Poszt feszt

Tárca

 

Régi megfigyelésem, hogy a Könyvfesztivált kiheverni mindig legalább annyi idő, mint maga a fesztivál. Az idei valahogy még sokkal zsúfoltabbra sikerült, mint az eddigiek, talán a Millenáris csarnokainak átépítése is közrejátszott, meg a másik fesztivál, az evős, amit a parkban rendeztek – vagyis a park romjain, mert ami nem pusztult még le teljesen, azt most ledöngölték az egymást taposó vendégek. Nekem ugyan felfoghatatlan, hogy egy csecsemőfej méretű hamburger után hogy fér még valakibe három másik fogás, de ahogy a beszélgetés- és böffenésfoszlányokból kiderült, van, aki fél napig nyomja a zabálós programot, egyszer élünk, ugye.

Könyvek közt egymáson tiporni mégiscsak felemelőbb, tehát „Próbáljunk mégis megmaradni / Ebben a gyilkos, vad dulásban” – biztattam magam az elmúlt hétvégén, nem másért, mint a találkozásokért. A fesztiváli vagy a könyvheti forgatagban felismerni a rég látott, egész máshonnan ismerős arcokat a legszórakoztatóbb dolog a világon. Nem a szakmai találkozásokra gondolok, abban nincs semmi meglepő ilyenkor. De amikor a szomszédommal futok össze, akivel legfeljebb a lépcsőház-takarítás közben köszönünk oda egymásnak, megbeszélve, hogy ki húzta vissza múltkor az utcáról a kukát, vagy hogy szólni kéne a közös képviselőnek, hogy cseréltesse ki a kiégett izzókat – nos, a szomszédot még sosem jutott eszembe megkérdezni, hogy ugyan, olvasta-e már az új Pamukot, erre mit ad Isten, ott látom a hóna alatt.

Hasonlóképp nem gondoltam rá, hogy a kortárs irodalomhoz való viszonyáról faggassam a fül-orr-gégészt, aki a krónikus orrdugulásommal küzdött pár éve, és most Szántó T. Gábor új regénye bemutatóján huppant le mögém. Ha tudom, hogy nem csupán orr- és arcüregek sötét járatai izgatják a fantáziáját, sokkal kevesebb szorongással ülök le amúgy nem túl finom kezei közé. Aztán meglátom a komoly nővé érett egykori kislányt, akinek a házitanítójaként próbáltam beleverni a matekot a fejébe; most lelkesen áll sorba Spiróhoz, és egy kicsit azzal áltatom magam, talán az én hatásomra kezdett egykor olvasni, amikor a matektól folyton eleveztünk más vizekre.

A legérdekesebb találkozás idén kétség kívül D.-vel, a volt általános iskolai osztálytárssal esett meg. A szerepek hétéves korunk óta kőbe voltak vésve: ő volt a vicces nagymenő, én a szemüveges-szavalós. (Mentségemre mondom, sosem magamtól vállaltam.) És most egyszer csak meglátom a testes férfivá lett D.-t, és még csak nem is tesz úgy, mintha nem ismerne meg. Nem lepi meg, hogy „könyvek között mozgok” – ezt így mondja, nekem meg kigyúrt vállait nézve eszembe jut, hogy sajnos szörnyen keveset mozgok, bár azt többnyire tényleg könyvek között. Tipródunk egy kicsit, harminc év múltán nem könnyű beszélgetni. Azt mondja, szereti a könyveket. Ez a mondat többnyire arról árulkodik, hogy a beszélő távolabbi viszonyban nem is lehetne „a könyvekkel”, hiszen ha másképp volna, nem ilyen megfoghatatlanul fogalmazna. Egy darabig nyomul mellettem a tömegben, türelmesen várja, míg lefotózok ezt-azt, kérdezget, például, hogy mondjak neki „jó kiadókat”. Én is faggatom, mesél, amennyire hosszú éveket át lehet fogni pár mondatban. Kész kaland volt az élete: londínerkedés Angliában, aztán Írország, vendéglői munka, életveszélyes kalandok, maffiaháború vagy mi, itthon egy elhagyott feleség és gyerek, amott egy új nő – D.-hez méltó életút. Én sem lepődöm meg őrajta. Aztán elbúcsúzunk, és sodor tovább mindkettőnket a forgatag.

A fesztivál után pár nappal jött tőle az e-mail. Nem akarta ott a zajban elmondani, de könyvet írna a kalandjaiból. (Belém nyilall a „sejthettem volna”.) Egy blogon a javát már megírta, de most „könyvet akar csinálni belőle”. És nem tudja, hogy kell az ilyesmihez hozzáfogni – hol keressen kiadót, és egyáltalán milyet, mit írjon nekik, és úgy általában, hogyan legyen híres. Ó, te megátalkodott gazember – támasztom meg a homlokom –, szóval megint velem akarod megíratni a fogalmazásod, a verselemzésed, az önjellemző dolgozatod és az egész életed. Nyolc éven át élt a szolgálataimmal. Nem nagyon arcátlanul, csak egy kicsit. Én pedig segítettem, hogy nekem is jusson olykor egy nagymenő mosolyából. Hát most várni fogsz. Majd válaszolok, ha ráérek. Ha lesz kedvem. De azt meg kell hagyni, hatalmas mázlija van, hogy épp velem futott össze.

                                                                                         

Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése