A hogyhívjákból visszajött minekmondjákok

Kritika, KritX

„A politikai, társadalmi ellentétek helyi megnyilvánulásai mellett a családi, baráti viszonyok mintázatai teszik a regényt tablószerűvé. A saját sorsát is apránként bemutató elbeszélő mellett olyan figurákat ismerünk meg, akikben típusszerűen ölt testet a korszak.” – Závada Pál könyvét Bene Adrián elemezte.

 

A nyilasuralom és a kommunista diktatúra közötti pár rövid év sem lehetett azoknál kevésbé ocsmány, ami az emberek hatalomhoz és tisztességhez való viszonyát illeti. A vészkorszakot túlélőknek rá kellett jönniük, hogy a népet nem lehet lecserélni, nem változott az alattomosság, a cinkosság tudata pedig csak erősítette a sunyiságot. Társadalmi szolidaritás, tükörbe nézés, konstruktív vitakultúra nincs, mindig a bűnbakképzés a legegyszerűbb reakció. A korabeli közvélemény szerint a zsidók alkotják a népbíróságokat, amelyek elítélik a rendes magyar embereket, ők rabolják el a keresztény gyerekeket, hogy rituálisan vérüket vegyék. A tudatlanság, a nyomor és a kiszolgáltatottság kombinációja torz jellemeket termel ki, egyeseknek pedig alkalmat ad arra, hogy egyszerű ellenségképek kreálásával tartsák fenn hatalmukat. Závada Pál könyvében az elhallgatások a leginkább beszédesek: a zsidók „minekmondjákok”, „izék”, a holokauszt a koncentrációs táborokkal „hogyhívják”. Ezekkel és a felelősséggel épp olyan kényelmetlen szembenézni, mint a női elbeszélőnek saját szexuális traumáival. („És ezt a témát itt félbe is hagynám.”)

Az Egy piaci nap hangsúlyozottan szubjektíven, a perbe fogott Hadnagy Sándor tanár és leventeparancsnok felesége hangján mutatja be azokat a körülményeket, amelyek lehetővé tették, hogy 1946. május 20-án (regénybeli nevén) Kunvadason meglincseljék Grósz Ferencet, az egyébként mindenki által barátian Ferkének szólított zsidó tojáskereskedőt. Mariska bírósági tanúvallomásra emlékeztető (élőbeszédszerű szófordulatokban – „na mindegy”, „ugye”, „mondjuk” – gazdag), saját noteszének feljegyzésein alapuló visszaemlékezésében feltárulnak vagy felsejlenek a bűncselekmény mentális, társadalmi, politikai okai, amelyek aktualitása valami rezignált iróniával vonja be az egész szöveget.

Ez a történet nemcsak zsidókról, áldozatokról szól, legalább annyira a társadalom többségéről, bűnösségről, cinkosságról. „Hogy ki az, aki nem bírja nézni, hogy úgymond ebek harmincadjára hagyott holmik kárba vesszenek, és ki az, aki még ilyenkor se nyúlna a máséhoz.” Sajnos nem véletlen, hogy a hasonló tematikájú, a felelősség kérdését felvető Sásdi Sándor- és Rónay György-regények után évtizedekkel még sorra születnek az olyan művek, mint Závadáé, vagy Zoltán Gábor Orgiája, Török Ferenc 1945 című filmje Szántó T. Gábor elbeszélése alapján.

A politikai, társadalmi ellentétek helyi megnyilvánulásai mellett a családi, baráti viszonyok mintázatai teszik a regényt tablószerűvé. A saját sorsát is apránként bemutató elbeszélő mellett olyan figurákat ismerünk meg, akikben típusszerűen ölt testet a korszak. A háborús propaganda, a leventék felfegyverzése miatt már másodszor bíróság elé állított férj meggyőződéses németbarát hazafi, antikommunista, naivitása meghatározza politikai helyzetértékelését is. A nagy átéléssel, peckesen díszlépést gyakoroltató leventeparancsnok még felesége szemében is kissé komikus, patetikus propagandaszólamait nem lehet nem iróniával fogadni. Ugyanakkor az éles gúny helyett inkább szánalmat ébreszt, hiszen egyébként „nyíltszívű, talpig becsületes és elragadó mosolyú” fiatalember, aki hivatástudattal végzi tanári munkáját.

Ellenpontként ott van Rácz Zsigmond, a jellemtelen uszító agent provocateur, aki mindig a zavarosban halászik, antiszemitizmusa is inkább ennek eszköze, mintsem meggyőződés. A pogromot tettleg pedig – barátnőivel – Radai Etel indítja el a piacon, egy állati közönségességében is titokzatos nőalak. Harminchat éves, frusztrált, egyedülálló nő, aki nemcsak hogy hazudozással szeret figyelmet kelteni maga iránt és indulatokat szítani, de szülészeten dolgozó nővérnek adja ki magát, és egyszer lopott fehér köpenyben be is settenkedik a kórházba, ahol szándékosan összekeveri a csecsemőket. A félig nyílt antiszemita propaganda „tuggyukkik”-jellegét érzékelteti a Friss Újság pesti kikiáltóinak a „retorikája”: „A háborúnak vége, harsogták a kikiáltók, de kik nem akarják a megbékélést?, majd ezt visszhangozták is, na kik nem akarják, na, kik.”

A szenzációhajhász hirtelen vérvádötletek szarkasztikus ábrázolását („Ne már…! Most ez komoly?” – kérdez vissza egy másik rikkancs) a Magyar Izraeliták Országos Elnöksége zavarodott lamentálásának ironikus montázsa ellenpontozza. Az elhurcoltak javainak új tulajdonosai félnek a hazatérők bosszújától, a pogromokkal végződő tömeghisztériák nyilván nem függetlenek ettől a ténytől. Éppen ennek nyilvánvalósága miatt hat didaktikusnak a pesti közjáték, amely ezt hivatott részletezni, bármennyire is lehetőséget ad az eseményekre való rácsodálkozásra a vidéki asszony – kissé átlátszóvá is váló – elbeszélői nézőpontja. Azért is tűnik Mariskától idegennek ez az empatikusnak tűnő, fokozott figyelem, mert a következő oldalakon antiszemitizmussal vádolt férjét mentegeti, relativizálja a magyar érdekre hivatkozva – a numerus clausus elv alapján, vagyis a zsidókat eleve kizárva, szembeállítva. (Miközben saját református kereskedő apja helyteleníti ezt, az egészséges verseny jótékony hatására hivatkozva…) Érthető, hogy a Hadnagy tárgyalásának napján kitört pogrom súlyosbító körülményként fenyegeti a vádlottat.

Az elhallgatások másik szintje az elbeszélő, Mariska személyes élettörténete. Előbb megtudjuk, hogy saját gyermekük nem lévén, a leventeparancsnoki funkciót a férje apaszerepként éli meg, ezzel tehermentesítve (nem teljesen egyértelmű, hogy a „házastársi kötelességek” mely része alól) az asszonyt: „Így már nem énrám fog hárulni a feladat, hogy Sándor vágyai beteljesüljenek.” A következő utalás közelebb visz a szexualitással összefüggő problémáihoz, a vetélések okozta megrázkódtatást is felidézve: „de hát e tekintetben – meg ezzel szoros kapcsolatban is – sok baj volt velem sajnos, amelyekre most nem szeretnék kitérni”. A bevonuló oroszok barbár viselkedését átlagosnak tekintő véleményekre adott reakciója (a téma szóba hozása is, a felháborodás és az elhallgatás) is beszédes: „hát erre a cinikusan érzéketlen meglátásra jobb, ha én nem is mondok semmit (…) ezt a témát itt félbe is hagynám”. A nemi erőszak okozta trauma akkor válik egyértelművé, amikor a pogrom alatt a kommunista (tehát vélhetően zsidó) volt iskolatársnőjét figyelmezteti, hogy „főleg nekünk, nőknek, ilyenkor ugye, még veszélyesebb”. Az ebből mindent megértő másik nézésétől azután zavarba jön: „Mintha ott feküdtem volna előtte kiterítve, teljes előéletemmel, összes élményemmel, érzésemmel egyetemben.” Végül amikor a pogrom során őt is meg akarják erőszakolni, kimondja: „ez már volt, ez most ugyanaz megint”. „Azt a tatárképű, görényszagú, pufajkás állatot még megzavarni se tudtam, olyan erős volt, pengeéles és annyira gyors, hogy nem volt mit tenni – nem részletezem. A férjemnek még ennyit sem bírtam aztán kinyögni róla.”

A bizonytalanság, az igazság egyértelműen nem beazonosítható jellege a regény fő szerkezeti és szemléleti jellegzetessége. Ezt szolgálja az egyes szám első személyű elbeszélő érintettségből fakadó, szükségszerű elfogultsága, a szabad függő beszédben idézett vélemények összemosódása, az ironikus távolságtartás az alakoktól és az elbeszélőtől egyaránt, a politikai és ideológiai viták dialogikus ábrázolása. Az is, ahogyan bűnösség és áldozattá válás feldolgozásának nehézségeit érzékelteti minden ki nem mondott, utalásszerűen említett történés. Az elmondottakat illetően pedig az elbeszélői megbízhatóság apránként megrepedezik, amikor azt olvassuk: „(…) zúgtuk erre egy emberként, úgy hogy zengett az utca”. „Vagy nem zúgtuk, és nem zengett, ki emlékszik már.” Ennek fényében a lincselő tömegbe sodródó, de az eseményekben – állítólag – részt nem vevő Mariska szavai a tömeg pszichológiai hatásáról tovább erősítik az olvasói kételyt: „és ha nem vagyok résen, pár perc múlva magam is úgy tülekedem, lépteim aprózva, mint ők”. „S akkor hozzájuk hasonlóan kezdek hangoskodni én is, ahogy örömmel lélegezhetnék föl attól is, hogy kitágul előttünk az út, így most már lendületesebben haladhatunk, nem is tudom, hogy hová.”

Hazudozás, frusztrációk, gyűlölködés, elfojtott traumák és indulatok mozgatnak mindent ebben a groteszk, józan észtől eltávolodott karneváli világban, amelyhez „gyatra emlékezetet és koholmányokat” leszámítva leginkább iróniával lehet közelíteni.

              Bene Adrián

 

 

Závada Pál: Egy piaci nap. Magvető, 2016

                                                                                                                                                                                             

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése