Deák Csillag: Duett – Kölüs Lajos: 4kezes

Fűalatt

Kopócsy Judit (Debrecen, 1947) festő, textilművész. Gyakran alkalmazza a kollázst és más vegyes grafikai, festészeti technikákat. Újabban miniatúrákat is fest. Érzékeny színharmóniái mellett műveinek jellemző eleme a Klee által meghatározott ún. „sétáló vonal”. 

Bátai Sándor (Veszprém, 1955) festő, grafikus. Kompozícióiban a régmúlt dolgok lenyomatai a XX. századi világ fragmentumaival együtt jelennek meg. Képeinek sejtelmes, derengő, titokzatos atmoszférája az örök elmúlás hangulatát festi. Az utóbbi években a merített papír rücskös felületének alapként történő felhasználásával is kísérletezik.

 

Kopócsy Judit és Bátai Sándor kiállítása

2017. 03. 02.–2017. 03. 25.

Széphárom

Budapest, Szép u. 1/b.


 

 

Deák Csillag

Duett

 

A duett két énekes számára írt zenemű. Kettős dal, két énekhangra. Két énekes együttes fellépése. Duettet hallunk és látunk a budapesti Széphárom Galériában, de két énekes helyett két festőművészt. Schönberger Armand is megfestett egy Duett-et. A Szépháromban szoprán és tenor duettjét halljuk. Bátai biztos kézzel halad az ismeretlen világba, merítkezik meg az ismeretlen nyújtotta érzékiségben (Bábuk I, II, Afrika). Kopócsy rezdüléseit látjuk (Törött tér), mint aki útját keresi, hol itt van otthon, hol otthonát keresi, és gyakran nem leli (Szertenézett s nem lelé / Honját a hazában). Az identitás gyökereire kérdez rá, az önmagával való azonosságra (Nagy rózsaszín).

Függő terhek alatt haladnak, érzik a súlyok nehézségét, mintha a világ terhét hordoznák a vállukon, akár Atlasz. Nem akarnak könnyednek látszani, mívesek és gondosak, kerülik a hirtelen vonásokat, szervesen illeszkednek egymáshoz a motívumok, egyik motívum szüli a másikat, organikusak. Nem trendhez igazodnak, eltérnek attól, mernek anakronisztikusak lenni. Archívak, időtállók. Koptatottak és koptatók. Hajnalokban felkelők, és a világosságba is belecsempészik az éjszakát, vagy fordítva. Az örökletességet kutatják, a folytonosságot, a harmóniát. Álmot látnak, és az álmok vetésforgóját alkotják meg, Kapócsy: Álomjelek. Ismételnek, és az ismételhetetlenbe forgatják az időt és a teret. A sosem látottba. Nincs az a szem, amely elmondhatná, mi volt ezelőtt sok ezer évvel. A képzelet lehetővé teszi, hogy olyan textúrát és faktúrát hozzon létre a művész, amely kalandozás is, az ősformákhoz, az ősformák idejéhez. Képcímeik hasonlósága véletlen lenne? Bátai: Kezdet 1., 2, Földírás I., II., Lelet, Ősformák-vörösföld, Afrika, Ősformák-Udvari I., II., Gyűjtemény, Kapócsy: Elsüllyedt, Roncs, Ostiai töredék, Etruszk töredék. Írásmaradvány, Kapumaradvány. Lápvidék. Bátai újabb munkáival visszatér a rajzhoz, Rajz I., II., III., IV., V. és láthatjuk Kapócsy Könnyed rajzait is.

Kapcsot teremtenek régmúlt és a jelen között. Kapocsként működnek, látnak. Szövetet szőnek, ne legyen hiány, miközben folyton a hiányról szólnak, a teljesség hiányáról és hiábavalóságáról. Semmi sem lehet teljes, csak a törekvés, hogy a teljesség elébe menjünk, közelébe kerülhessünk. Képes szótárakat is látunk, szimbólumokat, titkos nyelven írtakat, csak szemmel és aggyal felfoghatóakat, amiket nem lehet nyelv által kimondani, kimondhatatlanok.

Érzéki világ, kézműves világ, kétkezi világ, kérges tenyérrel. Felfénylik a múlt a jelenbe tartón, ahogy a távoli csillagoktól hozzánk érkező fénysugárral vagyunk. Látjuk, de tudjuk, messziről jött, talán már nincs is meg a forrása. Kopócsy és Bátai is ezt a forrást kutatja, az eredetet, alapelvet, vezérelvet, alaptételt, a kezdetet. Az azelőttit. Az anyag szerelmesei, a textúráké, mintha kipreparálnák az ember lelkét, rögzítik, manifesztálják, testet formáznak, a lélek hüvelyét. Valakihez, valamihez tartozni, kapcsolatot teremteni és őrizni, egy életen át, csapások, fájdalmak és örömek között. A szépség koordinátarendszerét is látjuk, másként és másként, erő és egyensúly mutatkozik meg a képeiken. Paradigmájuk, hogy ami ősi, az is változik, jelenbe tart, és mi a jelenből tartunk a tudattalanunkban létező világhoz, a múlt toposzaihoz. Homogenitás is ez, összetartozás, kiegyenlítődés, miközben nap mint nap az ellenkezőjét éljük meg és látjuk. Építkeznek, és nem rombolnak, még akkor sem, ha olyan világról mesél Bátai, ami lehetne épp romba döntött világ is. Mintha azt sugallaná a két művész, hogy az akarat, méghozzá az eredeti, őseredeti teremtő akarat nem feltétlen rendszeren kívüli, hanem az élet természetes jelensége, a művészet alapja.

Nem a kiüresedés útját és terét követik, ábrázolják. Épp ellenkezőleg. Értékrendet is látunk a tárlaton, kirekesztés nélküli világot. A princípium él. Jelentés a világ végéről, a világ kezdetéről. Mintha az ember most állna két lábra, most kezdene beszélni, kimondani belső gondolatait és érzelmeit. Ez fogva tartás is, fogolylét, mert az eredethez, a forráshoz vezeti a néző gondolatait és érzéseit. Nem az utat járja be az alkotó, hanem az út kezdetéhez ugrik. Az első lépésekhez, az első kimondott szavakhoz, magához a nyelvhez, a szimbólumokhoz, amelyek még talán kimondhatatlanok, de előbb-utóbb kimondhatóvá lesznek. Ez a kezdeti állapot a képi világot is teremti, formálja. Az egységet, a harmóniát, az időtlenséget.

 

 

Kölüs Lajos

4kezes

 

A négykezes lehet zongorajáték is, de nemcsak az. Két buszsofőr is négykezest játszik, amikor egy buszt vezetnek egy úton felváltva. A négykezes eredetileg zongorára (át)írt zenemű, amelyet két zenész játszik a zongora klaviatúráján. Kopócsy Judit és Bátai Sándor is négykezest játszik, igaz, hogy ők nem zongoraművészek, és nem is buszsofőrök. Festők, egy helyen és egy időben mutatják be képeiket, teremről teremre, felváltva egymást, hol Kopócsy képei következnek, hol Bátaié. Ritmikusan, harmonikusan. Másként látják a világot, de mégis hasonlóan, nagyon különböznek, de különbözésük hasonlít a párhuzamosra, valahol találkoznak egymással. A kiállítás izgalma, hogy hol és mikor érjük tetten ezt a találkozást.

            A földszinten régi képek sorakoznak, ismerősek, de sokadszorra látva is magukhoz vonzzák a néző tekintetét. Be-becsillan a kép az üveg miatt, fényképezni lehetetlen, a szem is hasonló a blendéhez, látja a becsillanó fényt. Szemszöget kell váltani, hogy előtűnjön a textúra és a faktúra. Az időtlenségbe vezetnek Bátai képei, legyen szó földírásról (Földírás I., II., 2009) vagy Afrikáról (Afrika I., II., III., 2009), egy számunkra ismeretlen világról. Mire földmíves lett az emberből, évezredek teltek el, megtanulta látni a földet, a változását. Nem véletlen, hogy a tavaszünnep a föld ünnepe is, a termékenységet szimbolizálva, a születést, a megújhodást. Bátai képei másként köszöntik a tavaszt, a színnel, a vörössel, a bronzzal, a nap égető hevével (Kezdet I–II.). Mintha nem az életet mutatná, hanem az élet utáni világot keresné és tárná elénk (Kőfejtő I., Lelet). A pusztulás képeit látjuk, és a földírásnál vesszük észre, itt vetésről van szó, a grafikák a földírást mutatják, a rendet, a sort, magát az évszakot, az áradás előtti világot. Kopócsy kollázsai is a múltba vezetnek, rejtelmekbe, az idő előtti világba (Kopócsy Judit: Kicsi fény, Elsüllyedt). Kopócsy képei világosak, mintha állandóan sütne a nap, télen is, éjszaka is. Ebbe a világosságba csempészi be fehér részleteit, állítja össze őket egy egésszé (Kopócsy Judit: Római élmény). Egységet mutatnak a részletek, semmi sem vész el belőlük, és semmi sem válik egyeduralkodóvá.

 

Képeik textúrája eltérő, az egyik a rozsdaszínt használja az idők kezdetének, a másik a fehér színt foglalja keretbe, a víz és a szél mozgását tereli, koordinálja. Faktúrájuk is eltérő, az anyagot koptatják, ill. színesítik, bővítik. A kollázs révén a kép három dimenzióba lép, a síkot elhagyja, kitör. Kopócsy kollázsai valami magasztos cél felé haladnak, törekednek (Ostiai töredék, Barátnőnk emlékére, Felfelé-lefelé). Nem a transzcendenst említeném elsőre, inkább a látható világon túli világ érzékelését, jelenlétét hangsúlyozza a művész, a két világ határán egyensúlyoz, a lét és nemlét határát keresi, kutatja. Mindkét művész belsőleg közelít választott témájához, belülről építi fel a kompozíciót, az egyszerűséget szem előtt tartva. Az egyszerűség bonyolultságát teremtik meg, helyesebben a sokoldalúságot, a többértelműséget.

            Nem a jövőt látjuk, hanem a jelent, az éppen megszülető világot és rendet, szabályt. Vagyis a múltat, a múlt megidézését, megszilárdulását, az öntudat első jeleit (Bátai Sándor: Motívumok, Ősformák – Udvari I–II.). A rendépítés, a jellé váló jelenség, ahogy rögzül és szabállyá válik. Szabályoz, életet, közösséget. Az emberi közösség képződésének motívumait látjuk, a kötődést és a valamihez való tartozást, az identitás kialakulását és kötelékként való működését (Kopócsy Judit: Emlékező fal, Római töredék, Könnyed rajz III.). Bátai Sándor Afrika I., II., III., 2009 műve így válik égi és földi renddé.

            Ne mulassz el egyetlen alkalmat sem, mikor másokkal együtt muzsikálhatsz. Így lesz játékod folyékony és lendületes – állította Schumann. A Szépháromban Kopócsy Judit és Bátai Sándor műveinek összhangzattanára figyelünk, a finom eltérésekre és hasonlóságokra (Kopócsy Judit: Könnyed rajz III., Bátai Sándor: Kőfejtő I.). Együtt muzsikálnak, játékosan, miként is lehet a ki nem mondhatót belevarázsolni a képbe (Kopócsy Judit: Nagy rózsaszín, Bátai Sándor: Bábuk I., II.). Kulturális mémeket látunk, alapegységeket, amelyek embertől emberig terjednek, öröklődnek, akár a gének. A kulturális mémek agyról agyra terjedve szaporodnak. Vagyis Dawkins nyomán állíthatjuk, hogy elképzelhető másféle replikátor is, mint a gén. Mondjuk a festmény, a kollázs. Bátai Sándor és Kopócsy Judit művei.

 

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése