Hasis, Don Quijote és betyárok az Alföldön

Kritika, KritX
Ebben a könyvben minden benne van: a szögedi betyárvilág, A Gyűrűk Ura, A puszták népe, a Vámpírnaplók, de még Drakula és Kossuth Lajos is. – Bene Zoltán könyvéről, Az érdemes, nemes Rózsasándorról Molnár Dávid írt.
 
 
Hasis, Don Quijote és betyárok az Alföldön
 
 
Mire a könyv utolsó részéig értem, úgy éreztem magam, mintha egy olyan Marvel-szuperprodukció „pannón” változatát vettem volna a kezembe, mint például a Bosszúállók, amelyben a Vasember, Amerika Kapitány, Hulk és Thor majdnem békésen elfértek egymás mellett. Eddigelé nem tudtam elképzelni, hogy egy körülbelül nyolcvan oldalt kitevő műben, amelyet még harminc oldalon Török Eszter gyönyörű rajzai illusztrálnak, egyszerre tűnhetnek fel az asszaszinok, Drakula, Gólem, Robin Hood, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor fia, valamint maga az érdemes és nemes Rózsa Sándor, vagyis – hogy egészen pontos legyek – Rózsasándor. 
Bene Zoltán ugyanis egybeírja a híres betyár nevét, és ezzel azt érzékelteti, hogy ő nem a történeti Rózsa Sándorról ír, hanem a legendák, a népi hiedelmek figurájáról, akinek minimális köze van a valósághoz. Ezt az érvelést fricskaként, a naivitásig kiforgatva a hatodik fejezet elején elő is adja: „Rózsasándorról is sokan állítják, hogy valójában önző, kegyetlen, más kincsére, jószágára áhítozó, a pórnéppel mit sem törődő garázdaként élte az életét. Szerencsére azért akadnak szép számmal, akik nem dőlnek be az ilyesféle alaptalan híreszteléseknek, tudományosnak álcázott propagandaszólamoknak, s olyannak őrzik lelkükben az érdemes, nemes betyárt, amilyen a valódi valóságban volt.”
Rózsasándor érdemességéről és nemességéről maga a cím is megemlékezik. Ez már önmagában összekapcsolja a művet Cervantesnek Az elmés, nemes Don Quijote de la Manchájával, de a szövegek átjárhatóságát tovább erősíti a műfajmegjelölő alcím (Betyárpikareszk) és Rózsasándor segédjének neve (Panzasándor), aki gyakran álmodik egy csetlő-botló, rozzant gebén (szójáték a Rocinantéra) száguldozó, petrencés rúddal hadonászó és szélmalmokat rohamozó figuráról. 
De térjünk csak vissza kicsit a műfajiság kérdéseire! Mi is az a betyárpikareszk? A pikareszk a 16–17. századi regény egyik legjelentősebb formája, kópéregénynek is szokás nevezni. Cervantes híres munkája is táplálkozik ebből a hagyományból, amelynek legfontosabb jellemzője a többnyire alacsony származású főhős „utaztatása”, és ezáltal belekeveredése a legkülönfélébb kalandokba, csínytevésekbe. Ezek az elemek megtalálhatók Benénél, mint az a műfaji sajátosság is, hogy a novellisztikus kalandok láncot alkotnak, a szerkesztés mégis laza marad. Ezáltal a történet darabjai tetszés szerint alakíthatók és cserélhetők. Mi sem jelzi ezt jobban, minthogy a könyv egyetlen gyermekmeséből nőtte ki magát. 
A betyárvilág, különösen a Rózsa Sándor körül kialakult hősepika újabb feldolgozásában a szerző az életrajzi elemeket is figyelembe véve pikareszk motívumokkal ékesítette munkáját. Ami a „vájtfülűeknek” kissé meglepő lehet, hogy Bene művében nincs fejlődés, hacsak nem tekintjük annak az utolsó fejezetben a Rózsasándor és Panzasándor között elhangzó dialógust: „– Deresedik a fejed, s még bízol a hivatalokban, a papirosokban, a császár szavában? – Panzasándor orcája lángvörösre gyúlt ezekre a szavakra. – Öregszem, kedvelt uraságom, mi tagadás, öregszem… Butulok, puhulok – motyogta. Rózsasándor szeretettel lapogatta meg a hátát. – Így van ez rendjén. Velem sincs másként. Ne haragudj, komám, elragadott a hév!” 
Érdemes megjegyezni, hogy mind a hagyományos, mind a ma divatos történetmeséléssel meglehetősen ironikusan, sőt olykor igencsak szarkasztikusan bánik a szerző. Technikai szempontból azonban Bene egyáltalán nem aknázza ki írói arzenálját, hanem – ha lehet így fogalmazni – a népi mesélő pozíciójába helyezkedik. Ez jelenti egyfelől azt, hogy bonyolultabb megoldásokkal nemigen találkozunk, hacsak nem tekintjük annak a tizedik fejezet kétféle befejezését. Másfelől pedig – s ez zárja ki tulajdonképp az „elitistább” prózaszerkesztést – kialakít egy népies, ízesen magyaros prózanyelvet. Ez a remekül kimunkált nyelv – legszebb példája talán a „Belzebub paripája” (=bicikli) – a mű legnagyobb értéke. 
A kötet elején Bene jóhiszemű olvasója még azt hihetné, hogy a Puszták Ura fejezetcím Illyés Puszták népe című szociográfiájára utal, de a későbbiek erős gyanút keltenek benne arra nézve, hogy talán sokkal inkább a Gyűrűk urától indultunk el, hogy aztán eljussunk a Vámpírnaplókig. Az ilyen, első pillantásra öncélúnak tűnő szarkazmusok egy idő után nagyon termékenyen kezdenek működni.
Ugyanígy rokonszenves, sőt szórakoztató, ahogy új elemekkel tölti fel Rózsa Sándor „agyonírt” legendáját a szerző. Kifejezetten jó példa erre az első novella, ahol Tegnapi/Holnapi Rézmán – Don Quijote gonosz képmása – vadkenderültetvényt hoz létre annak érdekében, hogy a hasisfogyasztó asszaszinok mintájára ellenálló hadsereget, bérgyilkososztagot állítson ki az osztrákok ellen. Rézmán így válik a Puszták Urává. 
Ugyanez a fejezet körülbelül kijelöli a történet kezdetének időpontját, ugyanis fontos szerephez jut a vasút, amelynek Szegedig tartó szakaszát 1854-ben adták át. Folyamatosak a visszautalások a szabadságharc idejére, ám a cselekmény mégsem indulhat ennél korábban, s időben eljutunk az új évszázad első évtizedéig, miközben említi a szöveg a kiegyezést és Deák Ferencet is. Az időbeli határoknál a térbeliek jóval körvonalazhatóbbak, tulajdonképp Szeged városa (Alsóváros, Dömötör-torony, Boszorkánysziget, Vár stb.) képezi a kulisszákat, illetőleg a környékbeli falu- és tanyavilág. Persze tagadhatatlan, hogy a merész iróniával kezelt „Ámerika” lépten-nyomon megjelenik valamiképp a történetekben: „Mert ott fekete bőrű rabszolgák dolgoznak, a fehér emberek meg egész nap csak üldögélnek a házuk előtt a padon és a világ dolgairól elmélkednek. Arról, hogy minden ember egyenlő meg hasonlók.” 
A tér valóságossága óhatatlanul arra sarkall, hogy Bene sztoriját Rózsasándorról összevessük a történeti Rózsa Sándor életrajzával. A témában járatosakat nemcsak a kapcsolódási pontok (pl. a könyv szereplőinek többsége valóságos személy) lephetik meg, hanem az is, hogy a végletekig csiszolt prózanyelv és a könnyed szerkesztés mögött mennyire komoly kutatómunka áll. S ebben az a legszebb, hogy ennek gyümölcsét az olvasó szüretelheti le.
 
Molnár Dávid
 

 
Bene Zoltán: Az érdemes, nemes Rózsasándor – betyárpikareszk. Liget Műhely Alapítvány, 2016.
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése