Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban

Líra, Költészet, Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc
Varga Melinda
 
Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban
 
takaró
 
véremen átdübörögtél, véreden átdübörögtem
lankad a vágyam, mely még az előbb lobogott.
varrok neked egy óriáslepedőt
szeretkezésekből és napmeleg reggelekből,
hallgatag vízpartot hosszú sétákkal hímzek a közepére,
élénk fonállal horgolom rá ujjaim mintáját
hátadon, karod ívén és vállaidon –
hullócsillagok buknak alá a tóba,
szegélyét vad, hirtelen haragú esők csipkézik,
amelyekben el is lehet ázni, vagy menekülni előlük,
nevetni azon, ahogy nyomunkban caplatnak.
véremben átdübörögtél, véreden átdübörögtem,
lankad a vágyam, mely még az előbb lobogott.
az idő, ami mozdulatot mozdulattól elválaszt, képzelt idő.
olyan, mint a tenger sósan cuppanó ajka: hűvös és sikoltó,
s mennyi márványhideg óra ring tajtékzó vállán,
míg újra nem látlak.
 
 
hasam fövenye a párnád
 
évek redői simultak ki homlokomon,
ha ujjad ölem öblében játszott,
nyelved kalandra vágyó alpinista volt,
hegyi kutakból friss nedűk fakadtak,
kedvedre oltottad szomjad,
s ha elfáradtál,
hasam fövenyére hajtottad fejed.
 
 
az első
 
emlékszel még az első éjszakánkra?
úgy nyíltam ki, mintha mindig
te öntözted volna kertemet,
mintha évek óta ismernéd testem térképét.
nem fontoltam meg, hogy akár könnyű
prédának is nézhetsz, akinek csókjából
nem burjánzik több tucat éj,
egyszeri s halovány tűz ragyogása
fátyolos lett a tekintetem,
nyelveddel felkutattad combom belső vonalát,
s mire ölemhez értél,
elolvadtam végképp.
 
 
testem hajlatából illatod kivirágzott
 
azt álmodtam, ajkam phalloszod körül táncoltatom,
őrült ritmust írt merev férfiságodra szám,
közben mellemet cirógattad, mézízű patak fakad
belőlem, s elmerült az ujjad benne, majd te is egészen.
hajnalban verítékben úszott az ágy,
testem hajlatától illatod kivirágzott.
mert szorosan ölelhettelek magamhoz
a reggel bomló, vörös-lilás fényeiben.
 
 
kávé helyett egy gyergyói reggelen
 
fagypont alá süllyed a hőmérséklet
kávé helyett rád gondolok inkább
elképzelem igazi nyár van
fátyolfelhős és kék a kedvem
akár a szemed
az ég hűvöse huzatot
von a fenyők tűvállaira
beesik az eső a versbe
 
 
esőálmok
 
gyakran álmodom
esős éjszakák
párás leheletével
ahogy odabújnak
a hátamhoz
fülem mögé tapadnak
arról mesélnek
hányfajta kékkel
írja a nap a tengerek
kontúrjait nyelvemmel
betűket rajzolok
mellkasodra
amikor egy lélegzetnyit
hűsöl a vágy
te belülről simogatsz
hajnallá vidul ilyenkor a vérem
 
 
az idő bokája
 
ha kérdeznék
az istenek mit kívánnék
egy mindentudó óraművet kérnék
amellyel az idő sietős lábikráját
ágyunk lábához kötnénk
majd
kivágnánk a szívét
ne dobogjon többé
 
 
Variációk az időre
 
éj
 
a csend, nagy fehér macska, kihalt utakon dorombolt. az éj óriás, sötétkék tintapaca. egyre nőtt. először a tereket, majd a kisebb utcákat is elöntötte. autók sem jártak már. az öleléssel telített éjszakák és a nappalok játékára gondoltam. Hozzád kapcsolódó emlékeim elevenebben élnek, mint a valóság. mozdulatok, ízek, illatok selyemzsinórja. aszott naranccsá szorul a szívem. a sötétségbe kétségbeesetten kiáltok. Üstökösnek képzelem magam. fénycsóvának, vagy madárnak. Csőrömmel darabokra tépem az eget. az eget, ami összeköt, és elválaszt tőled.
 
napforduló
 
tágra zárt pupillákkal várod a hajnalhasadást. az év leghosszabb éjszakáját észrevétlen morzsolták szét az idő vaskos ujjai.
 
hajnal
 
az ég szeme pár másodperccel hamarabb nyílt szét, mint előző nap. azt suttogta: jégderűs harmat gyapjújából szövik északon a tejködös éjszakákat.
 
türelemjáték
 
leülsz a macskaköves belvárosi utca egyik kopott padjára. arra vársz, hogy eléd szaladjanak a hetek, az idő olyan legyen, mint a film, az unalmas részeknél előre lehessen futtatni. ettől a gyereklábú télidőtől azt várná az ember, hogy folyton izzegjen-mozogjon. mégis az alföldi folyók lomha mozdulatait ölti magára, úgy hömpölyög, mintha sose akarna célba érni. nyakadba csimpaszkodik. melledre tapad. Összenyomja a mellkasodat. Szívedbe rágja magát. az öröm férge ő.
 
tömbvirágzás
 
Szokatlanul meleg január bújik meg a parki fák tövében. leselkedik. nevet, mint egy bakfis. titkon arra vár, észrevedd. illata is van. bőröd alá férkőzik. rügyet bontanak a díszbokrok. tömbvirágzás. Pipacsmintás a délután rokolyája. Piros, mint a szívverés. kék, akár a lélegzet. füstrózsa nyílik. ködnyirok a szirma. a szél szemedbe csillagport szór. naponta megvakulsz, hogy aztán újra látni tanulhass. éjszakák világítótornya vagy. feléd tartanak a messziről jött hajók. iránytűhold a tekinteted. lehalkítod a fényt. felkapcsolod a csendet. furcsákat álmodsz. kutak mélyére, tornyok hűvösébe húzódsz. rozsdaaljú patakokból iszol. Szomjad semmi sem csillapítja.
 
minta
 
az illatára gondolsz. egy kendőre hímzed. a kendő kék, akár a szeme. derekadra tekered. libabőrös a hátad. lépéseid lengék és kecsesek. akaratlanul is neki tetszelegsz. Úgy jársz-kelsz a lakásban, mintha az ágyon ülne és figyelne. Ujjai mintát rajzolnak hasadra.
 
 
állatszív
 
Szél borzolja ezüstbundád, puha füled hátracsapva,
sebesen szaladsz, nyakadban nincs póráz,
apró tappancsaid alig érik a földet,
vakkantasz – gyakran látogat meg ez az álom –,
amikor felébredek,
keresem magam mellett a vackod helyén kicsi körtefejed,
belém mar a felismerés: te már egy másik szaladás része vagy,
egy olyan kutyafuttatón trappolsz,
ahová embereket nem engednek be,
 álmomban is csak kívülről figyelhetlek,
innen, a kerítésen túli létből.
az állandó örömbe költöztél be,
amely csontmintás, piros labdáktól színes,
csirkecomboktól és húsízű kekszektől illatos.
esőnek, hónak, kánikulának, aszfaltozott kutyafuttatóknak,
állatorvosnak, kutyafürdésnek, szombati porszívózásnak,
nyári égiháborúnak, újévi földi dörgetegnek, és az elutazást
vészjelző kerekes bőröndnek, amelybe oly sokszor belebújtál,
hátha nem veszlek észre, s a ruhákkal együtt belecsuklak téged is
 – nyoma nincs.
az emberi szemnek idilli, méregzöld mezőn
kergeted a verebeket, és néha vissza-visszanézel rám,
követlek-e, vigyázom-e a hajszád.
Pici mancsoddal megkaparod az ajtóm.
emléked megszelídült,
amióta – tizenhárom hónapja pontosan –
az örökléthez tartozol.
jósággá és szelídséggé oldódtál bennem.
állatszívem lett.
 
egyszerű vallomás
 
Nagy szavakat minek koptatni,
ezerszer mondhatták már neked.
Ezért a vallomás legyen
egyszerű, szikár,
szemből is olvasható.
Szükségszerelemmel
nem loptam a napot,
nem cseréltelek fel másra,
nem tettelek félre piheni,
nem csüggedtem el,
ha nem kerestél,
nem képzeltem el,
helyettem öleltél-e mást,
akárcsak gondolatban.
De naponta magamba
szívtam az ódon utcák esőszagát
s mint valami láthatatlan, titkos kincset,
ritka trófeát, törékeny tárgyat
őriztem az emlékek kellemét a bőrön.
Mert tudtam, a szépség csak így nem mulandó.
Felidéztelek esténként,
elalvás előtt
és a reggeli kávék gőze mellett,
a vajas kenyér ízében.
Sörök aranyhabjából
írtam újra
mozdulataid,
így lettél a mindennapok
rutinján illóolaj,
levendulafinom nyugalom,
képzeletből szőtt párna,
amin különös álmok
mediterrán kékje pihen.
 
szombat. délutáni napló
 
hullámzó tiri-tarka a tömeg. utcazene-fesztivál,
tucatnyi ugráló pötty felülnézetből a város.
napszemüveges, kutyás, biciklis fiatalok,
a gyerekeket sétáltató, vele egykorúakat figyeli,
akár neki is lehetne.
ha tíz éve másképp dönt,
ha nem fekszik fel arra a kórházi asztallapra,
ha nem terítik ki, ha nem zsibbasztják el,
ha nem hozzák ki tolószékben,
ha nincs hóvirág a párnáján,
ha nem gyűrött arcú nők a kórházi szobatársai,
ha hamarabb felépül, és szeretkezni tud,
nem cserélik le egy szűzkurvával,
ha megtartja, és mégis lecserélik, vigasztalhatná,
van egy már iskoláskorú lánya,
aki felnőne látszatapaságban, miként ő.
 
áll a hullámzó tömeg közepén,
arcokat keres történetekkel és azok nélkül,
elraktározza magában,
közben vad jazz mászik be hallójárataiba.
határtalan lárma lakik benne. mindig is a csendet kereste,
de csak hangok, hangok és üvöltés mindenütt. belső
szinesztéziák,
amelyek elől évek óta nem tud elrejtőzni.
 
egy ideje aritmiás a szív. kihagyja azokat a pillanatokat,
amelyekért szerinte
már nem érdemes, amelyek túlfeszítik a húrt.
hány lélegzetvétellel kövérszívűbb, vörösvérűbb
az egészséges ritmussal élők délutánja, mint az övé?
tömegiszonya van. szédül, ha az emberek hullámzó kígyóteste
magával sodorja.
bűz a trolin, többnapos hagyma-és izzadságszag, összepréselt
intim szférák.
nem kap levegőt. kiáltana. de. visszafogja magukat.
visszafogások, elfojtások. egyszer megbosszulják maguk.
nem, már nem akar megfelelni senkinek. nem érdekelik
a következmények.
a jazz hullámai fülébe hatolnak, és beszakítják a dobhártyáját.
kutyák a téren. egyik sem olyan, mint az övé.
amióta nem várja négylábú barátja, eléggé tesze-tosza lett.
újra kocsmákra vágyik. leinni magát a felejtésig.
szorul valami a melle alatt. felhívja. dolga van.
facebook-chatel. nem tud most.
több baráttal nem próbálkozik.
már nincs kedve kikönyörögni magát a magányból.
bemehetne valamelyik belvárosi művészkávéházba,
hogy ugyanolyan sérültszívűekkel átigya az estét.
nem teszi. már nem érdekeli mások sérültszívűsége.
talán a sajátjáé sem különösebben.
 
démonjait kalitkába zárja. csuklós buszon gurul haza.
félig üres, és ennek örül.
nyikordul az ajtó. meg kéne zsírozni a sarkát, csak tudná, hol
lehet ilyen ajtózsírfélét kapni ebben a városban. mégiscsak
elkelne itthon egy férfi. aztán inkább rákeres a neten
az ajtózsírfélére. nem szalad vele szembe senki. kutyátlan esték. de fél új
kisállatot beszerezni. retteg, hogy hasonlítani fog a régi kutyájára.
villanyt kapcsol. pizzát rendel. megtöri a kéthetes fogyókúrát.
bevágja mind az ötszáz grammot. félkilónyi boldogság akciós áron.
sajtot reszel rá, kecsappal bolondítja. nem akar szép lenni.
nem akar már semmit. sós fátylat húz az estre.
alig lát ki. csípi az arcbőrét, homályosítja a látást,
de legalább elfárad végre. még az is lehet, átalussza az éjszakát.
 
a nem női vers
 
Ebben a versben épül most a házad,
tágas, sokan elférnek benne,
az ütemhatárokba beméred,
kinek mennyi helyet, és hol hagysz,
majd kifested, berendezed a személyre szabott rímszobákat,
ölelkezőket, párosakat és csonkákat,
a betűkből falakat emelsz magad köré,
magas, bérházszobába illő falakat,
amelyeket nem ugorhat át senki sem.
 
Ebben a versben nem álmodnak
színes tintákkal, itt minden fekete tollal írt, szigorú realitás,
kimért, kiszámítható, képzavarmentes,
és mellőzi a rózsaszín mázt.
 
Ebben a versben megtanulsz befele sírni,
mert a könnyezés csakis a hisztéria
vagy az őrület jele lehet,
és semmi köze a fájdalomhoz.
 
Ebben a versben nincsenek
finom összefüggésekről árulkodó jelzők,
cirádás szókapcsolatok, csacsogások,
gyermeteg huncutságok, össze- és kikacsintások.
Az érzések korlátozódnak ok-okozati viszonyra,
ami ezen felül van,
az kuruzslás, sarlatánság, mágia.
 
Ebben a versben, amit most építesz magadnak,
megtanulod, miként maradj látható láthatatlan.
 
 
isten mandzsettája
 
a télelő kezdetén
a nap egyre jobban hunyorog
nehéz szemhéjakkal
egy aprócska résen
figyeli a hósaras aszfaltot
a kátyúk ölén utcalámpák csíknyi szája
 
az ablakokból esténként
tévék fényei cirkálnak
az épp aktuális
bombariadóról adnak hírt
félelempárnás égből
Isten ezüstmandzsettája kivillan
vak bolygók üvegszeme Ő

 

Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban (Irodalmi Jelen Könyvek – Kalligram, 2017)
 
 
 
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése