoznak (vagy tartoznának) az általános műveltséghez – a keresztény hitélet szekularizált, materialista, fogyasztói fátyolvilágunkban eleve épp felszálló ág előtti mélyrepülésben van, és még a keresztény hitéleten belül sem dívik az apokrif evangéliumokról való diskurzus, de ugyanez a helyzet például a tömegsportnak szintén nem nevezhető színháztörténeten belül a szakrális színház területével –, hanem mert ezek itt és most, ránk vonatkoznak. Hiszen minden pillanatban ott állunk az Úr útjainak minden lehetséges pontján. Minden pillanatban kiűzetünk az Édenkertből. Minden pillanatban döntünk: sárkányok vagyunk vagy angyalok. Minden pillanatban találkozunk Lilithtel. Mi magunk vagyunk minden elsüllyedő és továbbörökítendő kultúra. Pontosabban lehetőség vagyunk erre. Mert lehetünk sodródó uszadékfa. És lehetünk az ősi tudással teleírt, büszke oszlop.

A Sziriat oszlopai az a könyv, amit nekünk, egyszerű halandóknak lehetetlen végigolvasni, hacsak nem vagyunk mi magunk is isteni könyvtárosok. De mindennap olvasnunk kell belőle. A miheztartás végett. És van egy súlyosabb ok is, amit a csillagok alatt szoktunk elsuttogni néha: a remény.

Várkonyi Nándor Jákob és Lábán szerződéstörténetét idézve egyszerre figyelmeztet, fohászkodik, és mond áldást az olvasóra: „Az Úr legyen vigyázó közöttem és közötted, mikor egymástól elválunk.”

 

Juhász Kristóf

Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Széphalom Könyvműhely, 2002, 2017

Kommentek elrejtése, megjelenítése