Ugrás a tartalomra

Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek – Hófehér tanulmány

 Elfolyó homok csöndje. Töredékek

 

     Egy olyan könyvet írtam, amely feltárja, hogyan lesz a kép, mi van egy festmény mögött.

Mi indít alkotásra? Milyen hatások értek vagy segítettek a művészi kép létrehozásához. Rangos Művészeti Líceumot végeztem Marosvásárhelyen, ahol a magyar irodalomtanítás igen jelentős helyet foglalt el. Az átjárás a művészetek között mindennapos volt. Zenét hallgattunk, verseltünk, rajzoltunk és festettünk. Színházba, koncertekre, irodalmi rendezvényekre jártunk. Előadásokat rendeztünk: egy témáról szólt a szimfonikus zene, valaki szavalt, és a festmény ki lett vetítve.    Akkoriban sokat rajzoltam és festettem. Büszke vagyok diákkori képeimre. Megbecsültem, hogy sokévi kudarc után ,,munkásnőként” tanulhattam. A szüneteket is, mint egy megszállott, végigrajzoltam. Vonzott a művészet és az irodalom. Festés közben verseket tanultam. Alig beszéltem, csak festettem és rajzoltam. Közben a zene, a ritmus, a színek játéka életem része lett. Később rendszeresen irodalmi folyóiratoknak, könyvkiadóknak rajzoltam.

    Hogyan lehet megrajzolni és megfesteni, szavakba önteni egy gondolatot vagy életérzést, amely körülölelt? Minden ezzel kezdődött. Majd Kolozsvárra, az egyetemre kerülve a legjobb eredménnyel államvizsgáztam.

Ismét munkás lettem.

     Gyermekkoromban verseket írtam. Igyekeztem a gondolatot megfesteni, megrajzolni. Ha azt kérte a tanár, hogy kubista, konstruktivista stílusban rajzoljak, én a magam útját jártam.  Kialakulhatott sajátos egyéni stílusom, szín- és formakultúrám. Feszt László tanárom azt mondta, hogy a világ összes festménye, rajza közül az enyémre ráismerne. Ez volt az első igazi elismerés.

    Jóval később megtanultam bizonyos szinten a számítógép kezelését. Szép albumokat, rajz- és festészeti könyveket, gyermekkönyvet akarok készíteni. Számítógépes világunkban a könyvre szükség van. A fiókomban egypéldányos rajz- és művészi fotóalbumok rejtőznek, melyeket elegáns kötésbe fűzve múzeumnak, közkönyvtárnak adományozok. A könyv ha akarom élni fog tovább.

      A fiatalokat meg kell tanítani értékelni a művészi könyvet, a művészeteket.

     Hogy miből lesz a kép? Képzeletekből, gondolatokból, érzésekből, élményekből, eseményekből.  Ha tartalommal telítjük, lyukas kagylóból, elfolyó homokból, kidobott szemétből is lehet műalkotás. Hordozója lesz egy életérzésnek, megálmodott gondolatnak. A víz csobogása zenei mű megalkotására késztet. Egy ritmust követve a víz a partnak csapódik, alámossa a parti homokot, a talajba kapaszkodó növény gyökerei közül kimossa az életet adó földet. A növény sodródik. Ha máshol szerencsésen megkapaszkodik, megmarad. Ha nem, elpusztul, vagy elnyeli a mélység. A kagyló a sok fizikai hatástól, kilyukad, és darabjaira, majd szilánkokra hull. Szétesik.

   Megfigyelve, sokat rajzolva az embert, annak anatómiáját, testbeszédét, kontraposztban vagy statikusan, megfestve kialakulhatott egy sajátos ábrázolási mód. Kevés változtatással az alakjaim más és más életérzést sugározhatnak. A természet szépségeit csodálva, a bevésődött emlékekből, természeti csodákból is lehet alkotni. A hideg valóság, a valóság pereme és a valóságon túli lét metafizikája, a megfoghatatlan gondolat is ábrázolható. Színlélektanra és formakultúrára támaszkodva a ridegség, a fagyos valóság, de az öröm és boldogság, a szeretet is leképezhető. Színekről írni, hogyan hordjuk fel a vászonra a festéket, színtónusokat, aranymetszést alkalmazva felépíteni egy kép szerkezetét, harmóniáját – maga a csoda. A színről, amely felemel, a magasba röpít, boldogságot, sok örömet nyújt, hogyne lehetne írni? Betűket egymás mellé rakva a szavakból is lehet festői szöveg. A szín éltet, gyógyít. Kisimítja ráncainkat, vissza tudja adni széttiport önbizalmunkat. Boldoggá tesz. Alkotásra kényszerít. A zenei ritmus bennünk él. A színpompás szivárvány szépsége, a Nap meleget sugárzó ragyogása, világító fénye  felemel, boldogságot nyújt.

A képzeletről, a világító színekről, a színtanról az alkotás folyamatáról írni szép és nemes feladat.

     Mi indít festésre, rajzolásra? Sokszor számomra is rejtély. Megfejthetetlen.

    Kedvenc költőimet, Radnóti Miklóst, József Attilát az átélt nyomor, a fájdalom tette utolérhetetlenné. Mindkét óriás azonosulni tudott a nép szenvedésével. Aki megélte az éhezést, a sok félelmet, a zaklatást, látta, át tudta élni mások fájdalmát, nyomorát, annak nem kell futnia élményanyagért. Akaratlanul is magával cipeli nemcsak a kényszerűen elhagyott, szép otthoni tájat, képzeletben megmaradt sűrítmény-hegyeket, fenyveseket, dombokat, a folyókat, tavakat és réteket.

     A vonat nemcsak örömteli, elragadó utazási élményt nyújthat.

    A félelmet előhívó, a szenvedést is felidéző vonatokon utazva a kiáramló, fojtó fekete füst elnyeli, besötétíti otthonunkat, szeretteinket, szép álmainkat. Elidegenít. Amint álmomban a vonat egyszer átgázolt rajtam... Ott álltam örökre a szakadatlan, becketti hiábavaló várakozásaimban.

    Sok küzdelmes munka után áll az ember csupaszon, a végtelen semmiben, kiszolgáltatottan, védtelenül. Az áradás elsodorta az imádott otthont, a szülőföldet, a hazát.

    Ott állsz olyan helyre kitelepítve, ahol azelőtt állatokat tartottak. Heten egy szobában, melynek se ajtaja, se ablaka. Átsüvít a hideg, a félelem. Felejteni akarok. A csontok nem felejtenek!

    Szegény Édesanyám sötétedéskor a padlásra vitt, felhúzta a létrát, hogy mi, két-, négy-, ötévesen ne rettegjünk, azt a nehéz fagyos éjszakát is átvészelhessük. Életben maradhassunk.

    A sok elutasítás után rendelkezem olyan élményanyaggal, hogy meg tudom festeni vagy írni a soha nem szűnő fájdalmat, örömet, a kisemmizettek nyomorát. Tudok dolgozni, mert Szüleim munkás kezükkel maradandó példát mutattak. Megtanították szeretni, becsülni az emberi munkát, és azt is, aki dolgozik. Nagy tisztelettel meghajlok az emberi teremtés, az alkotás előtt. Nemcsak színekkel, szavakkal is ábrázolni tudom az örök várakozást, a félelmet, az elidegenedést, a felemelkedést, az életet adó természet szépségeit, a felröppenő gondolatot, a végtelen boldogságot.

    Ebben a művészetben nem az irigykedés, mások eltiprása, megalázása, könyöklés, feljelentgetés, besúgás a tét. Műveim mágikusak, mert a szeretetről, megbocsájtásról, a békéről, harmóniáról szólnak. Képeim nem a szövegeim illusztrációi, az írásaim sem a képeim gondolati utánzásai. A könyvemet úgy szerkesztettem, hogy triptichont képezzen a Fiumei ablakok és az Áttűnések című albumokkal. Az elfolyó homok csöndje is úgy lett összerakva, hogy ezt hangsúlyozza. Szoros egységben vannak.

    A kép volt előbb. Csak két éve kezdtem el írni. A mű nemcsak töredékeket, emlékfoszlányokat, de sok művészeti ismeretet is tartalmaz. Érintőlegesen boncolgatja a művészeti irányzatokat, irodalmi vagy más műveket, melyek hatottak művészi fejlődésemre. A gondolatok töredezettek, de lényegre törőek, elkanyarodnak, majd visszatérnek. Nem követtem semmilyen stílust vagy művészeti, irodalmi irányzatot. Nem vers, nem regény nem novella, nem agyon csiszolt esszék vagy művészettörténeti elemzések sora. Életrajzi, vagy családregénynek sem tekinthető. Írásaim nem sorolhatóak sehová.  Különc és furcsa. Ez az írás és képanyag a sajátom. Csak olyan régebbi, már közölt festményekből tettem ebbe a könyvbe, amelyet elemzek, vagy írok azok keletkezésének körülményeiről. Mi adta az ötletet a mű megalkotására? Mi van egy  festmény  mögött, annak hátterében? 

A többi mind új, még meg nem jelent festmény. Az írásomban sokat írok a színekről, a fényekről, azok lélektanáról. A gyermekrajzok hatásáról sem lehet megfeledkezni. A szakadatlan várás hiábavalósága felemésztő. Képes voltam fél évig is e témával kísérletezni! Hogy alakul az ember ábrázolása a testbeszéde. Sokat rajzoltam a munkások között. A lényeg emlékezetemben mindig él.

    Ha elejtünk egy tiszta, átlátszó poharat, az üveg szilánkjaira hull, a víz szétfolyik. Ahogy az élet is sodródik, majd szétesik. Darabjaiban is szép és felemelő. Alkotásra kényszerítő.

  Bár még egyszer festhetném a japánok szent hegyét, a Fudzsijamát, amely tűzből született, megfagyott, egyedülálló, szép, szimmetriára épült, nyugodt, kiegyensúlyozott, impozáns hely , ahol az ,,örök hó határa” van.                                                                         

Finta Edit

Budapest, 2016. 10. 21–25.

 

 

 

 

Köd – 2013, olaj, vászon, 60x80 cm

 

Finta Edit

Hófehér tanulmány

Hanga emlékére

 

 

Vakító fehér napsütésben kinéztem az ablakon. Minden havas és dermedt. Tündérálomba illő kép vett körül. Benn a tűzhely melege, kinn a hideg valóság. A végtelenig elhúzódó havas táj s a kristálytiszta, félig megjegesedett patak, mellette az erdő rendkívüli látványa. A jégvirágos ablakon a zúzmarától alig látni a kinti dombokat, a napsütéstől vakítóan ragyogó fákat. A vaskályhából felcsapó láng tükröződött a fagyos ablakon. Egybeolvadva különös festői látvánnyá szelídült az egész.

            Később is jól éreztem magam az erdő övezte tájban. Az őzek lejártak a kertbe, a hóval borított szénakazalhoz, élelmet próbáltak találni a nagy hidegben.

            Hogy kerültem ide?

            Miért?

Mi valójában a feladatom ezen a földön?

 

Fehér csend – 2013, olaj, vászon, 60x55 cm

Emlékeimben a Nemere szél ezüstfehér, dermesztő, süvítő hangja mellett harangszót visszhangoztak a hegyek. Kézdialmáson a fehér faházak közti, cinkoxid színű lejtőn sötét fejkendős asszonyok gyerekeiket cipelve, csoportokba verődve éppen a templomból jöttek.  A nagy kontraszttól drámai, ugyanakkor elkápráztató festői kép vett körül.

            (Alig maradt egy villanásnyi emlékem. Ötéves voltam, mikor Szüleimet otthonukból kitoloncolták. Távoznunk kellett: Duna-csatorna vagy az ország másik szöglete? Véletlen folytán egy kisvárosba, Szilágysomlyóra kerültünk.)

            Kisgyerekként ebben a székely faluban megtapasztaltam a szépséget, de a halált is láttam.

            Felfigyeltem, hogy nyitva van az egyik kis fából épült parasztház alacsony ablaka. Csak egy kereszt volt beépítve.  Társaimmal akaratlanul is betekintettünk. Nem volt semmi berendezés. Se bútor, se használati tárgyak nem tették szokványossá vagy zsúfolttá a helyiséget.  Elhagyott barlanghoz hasonlított. Üres tér tátongott, leírhatatlan ez az odúszerű látvány. Kiszivárgott a halálfélelem.  Az elárvult, földbe kívánkozó ember, akinek a félhomálytól nem lehetett megállapítani korát, férfi-e vagy nő – emberi csonk, maradvány?

            Megváltás utáni sóvárgás volt a bizonyosság ebben a végtelenségig tartó, örök várakozásban. A távozásért való vágyódás és rettegés ellentmondása uralkodott itt. A magára hagyott ember becketti, tehetetlen belenyugvása, az egyedül maradás valósága volt ez a dermesztő kép. Még mozgott ugyan, de elnyűtt, elkínzott, fájó tagjait a hóval borított föld már óva betakarta. A besüvítő szél a havat fehér szemfedőként szórta rá. Egy elviselhetőbb sors iránti vágy határozta meg fogyatkozó életét. Nem tudott meghalni.

            Élni sem tudott már.

            A halálfélelem, az iszonyat, az undor, a segíteni akarás és az együttérzés kavargott bennem. Valaki unott cinizmussal megjegyezte: ,,Így jár, aki soha nem segített embertársain... A távozás küszöbén magányosan, tehetetlenné válva nem lesz, aki egy pohár vizet adjon. Nem lesz, aki eltemesse...”

 

Tükröződés – 2008, olaj, vászon, 65x70 cm

Későbbi életem folyamán is többször felvillant ez a borzongató, drámai látvány, ez a képfoszlány.

            Töredék.

Nem szerettem volna így végezni. 

Féltem a magamra maradástól.

Ugyanakkor vonzott is az egyedüllét, mert szabadon szárnyalhattam a gondolatok gazdag és különleges birodalmában.

 

Abban az erdő övezte, patakszéli, kívül-belül hófehérre meszelt házban ezekre emlékezve pihenni készültem. Titánfehér takarómon egy eltévedt egér surrant végig. Nem értettem, honnan kerülhetett ide.  Megborzongtam, a hátamon végigfutott a hideg. Megrémülve ízleltem a magányt, mely később is életem része lett. Abból merítettem. A magány, amitől már gyerekkoromtól rettegtem, ugyanakkor kellett nekem, akartam, csábított, vonzott a gondolkodás, az alkotás fantasztikus birodalmába.

            Ez a furcsa ellentmondás adta az életem értelmét. Az egyedüllét adta nekem az alkotás lehetőségét, izgalmát, örömét. (Jobb, mint a kettős magány egy elromlott házasságban...)

            Közben gondolkodtam erről a különös, távolba tűnt vízióról, amely lehetett volna valóság. Ugyanakkor olyan volt, mint egy álom. Egy kísértő rémálom...

 

Elhatároztam, hogy tanulni fogok. Minden erőmet arra kell fordítanom, hogy minél többet tudjak az emberről, a világról, a művészetekről.

 

Már gyermekként törékeny, vézna, sápadt és gyenge voltam.

            Az első osztályt nehezen, nagybetegen végeztem el. Szőcs Anna tanítónő kijárt hozzánk, segített a tanulásban. Kikérdezte a leckét, amit nem értettem, megmagyarázta. Két hétig ha tudtam bejárni az órákra.

            Az egészségtelen, nedves, hideg, szigeteletlen lakásban – ahol azelőtt állatokat tartottak – többször vizes mellhártyagyulladást kaptam. Akkor gyógyszerek hiányában nehezen tudták kezelni. Állandó megfázásra, gyakori orvosi felügyeletre, a fehér lepedőkre, sok gyógyszerre emlékszem, meg a nagy tűkre, melyekkel a tüdőmről többször leszívták a vizet.

            Mikor a Nagyvárad-közeli tüdőszanatóriumba beutaltak, véznán, legyengülten alig bírtam már azt a nehéz utat. Édesapám be akart vinni Nagyváradon magyar szakos tanár rokonunkhoz megpihenni. Meghallván, hogy ,,tüdőszanatórium”, a rokonok kétségbeesetten, félőn, véglegesen becsukták előttünk az ajtót. De amikor a fehér köpenyes orvos megvizsgált, örömömre nem kellett ott maradnom. Otthonra kaptam kezelést.

            Szüleim éjszakánként felváltva rakták a fát a parázsra a vaskályhába, hogy ki ne aludjon a tűz, nehogy megfázzunk hideg hajlékunkban.

            ,,Takard be a karod, reumás leszel!” – mondta Édesanyám. Már gyerekkoromban reumatikus betegséget kaptam.

 

Nem felejtem: volt egy hófehér dublé anyagból készült kiskabátom, melyet az Édesanyám gondosan varrt, szénvasalóval éjszaka szárítgatott, hogy mikor már lehetett, tiszta ruhában mehessek végre iskolába.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.