Antracit – Tolvaj Zoltán verse

Líra, Költészet
Tolvaj Zoltán
Fotó: Gerőcs Péter 

Antracit
Tolvaj Zoltán verse
 
A tomboló gólem elhajítja karját a kikötő felé.
Oltalmazó áradás, fojtott vágybeszéd, személytelen
névmások.  Elemzés, piktúra, felborzolt ecset,
köztes fajok kipusztulásán nem feladható közöny.
Elcseszett pillanatfestés, vizeletakvarell. Távolban
pislákoló űrszonda egybites idegkisülése. Halottnak
kéne tettetned magad, de tovább jelelsz. Kitartóan
hámlasz a lepedő alatt a dombtetőn összepolcolt,
égő széklábakon. Tíznapos udvarlást követően
hozzámentél ahhoz a faszhoz, nyolc év után tőlem
született agyalágyult fiad. Most jövök rá, amikor sok
éve fizetem a teniszbérletét. Eddig se egyenruhára,
kenyérre se kértél. Azt mondod, mindenre emlékezz.
A téglavörös pamlagra, cserepes bőrre, fekete izmok,
a korzó. Előfordulhat, hogy korompenész telepedik
meg a mézharmaton. Muscat Lunel. Tágra zárt végtag
dróntérképe, fröccsenő holdnedv, hamis élvezet,
kínosan fedő címkék. The office has a hard time
to believe how can I keep my above average living
standards. Kiszállsz a kádból, sose engedtünk vizet.
Nem folyt el muníció, a málló rozsdából arab jósnő
jósol jósolhatatlan jóslatot: egészen nyilvánvaló.
Leendő lelkészünk elkenődő proli verejtékből, havi
vérből készül el. Megszállottságunk évről évre csökkent,
a szabadság közelgett, gyakorlati óhajunk a csökevényes
hiperventillációra (a Zsigeri Démon tiltakozása nélkül).
Agyam tiszta, és biztosít afelől, akármi lehetséges.
A belsőégés jó, amíg nem karmolod össze a dugattyút,
nem kormolsz összevissza mindent, amit eleve felégetsz,
hiába mondod, szelíden, megfogansz, olvatag medve,
Olgád csak rád vár paranoid bifokális szemüvegében,
az úr szolgálóleánya végighányja a rekamiét. Reklámnak
nincs helye. Minden perszónám belőled beszél, hülye tenger,
persze, phone, vedd fel, pszichopatakzunk hosszú hónaljakon át,
le combtövig, de ha ennyire viszket, takarodj innét, üvöltöd,
nem veszem apául, se anyául. She is busy like a bee, but there
is no pollen. Let her bee – hadd zsongjon az Abbey road festett
zebráján túl. Úgysincs stúdió, a tanulság kemény dió: hard nut
to tell – szkvírrel töri, szikvízzel issza (bazmeg, asszociatív líra.)  
My dear love, don’t smile. We aren’t at the end yet. I’ve been utterly
tempested by my mother (’s tongue). Hamvasságod nyáklapja,
anyád napjára ne fókuszálj. Valótlan döntések kataraktája
a szűk horizontod. I ignored you, when you tried to turn me
on. Maybe I was  outrageous about the past. I felt treated
as an object. You are not completely mine. You’re an asshole.
A mellkasod: otthonom. Belappadt, leépült, zihálni még tud.
Elviselhetetlen ráhelyezni a sorsom. Idiot wind,
meddő tüdőszél, nyelvízű sóhaj a fogaid tornácán.  Lélegző
antikiterjedése nem gyermekszuszogás. Fülemet tapasztom
bordakosaradhoz, sakálok üvöltését hallom. Zúgolódik a préri,
összebeszél. Ez a két szerencsétlen kiből fakaszt élővizet?
Átkelek fullasztó álmaidon, ahol az alabamai hőség nem
jelent semmit, de egy száraz akolban el lehet viselni.
Kezeim petyhüdtek, hatalmasak. Szerencséd, hogy hiányzik
belőlük a tettlegesség. Memento mori a lombikokban,
kezdetleges fejem tartalma forr, a Szentháromság hanyadik
fokán roncsolom a porcot, nem pattogok tovább női
kínom trambulinján. Nem értem fejed kiszögelléseit,
férjem. Nyelvemet egy fürj adta a számba. A huszadikai
tűzijáték nem világítja be Szentendre partjait. Sharon Olds
fényképéig jutok csak. Én vagyok a vízválasztó, mégis visszafújsz,
akár a főn. Ködös lejtmenet vagy, pusztai előkép.  A living
thumbnail. Hüvelyknyit csúszol, even the saints knew their
hour of failure and loss, rángatózol, de a tenyészetem máshol
jár képességben – vagy ha neked tetszik –, képzeletben.
Utálom a török kávéd pudvás szagát. Felhergel, ahogy belém
sulykolod, hogy sosem leszek mérvadó. Sharon Olds fényképét
összetépem, összeégetem. Belém hasít abortált jövőnk.
Hetvenévesen a mátraházi tüdőgondozóban matt sakkfigurák
koppanását fülelni, nézni a sarlóalakú kampót, ahogy koppan,
a küzdő térfeleket kockás koporsóba zárja. Lejárt parti, lejárt
barázda. Mennyi derű volt a göthös partyördögökben!
Porszemcsék a mohazöld szobaszőnyegen, tacskóhere-szagú
skót pokrócok, vízköves zuhanytálcán az örök kórházi
dying fetus. Aki szült, nem ingerült, aki ápol, nem érzeleg.
A legidősebb ország ókori gyűjteménye frissebb, mint
túlképzelt életünk. Tőlem tudod, mi a távtartó szeretet.
Reszket a karod. Szőreid szarufénye jelentéktelen. Hiába
kavartad fel a rekkenő nyár állóvizét: megmaradt benned
ez a döglött, menyecskés önsajnálat. Lökött belga bébisitt,
hidrogénpalackos káoszkárosult. Antigoon hiába dobálja
albinó végtagjait a lefolyóba. Te nem patakparton alszol.
A lépcsőház alján porcelánként habzik a torkod. Ember-
bugyogásra torokporoltó. Csak egy főtuszt hagytam a
folyóban, kistarcsai üvegkonténerben jajong. Végre
megváltasz a konstans macskahúgytól. Semmink sincs,
smink se. A Szilas-patak menti hajnal viharában fedezett
friss tetem refluxával foglak kihányni. Működik a házasság,
melletted tagadásom fénytelen, lappföldi szögben ér talajt.
A fejed dezintegrációja aggaszt. Fehér szaténba tekerve iszom
a szemedből ömlő próféciákat, mintha Chopin viaszszobrát
vernék szét érckalapáccsal. Lábam háromszöge között gyűrűző
évek, öreg tölgyek érzékisége. Nyald ki a kurva életem. Hidd el,
sokkal jobb lesz, ha szobafestő-mázolóként  funkcionálsz.
Morrisra Capo Colonnában jött rá a hullámverés. A barom!
Alig várta, hogy tükörtojásként placcsanjon szét az agya. Kuss,
most mosogatok, kedvesem. Nedvesen cseteltek; nem hallod,
kit fűrészel a szív? Vagyis benned ez a dekopír-ideg? Falkáid
sziszegve csoportosulnak. Járási Schrödinger, te iszonyú faszkalap!
Családtalan alkóv csalásaként füledbe döföm az indítólucskot.
Északi-tengeri tintahal, hajadon oltom el a Halakat! Ne közelíts.
Palackorrú szifilisz. Hiperthroid torkom rákoldalas, pálmát metsz,
agavét, kiollózlak az oltott korallból. Peszticid fájdalmad kiműtöm
a zsíromból. Nem főzök agapét. Mindkettőnknek emberi módon kell
viselkednie, viszont képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy egy
elképesztő barom vagy. Saját szavaidat visszatömködöm a torkodba,
deep throat for the deep words, tracheáid legalsó, száraz porckorongú,
korondi díszes, beszédképtelen termeszjáratáig. Senkinek sem kell egy
kövér alkoholista. Ez így van rendjén. Ebben az állapotban nincs esélyed.
Lehet, várok azzal, hogy ezt elküldjem. Hat év után most lettem végre
szabad, és asszem azzal is téged hibáztatnálak, ha magamat hátráltatnám
vele. Nem tudom, mikor leszel ép. Mindenki volt egyszer, talán.
Együgyű gyűlölőm, ott maradt pöttöm, szexi (?) farmergatyám,
nincs több türelmem. Számokba fojtani az alvást? Csörgess rám,
ha netán elvérzel. Tóni kutya algoritmusával semmi gond, tüntet
a büdös szigorával, kaffog egy tál lencsébe olvadt állkapoccsal,
miért kell folyton belérúgni? Takaríts szívvel-lélekkel! Mint
csendes cseléded. Magas, kaukázusi, barokk hangszerek őre,
Napfogyatkozóm Vitray-féle kötött kardigánban mást se tesz,
csak ül, néz. Kezei közt halott őfelsége, felderítetlen jövője,
ilyenkor fejedhez vágnám a baldachint, hogy cselekedj, de ő
ízig-vérig pakisztáni, nőtlen ez idáig. Később a rongynak neve lesz,
hosszan becézi a vicsorgó károsultat. Garantált kékeslila foltok alvás
közben. Csak azért, hogy beléd fojtsa, rád rója, feléd forduljon minden
szószilánk acsargó szemfoga, amit az általa szétvert tárgyak rám
zúdítottak. Szósalak, sómező, feldúlt otthonaink. Beléd oltom
salaktetveim. Bedobom, elröpülsz. Nem tagadok oltványt,
oldalvágányt, szegről-végről kollégák, barátok vagyunk. Vagy nem?
Nem mindent mondasz. Így működik a terepasztal (a Romterep-
és a „járj”), vatikáni venyigék, gerlék, átkozott igék, a 107-esen
a pleisztocéni Heinék: így múlik el Kőbánya proli dicsősége,
így süllyed, így olvad a csepeli Antarktisz,  egy kiürült személyhez
ne vezessen emlékezetes ábránd.  Szeretnéd, ha egy halott
lefejelne? Nem vagyok benne biztos, hogy defibrillálni tudod
a jót. De most, ahogy így elebédelek magamban, maradékainkon
csicsergek és nyammogok, átlátom korai fényképeid vakító
együgyűségét. „Szinte gyermeki izgalom fog el, ahogy elnézem,
milyen gyönyörű nővé fogsz öregedni.” Nekem ilyet ne. Vonaglok
a reptéri alagútban, folyjon az orrom a légkonditól, taknyos vérem
kokaintól. Szennyesed közt üvöltök, faszszopó cafkaéj van, fahusáng,
ütlegeled suta őzem, feldíszítem kidőlt olajfúrótornyodat. Manausban
kardra szúrva kínálják így csirkeszívek tömkelegét, bárka függőhídja
a Dormeóm, benned nincsen ennyi. Hemzseg az anyai hormon,
nőiesen brutális a vállam, tenyeresem andalúz, térdem texasi.
Remélem, ez még nem a végső beágyazódás.  Selypegő szizigumom
rettenete, te szerencsétlen. Tetves holdegyüttállás. Királyságom
nemzeti lobogója kopott lebernyeg. Nyugi, lesz töltött káposzta,
újramelegítve se szar, vad éjszaka, üvöltő rozmár, Balut-kiskacsa.
De most van az, hogy megjött. Gyere le a Római-partra, pancsolunk,
nagyon félek, hogy átszakítaná szűzhártyámat a Nap. Mindenkit
leverek. Kétszer megyek neked, ha kérik, nekifutásból, mert szörnyű
tragédiákká szőhető egy nő jellemvilága, és téged ez a veszély nem
fenyeget. Se világod, se jellemed. 110 kilós korod óta perzsel a nap,
jászsági koca, tudom, az acetonon túli idomtalanság dalai. Bekészít
magyarhonod, a nevedre sem emlékszem. Ne vess meg, földrajzilag
inkorrekt, amit tettünk. Nevetésed az egyetlen cheap flight. Egy
esetlen névelő többet ér minálunk. Teljesen felesleges ez a bőnyálú kín,
az ínyed, amihez ragaszkodom foggal-körömmel. Ne aggódj, élek.
Antigoon szobra áll, leválni készülő karja az esőben ázik a dóm előtt.
Hiányoznak az ottani újságok. Telebagózott könyveid, az alvilági
kultusz, az idegesítő zajzene, a Händel. Az idő itt elég fasza. A légkör
beszámítható. Az utcák szűkek, szélesek. A cukrászdában idős nők
ülnek. Tompa villával mignont szabdalnak. Nehéz az élet. Vigyázni
kell. Tapinthatóak vagyunk, akár a marcipán. Élj egészségesen.
Ápold lezáratlan dolgaid. Puszi. (Sietek fogászatra, majd
mosodába.) Vigyázz magadra. Gyermeki szeretettel ölel: A.
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése