Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Íróvá lett haramia – Találkozás a Viszkis rablóval

Helyszíni

A 20. század Rózsa Sándoraként rajongtunk érte a kilencvenes években: az igazságosztó betyár, aki elveszi a bankoktól az elsíbolt pénzt, és visszajuttatja a népnek. Az elkövető azóta jó útra tért, és ettől még sokkal rokonszenvesebb lett. Ambrus Attilával, a Viszkis rablóval találkoztunk a róla szóló könyv bemutatóján.

 

Elindult egy csíki szegénylegény szerencsét próbálni Magyarországra, annak is a fővárosába, s hát láss csodát… – valahogy így kezdődne a mese, ha mese volna, de a valóság mindig sokkal könyörtelenebb. A székely legény bankrabló lett, évekig fosztogatott, s aztán hosszú ideig börtönök rácsai mögött raboskodott. De mielőtt egészen szomorúra hangolnánk az igaz mesét: egy novemberi estén, az Örkény Könyvesboltban a bankrabló helyett egy egészen új emberrel találkozhattunk: hősünk kézművessé és íróvá lett, mi több, napokon belül bemutatják a róla szóló filmet. Ambrus Attilát, akit a Viszkis rabló néven ismer a nagyközönség, a frissen megjelent, róla szóló kötet szerzői, Gyuricza Péter és Kardos Ernő faggatták.

A Szent István körúton egyre-másra megállnak a járókelők a péntek esti forgatagban, bebámulnak a kivilágított kirakaton át, többen az utcáról követik a műsort. Persze a könyvesbolt is tele van, és senki nem csalódott, aki bejött: Attilát igen szép orgánummal áldotta meg a sors, mindehhez olyan élvezetesen és választékosan beszél, hogy nem kérdés: igazi irodalmi esten járunk. A róla készült film bemutatójáig még hátra van pár nap, de A Viszkis igaz története napjainkig című könyvből (KOssuth Kiadó) már most közelről megismerheti az olvasó a 27+3-as „eredményességi mérleget” maga után hagyó rablót. A kötet elején egyébként pontos kimutatás található végrehajtott akcióiról, s hogy ő maga mennyire pontosan emlékszik helyszínre–időpontra–összegre, azt tesztelte is Kardos Ernő. Mivel a kötet másik szerzője, Gyuricza Péter késett egy kicsit, Ambrus Attila megjegyezte: őt kapásból nem venné be egy akcióba, és egyébként is, „az ember ne rabolja mások idejét” – tette hozzá tréfásan, amit utólag megszavazunk az este legjobb bon mot-jának. 

Persze, az akció emlegetése ma már csak tréfa, Attila új ember lett. „Én egy megosztó személyiség vagyok – erősítette meg korábbi nyilatkozatait is –, bármit mondok, azt lehet sarkítani. Amit elkövettem: súlyos bűncselekmények. Nem vagyok rá büszke, nem olimpiai bajnok vagyok. Nem adtam ennek az országnak, hanem elvettem az emberektől.”  Népszerűségének okát, amelyet Kardos Ernő firtatott, Attila a kilencvenes évek társadalmi zűrzavarában látja: nem voltak hiteles politikai vezetők, hazugságok, lopások szőtték át a privatizáció éveit, s azokhoz képest, akik milliárdokat sikkasztottak, „engem káposztatolvajnak tartottak”, fogalmazott a Viszkis. „Ráadásul én az arcommal vállaltam a tetteim, letöltöttem a büntetésem.”

Gyuricza Péter a közönséghez fordult az érdekes kérdéssel: Ha szökni akarnánk a törvény elől, ugyan ki a csoda indulna Ártánd felé, és nem a nyugati határra? Hogy az (első) elfogása előtti észvesztő menekülésben miért a román határ felé tartott, egyszerű a válasz (és a Viszkishez méltón frappáns): „Angolul két szót tudok: hands up! Ezzel nem boldogultam volna Nyugaton. Én Erdélyben születtem, azt ismerem, oda tartozom.” Racionális döntéseket egyébként sem tud az ember olyan helyzetben hozni, amikor az autórádióból hallja meg tettestársa nevét – tette hozzá Ambrus. Amikor elkapták, Attila mindent bevallott, ügyvédet nem kért, és ennek több oka is volt. Egyrészt már ült helyette egy testvérpár, akit több rablása elkövetőinek hittek, másrészt a büntetés kimenetelét is enyhíthette vele. Az ügyvédekben pedig nem hisz: „Csak jó ügy és rossz ügy van”. 

Mennyiben változott meg az ország szabadulásod után? – kérdezte Kardos Ernő könyvbéli riportalanyát. Az első élménye, felelte Attila, hogy mennyire megnőttek a fák. De a tévé, a mobiltelefon kezelése sem ment neki, akkorát változtak a technikai eszközök. Fájóbb változás volt, amit társadalmi szinten tapasztalt: az opportunizmus, az érdekkapcsolatok még jobban meghatározták az emberi viszonyokat. Hogy honnan tudta biztosan, hogy jobb ember akar lenni, és mi segítette a visszailleszkedésbe, arra Ambrus egyértelműen a barátságokkal felelt. „Ha nincs meg a köldökzsinór a benti és a kinti világ között, esélyed sincs a visszailleszkedésre – fogalmazott. – Nemcsak azért nem térek vissza a bűnözéshez, mert megvan a DNS-mintám a rendőségen, mert a bankbiztonság hatalmasat fejlődött azóta, de nem lehetek hálátlan azokkal, akik mellettem álltak, és segítettek.”

Közismert, hogy Attila a börtönben kitanulta a keramikusmesterséget, több közintézmény is vásárolt tőle. Sokan rendelnek nála „viszkis flaskákat” is, de ahogy az esten mondta: „Sír a lelkem, amikor azért vásárolnak tőlem, mert azt követtem el, amit.” Egyébként elkeserítő, hogy bármely művészeti ág képviselőinek milyen mostoha körülmények között kell ma tengődni – jegyezte meg; ő sem élne meg, ha nem tudná eladni a termékeket. A múltat viszont lezárta – felelte arra a kérdésre, hogy szokott-e még bankrablással, börtönnel álmodni. Még látogatóban is járt benn mostanában egy volt „kollégánál” – csodájára jártak, az őr eltette emlékbe a látogatási naplót az aláírásával. Ambrus ezzel is igyekszik segíteni azoknak, akik még nem találtak vissza a társadalomba. Előfordul, hogy kárvallotjaiba is belefut itt-ott: néha lelkesen üdvözlik (például a Kemenes utcai posta egykori dolgozója, egy idős hölgy: „jaj, hát maga rabolt ki minket, és virágot is hozott nekünk!”); de van, aki szó szerint a pokolba küldi. 

És persze szó esett saját könyvéről, A haramia című regényről (2015), amelynek főszereplőjeként Ambrus egy kegyetlen, hidegvérű mészárost alkotott meg. Vagyis a könyv jóval kiábrándítóbb, ridegebb, mint a valóság. „Már rég túl vagyok azon, hogy mindenáron elfogadtassam magam a világgal, és jó képet fessek magamról – magyarázta Attila. – A könyvben a skandináv krimik zsánerét követtem – vagyis a fikciót ötvöztem a valósággal. Ez terápia is volt, a múltam lezárásában segített. De a fikciós elemek is valós történetekből származnak, például voltak olyan cellatársaim, akik megjárták a francia idegenlégiót.”

László Ágnes, a Kossuth Kiadó kommunikációs vezetője arra volt kíváncsi: most, hogy megjelent több róla szóló könyv, és bemutatják a filmet, felkészült-e a még nagyobb népszerűségre? „A múltból nem lehet megélni – felelte Ambrus. – Önmagában kevés, ha az embert megismerik, hitelesnek kell lenni. Amikor előadásokat tartok a visszailleszkedés buktatóiról, azt remélem, pozitív példa lehetek, hogy mindenből fel lehet állni.” Már a közönségből érkezett a kérdés, hogy mi segítette ebben a gyökeres átalakulásban. Attila megrázó történettel felelt: édesapja gyermekkorától azt sulykolta, hogy nem viszi semmire, és kilencéves korában ki is mondta: „Te börtönben fogsz megrohadni.” „2002-ben a börtönben egy újságból tudtam meg, hogy meghalt az édesapám – mesélte Attila. – Akkor eldöntöttem, hogy nem teljesedhet be a jóslata. Meg kell mutatnom, hogy nem volt igaza.” 

És ha valakinek hiányérzete lett volna, hogy csak egyetlen dolog nem került elő az esten, annak sem kellett tovább várnia: Kardos Ernő egy vesztes teniszmeccs tartozását egy üveg whiskyvel rótta le Attilánál. Bár a Jim Beam csak egy „kannás vacak”, jegyezte meg mosolyogva a Viszkis, és adott egy-két tippet, hol szerezzünk be Budapesten igazi minőségi italt. Noha másfél millióba kerül, és az mostanában az ő költségvetésébe sem fér bele…

 

                                                                                              Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése