Berka Attila: Anómia XII. 4–6.

Epika, Próza

Egyértelműen vártak ránk. Ránk vártak. Természetesen feltartott kézzel sétáltunk közéjük. Nyugodtan tűrtük, hogy lefegyverezzenek, csak akkor lettem ingerült, amikor különválasztottak minket. De visszafogtam magam, sokan voltak. Esztert az egyik kocsiba ültették, engem viszont a templom felé toltak.

 

4.

‒ Húsz perc, és ülve ‒ mondta Eszter, miután megbizonyosodtunk arról, hogy nemcsak a kunyhó üres, hanem a környék is veszélytelen.

‒ Mármint te most az alvásról beszélsz, ugye?

Nyilván arról beszélt, mert már ült, háttal a sziklának támaszkodva, becsukott szemmel, a gépfegyverét markolva. Mellé ültem, hátamat a sziklának támasztottam, megmarkoltam a gépfegyverem, és becsuktam a szemem.

‒ Oké, Hús, mehetünk.

Egyelőre csak a számat tudtam kinyitni, a szememet nem.

‒ Biztos, hogy letelt a húsz perc? ‒ kérdeztem zsibbadtan.

‒ Le.

Nem és nem akartam elhinni.

‒ De hová mehetünk, Eszter, ilyenkor?

‒ Teljesítjük a parancsot.

‒ Tehát ebben a vaksötét erdőben akarsz úgy mozogni, hogy senki ne vegyen észre, de te mindenkit észrevegyél, esetleg olyanokkal is versenyezve, akik nemcsak térképről ismerik a terepet?

Sikerült elbizonytalanítanom, de nem akarta feladni.

‒ És mi lesz a többiekkel, az akcióval?

‒ Ugyan mi lenne? Szerinted hiányzunk? Hiszen te magad mondtad, addig jó, amíg mindenki azt hiszi, hogy nem éltük túl.

‒ Az embereim tényleg nem élték túl, Hús! ‒ sziszegte Eszter.

‒ Bocsánat, igen, ne haragudj.

Végre kinyitottam a szemem, így a deszkák közti résen bevilágító holdfényben láthattam Eszter szomorú arcát.

‒ Tudod, Hús, ez egy nagyon jó csapat volt. ‒ A hangja is szomorú volt. ‒ A legjobb. A non plus ultra.  Úgy is hívtak minket, az ultraszakasz.

Mélyet, fájdalmasat sóhajtott, a szeme is csillogni kezdett.

‒ Mindenhova, az összes vágóhídra minket küldtek. Majd az ultrák megoldják, mondták. És megoldottuk. Mindent megoldottunk.

Fejét a vállamra hajtotta.

‒ De nem lehet megállás nélkül harcolni. Nem lehet csak húszperceket aludni teherautókon meg helikoptereken.

Elengedtem a fegyvert, és kinyújtottam a lábam, Eszter pedig az ölembe feküdt.

‒ Akármikor felébredtünk, meglepődtünk, hogy még élünk.

Simogattam, simogatott.

Megcsókolt, megcsókoltam.

Áll, nyak, váll és nyak, fül, szem.

Ajkak az ajkakkal, fogak a fogakkal.

Ujjak az ujjakkal.

Mell a mellhez, has a hashoz.

Test a testtel, a testre, a testbe.

A tüdő, a szív együtt, egy.

Minden egy, egy a minden.

Egyszerre ébredtünk az első napsugarakra. Egyszerre nyújtóztunk, egyszerre keltünk s egyszerre öltöztünk fel.

Kéz a kézben léptünk ki a kunyhóból, megálltunk a kelő nappal szemben. Hagytuk, hogy átjárjon a hajnali szél, aztán elindultunk.

Mentünk, mert mennünk kellett. Nem azért, mert ez a parancs, hanem mert ez a feladatunk. A feladat, amit teljesítenünk kell. Megmenteni, akit csak lehet.

Amikor meghallottuk a lövéseket, gyorsítottunk.

Az akció tehát még nem ért véget.

Hamarosan megláttuk a galyatetői szálloda épületét.

‒ Tudom, hogy nem lenne szükséges kimondanom ‒ szólalt meg Eszter rekedtes hangon ‒, de ez a fegyverzaj szinte kilöki belőlem a szavakat.

Valami robbant, aztán csend lett.

‒ A feleséged vagyok, és te a férjem.

‒ Igen ‒ suttogtam.

‒ És anyja és apja vagyunk a megfogant gyermekünknek.

‒ Igen ‒ bólintottam.

‒ És nem mindegy, hogy milyen világban fog felnőni.

‒ Nem mindegy ‒ mondtam.

Megcsókolt, megcsókoltam.

Ellenőriztük a felszerelésünket, a fegyvereket, aztán mély levegőt vettünk, és elindultunk a szálloda felé.

 

 

5.

A szálloda sarkához érve hallottuk a távolodó motorzúgást. Kinéztünk a fal mögül, de lemaradtunk a járműről.

A holttesteket viszont láttuk, az úton és a parkolóban is. Tizenöt-húsz rossz arcú és ruhájú civil, olyanok, mint akik korábban minket is megtámadtak.

A bejárat helyén egy hatalmas lyuk tátongott, itt robbanthattak legutóbb.

Ahogy beléptünk, egyből a recepciós pult mögé siettünk.

‒ Azt tudod, ugye, hogy most angyal vigyázott ránk? ‒ suttogta Eszter. ‒ Ha a szemközti házakban lett volna valaki, úgy leszed minket, hogy észre se vesszük.

Bólintottam. Kirázott a hideg.

Hallgatóztunk, semmi.

‒ Elvileg szét kéne válnunk ‒ mondta Eszter ‒, de nem tudlak magadra hagyni.

‒ Nagyjából ugyanezt akartam mondani.

Összenevettünk. Aztán megráztuk magunkat, s elindultunk felfelé a hátsó lépcsőn.

Óvatosan, csendben elsétáltunk a legfelső szint legutolsó szobájáig, hogy innen kezdjük a szálloda átvizsgálását.

Az ajtó zárva volt. A következő is.

Mindegyik szoba ajtaja zárva volt.

Emberrablásra, harcra utaló jeleket nem találtunk a folyosókon sem.

‒ Furcsa ez a nagy semmi, nem? ‒ kérdezte Eszter. ‒ Vagy te észrevettél valamit?

‒ Nem, semmit. Nincs itt semmi. És senki.

‒ Se katonák, se ezredesek, se miniszterelnök. Erről ennyit.

Azért lementünk az alagsorba.

‒ Hallottad? ‒ torpant meg Eszter, épp mielőtt a medencékhez értünk volna.

‒ Igen ‒ suttogtam ‒, mintha valaki köhögött és káromkodott volna.

‒ Talán egy sebesült ‒ mondta Eszter.

A padlóra dobtuk magunkat, az egyik szélesebb oszlop mögé kúsztunk, és óvatosan kinéztünk mögüle.

Szemben velünk, a terem túlsó végében, a szálloda parkjába nyíló üvegajtónak támaszkodva egy terepruhás katona ült részben a saját vérében, bal karja bénán lógott. Tőle kábé másfél méterre két másik katona feküdt arccal a padlónak.

‒ Ismered? ‒ kérdeztem Esztert.

‒ Nem. Nem rémlik. De segítenünk kell neki.

‒ És ha csapda?

Eszter megrázta a fejét.

‒ Azért legyünk óvatosak, nem?

‒ De. Úgyhogy fedezz!

Elkúsztunk a kis medencék takarásában egészen a nagy medencéhez vezető lépcső melletti falrészig.

‒ Hahó, katona! ‒ kiáltotta Eszter. ‒ Ne ijedj meg, jó? Nem akarunk bántani. Talán segíteni is tudunk.

A katona a fegyveréhez kapott volna, de elég gyenge volt már, úgyhogy a hirtelen mozdulattól csak eldőlnie sikerült.

‒ Ti kik vagytok? Mit akartok tőlem? ‒ kérdezte a padlóra érve.

‒ Nyugi, nem akarunk bántani ‒ mondtam, és csővel lefelé tartott gépfegyverrel felálltam. ‒ Például én nem is vagyok katona. ‒ Léptem egyet, kettőt. ‒ A társam Eszter, én meg Hús vagyok.

Mintha halványan elmosolyodott volna.

‒ Az lenne a legfontosabb, hogy ellássuk a sebedet ‒ ért mellém Eszter.

‒ Már késő ‒ válaszolt végre az ismeretlen katona. ‒ De kösz.

‒ Szerintem meg ne add fel ‒ indult meg Eszter. ‒ A fenébe is, hadd segítsek!

A katonához térdelt, visszaültette abba a helyzetbe, ahogy először megláttuk. Aztán lehajtotta a fejét.

‒ Azonnal kórházba kell vinnünk ‒ mondta halkan.

‒ Hahagyd abba… Vedd úgy, hogy meg akarok hahalni… ‒ köhögte kétségbeesetten a katona, és becsukta a szemét.

‒ Mi történt itt? ‒ kérdeztem.

‒ Csak a szokásos árulás.

Aha.

Eszter felállt.

‒ Az ezredes a kápolnában van ‒ folytatta a katona ‒, ha siettek…

‒ Pálffy ezredes? ‒ vágott közbe Eszter.

‒ Hát persze, ki más?!

Eszter bólintott.

‒ És ha mi nem az ezredest keressük? ‒ kérdeztem, mert egyre rosszabbul éreztem magam.

A katona kissé csodálkozva nézett rám, de kinevetni már nem tudott, mert köhögni, fulladozni kezdett, aztán elhallgatott, előrebukott a feje, és tényleg meghalt.

Egy perc néma tiszteletadás után elindultunk.

‒ Gondolom, megyünk a kápolnába ‒ mondtam inkább magamnak, Eszter nem is válaszolt.

‒ Te legalább tudod, mi történik itt? ‒ kérdeztem kicsit később, amikor kiléptünk a szállodából.

‒ Sejtem.

‒ És nem akarsz beszélni róla?

‒ Nem.

A szemébe néztem, átöleltem és megcsókoltam, aztán kéz a kézben sétáltunk a templomhoz.

 

 

6.

Tulajdonképpen megtisztelve érezhettük magunkat. Az összes katona ránk fogta a fegyverét, a terepruhások és Eszter feketéi is. Egyértelműen vártak ránk. Ránk vártak.

Természetesen feltartott kézzel sétáltunk közéjük. Nyugodtan tűrtük, hogy lefegyverezzenek, csak akkor lettem ingerült, amikor különválasztottak minket. De visszafogtam magam, sokan voltak. Esztert az egyik kocsiba ültették, engem viszont a templom felé toltak.

‒ Mármint hogy menjek a templomba? ‒ kérdeztem.

Nem lepett meg, hogy a valamikori kisbuszunk sofőrje karolt belém, és húzott, kísért fel a lépcsőn. Persze nem mosolygott vissza, pedig kétszer próbálkoztam, sőt kacsintottam is.

Kinyitották az ajtót, finoman belöktek, becsukták az ajtót.

Ahogy beléptem, fordulhattam is jobbra, de persze túl sokra nem mentem kiváló reflexeimmel, mivel Hadik ezredes három lépésről fogta rám a pisztolyt.

‒ Hát szevasz, Hús!

‒ Hát szevasz.

Farkasszemet néztünk, ahogy kell, aztán Hadik a padok felé fordult. Követtem a tekintetét, és megláttam a legelső sorban ülő, feltehetően imádkozó alak hátát. Pálffy?

‒ Ezredes úr! ‒ kiáltott felé Hadik. ‒ Jánosom! Megjött, akire vártunk.

Visszafordult, rám vigyorgott.

Igyekeztem a lehető legértetlenebb arcot vágni.

‒ Úgy bizony, Hús, rád vártunk.

Megnyikordult a pad, odapillantottam, s immár szemből láthattam Pálffy ezredest. A kezében ő is pisztolyt tartott, és ő is megállt kábé háromlépésnyire.

Egyikről a másikra néztem. Az arcuk nem hasonlított, mégis mintha ikrek lettek volna. És pont úgy néztek ki, mint a korosodó két legjobb katona.

Tehát rájuk bízhatom magam ‒ az fog jönni, aminek jönnie kell.

Az például máris feltűnt, hogy a pisztolyt rám is fogják meg egymásra is.

‒ Eszterrel mi lesz? ‒ tettem fel gyorsan az egyetlen kérdést, amire valóban érdekelt a válasz.

‒ Mi lenne? ‒ nézett rám Hadik. ‒ Csak rajta múlik.

Hát persze.

‒ És velem mi a terv?

‒ Tulajdonképpen nincs terv. Tőled függ, hogy mi lesz.

‒ Aha.

És csend.

‒ Ha belegondolok ‒ szólalt meg Pálffy ezredes ‒, hogy az ott ugyanaz a harmónium, amin annak idején Kodály Zoltán játszott rendszeresen…

‒ Minden tőled függ, Hús ‒ vágott közbe Hadik. ‒ Minden.

Pálffy nem zavartatta magát.

‒ A Csendes mise első változata is itt született…

Hadik se hagyta magát.

‒ Van nálad valami, ami az enyém.

‒ Aztán ötvenhatban is itt volt…

‒ Van nálam valami? De mi van nálam?

‒ Tudod te azt jól!

‒ Akkora zseni volt az öreg, mint egy földre szállt, két lábon járó félisten…

‒ Ez most komoly?! ‒ kiáltottam fel. ‒ Ez most itt tényleg fegyverrel a kezében nyomja ezt az áhítatos hablatyot?

‒ Ironikus, nem? ‒ vigyorgott Hadik. Persze Pálffy is.

Kezdett tényleg elegem lenni.

‒ Ironikus? Nem, bazmeg, ez nem ironikus, ez a legundorítóbb cinizmus. Aki ilyet csinál, az egy kurva nagy seggfej.

Bemutattam.

Pálffy kicsit feljebb emelte a pisztolyát.

‒ Jó, akkor most vége a műsornak. Ideadod azt a szart, aztán menjünk!

Mindketten léptek egyet felém. A levegő tényleg megfagyott, a pisztolycsövek meg jobbra-balra ugráltak.

‒ De hát mondjátok már meg végre, hogy mi a büdös lófaszt akartok ti tőlem?!

Persze pont az utolsó pillanatban, éppen, ahogy kimondtam, tudtam. Eszembe jutott.

Ők meg persze látták az arcomon a változást.

Tehát tudtam, hogy tudják, hogy tudom, és a többi.

De lehet, hogy nincs is nálam, mert például ki is eshetett útközben, hiszen el is felejtettem már.

Röhögnöm kellett. Úgyhogy harsányan teleröhögtem szegény kis templomot.

Aztán kiköptem a bohócot, letöröltem a könnyeimet, és keresgélni kezdtem a zsebeimben.

‒ Azt legalább megtudhatom, hogy mi ez? Ha már ilyen fontos.

‒ A professzor nem mondta?

‒ Nem.

A nadrágom bal oldalzsebében volt az üvegcse. Rámarkoltam, óvatosan húzni kezdtem, közben egyik ezredesről a másikra néztem.

‒ Mindegy, hogy melyikőtöknek adom, ugye? ‒ kérdeztem vigyorogva. Tetszett, amit a szemükben láttam, tetszett a nemből, perszéből, igenből összeálló halandzsa, amit hallottam.

Nem számítottak rá, hogy az oltár felé indulok.

‒ Állj meg! ‒ kiáltott rám Hadik, aztán Pálffy is.

Megfordultam.

‒ Hol van a miniszterelnök? ‒ kérdeztem.

Még nem vették észre, hogy szorosan egymás mellett állnak.

‒ A miniszterelnök? Hehe, hát nem mindegy? ‒ nevetett fel Hadik.

‒ Nem. Elvileg miatta volt az egész akció, nem?

‒ Na jó, rendben. Ő is zombi lett, le kellett lőnöm…

‒ És a többiek?

‒ Milyen többiek?

‒ A miniszterek meg a…

‒ Na, elég volt már tényleg! ‒ lépett felém Pálffy, a pisztolyt célzásra emelve. ‒ Ideadod azt a szart, a pofádat meg…

‒ Ne csináld ezt, János! ‒ hallottam Hadik hangját. ‒ Állj meg!

Már csak egy lépésre volt tőlem Pálffy, amikor mintha megfordult volna, miközben torkolattüzeket láttam, lövéseket hallottam, és ütéseket éreztem, vagy előbb éreztem az ütéseket, aztán hallottam a lövéseket, s láttam a torkolattüzeket ‒ végül is mindegy, a végeredmény így is, úgy is ugyanaz a sötét lett, ugyanaz a végtelen sötét.

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése