Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Lakatszerelem – Csornyij Dávid versei

Líra, Költészet
 Csornyij Dávid
 
 Fotó: Bánkövi Dorottya
 
 
Lakatszerelem
Csornyij Dávid versei
 
 
 
Határeset
 
Elmámorított a tintakék bájital; kábulat és időutazás:
felébredek a tegnapban, felidézek mindent,
parancsolnak az álarcok, kapaszkodok a szék karjába,
hiszem: átmeneti öröm után káosz a törvényszerűség.
 
Homályos spirálok cikáznak a szempilláim között,
gondolkodom; hány istent kell még eljátszanom
 az utcalámpa alatt, angyalok helyett
hódémonok nyomait látom.
 
Milyen unalmas a mennydörgés, ha itt a világvége…
Kitámasztom az eget, hiába, elsodor a szupernóva,
vágyom a posztmortem megváltásra, ó Nemeszisz,
szokott-e tükörbe nézni a lelkiismereted?
Nem érdekelnek a helyhatározók, mert mindenhol ott leszek,
te is; vállamon megfáradt fejedet simogatom, töprengek:
izgalmas teremtéstörténet ez, az idő sebként hordozza magán,
mint valami pimasz szemérmetlenséget a bibliánk címoldalán.
 
Bolond játékot űzöl velem, te magad is az vagy. Bolond.
Követeled, hogy megteremtselek, alkotok, fejet hajtok a sorsnak,
hullik a pallos. Elfogadás. Én vagyok az ember tragédiája,
vagy legalább határeset. Ellentétpár ez az egész komédia.  
 
 
 
Momentum
 
az északi fény
protonjaival
csillapítja étvágyát
a lopott idő
miatta törlődünk
ki a létezésből
kihasználom a bájgödreidet
abban rejtem el
légyottunk emlékeit
én mindig más arccal
képzeltelek el
ilyenné vált
a könyvszagú élet
lapjaiba szorult
lakatszerelem
álom voltál a retinámban
de most az álmaim
függetlenek lettek
elhagytak engem
már valaki más
agyában túrnak
veled együtt
mind megszűnik
a következő reggel
már nélküled
pirkad s én
bocsánatos
bűnnel írom át  
a csend imáját
 
 
 
Hiba az isteni kreációban
 
elmémben elüszkösödik
minden lépésed amikor
hozzád imádkozom
teremtésem furcsa stáció
baklövés a mennyei gyárban
hibás vagyok így engedtél
a tökéletesek armadájához
ha megmászom az életfát
ígérd meg hogy kijavítasz
talán úgy nem fog fájni
a címeres bársonylepel
 
 
 
Anubisz kegyelmes hozzám
 
Tavasszal kirügyezik minden
vívódás, amit átéltem.
Fejem fölött összecsapnak a
gömbhalmazok.
Hogy az idő feleslegesen
költi rám perceit, s most
valaki másnak adja, érzem.
A porhüvely nem számít,
csak a lélek. Birtokba veszik.
 
Paráznák, gyarlók, ezek vagytok, én vagyok,
az én testem, az én vérem.
 
Vannak, akik harcolnak,
odafenn, felettem, értem,
ellenem, talán farkasok,
vagy bárányok. Bűnös lélek az enyém,
akit imádnak a bálványok.
Engem nem érdekelnek a
hátrahagyott szarkofágok sem,
amiben testem rohad darabokban,
lelkemet ne kapják meg az eretnekek,
csak a purgatórium, hisz áldás a
mennyei boldogsághoz képest.
Ugyan, egy kevéske bűn, csöppnyi jóság
mindent meggyónok majd, ígérem,
kettévágott ostyát eszek,
szagtalan, ízetlen, test.
Megváltás.
 
Lankad a spiritusz, kilép belőlem,
magamra tekintek, kérlek, balzsamozzatok be,
a halott szívem többet nyom a mérlegen a tollnál,
de Anubisz megkegyelmez,
az alvilágban munkát ajánl:
áruba bocsátom magam, csakrát, ablakot
tisztítok:  jó napot kívánok,
üdvözülést, megváltást is vállalok,
nem drága, ingyen van. Vegyen fel kérem,
kínossá vált az örökkévalóság imádata.
 
 
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése