Őszi áldozat – részlet Vörös István regényéből

Epika, Próza

Félúton járhattam, amikor a szőlőjükben megpillantottam Fehérnét. Nagydarab nő, sose tetszett nekem, de most valami különöset csinált. Félmeztelen volt, egy alsószoknyában állt, és épp egy csirke nyakát vágta el valami késsel.

(…)

Mindig csak szavakat mondunk, bárki bármit is igyekszik evvel kapcsolatban bizonyítani. Én továbbra se állhatlak téged, az is kiderült az előbb, nem? Nagyon sajnálom, hogy így van, de a természetet, még a saját természetemet sem győzhetem le, vallotta be Márton, és az arca ridegen elutasító lett e vallomástól. Ám amit mondott, és ahogy mondta, azt is csak maszknak érezte magán. Ha így van, és maszkok takarnak, mint hagymarétegek a középen lévő semmit, eljuthatunk-e ahhoz, aki igazából vagyunk, vagy minden párbeszéd örök félreértés marad?

De legyőzheted! És le is kell győznöd, szólt rá férjére Editke élesen. Ti ketten vagytok azok, akik a különbözés poklából az azonosság mennyországába elvezethettek engem, aztán a falut, és ha a falu ott van, akkor akár az egész világot is.

Miféle pokolról van itt szó? – kérdezte Márton. A különbözés egyáltalán nem pokol. És én nem szeretném, ha például Feri olyan lenne, mint én.

Nem akarsz igazságosabb világot?

Nem. Azt hiszem, nem.

Editke, ha megengeded, hogy így szólítsam a feleségedet, kedves nem-barátom, megint ráérzett valami nagyon fontosra. Kitalálta, hogy miről akarok beszélni.

Szólítsd! Csak ne körülményeskedj már annyira, az isten szerelmére kérlek. És abban is igaza van, hogy már nincs lehetőségem nem szeretni téged. Ma este barátok lettünk, ezt szomorúan el kell ismernem.

Már abba is hagyom a körülményeskedést. És bocsánatot kérek a hosszú bevezetőért, de olyasmit kell elmondjak nektek, amibe nem lehet csak úgy egyszerűen belefogni.

Mi készen állunk meghallgatni, bármi is lesz az, mondta Tamás Márton, és végre mindhárman leültek az asztalhoz. Kint, az ólban az anyakoca keservesen röfögni kezdett, de most nem vethettek ügyet a panaszára. Semmilyen más panaszra. A beszéd, ami utat nyitott a nemrég történtek felé, áramlani kezdett, mint amikor egy gát átszakad, és már senki nem állhat az útjába egy üres vödörrel.

Ma este napnyugtakor nagy nyugtalanság fogott el. Az ilyen nyugtalanságot úgy tudom legyőzni, ha sétálni indulok. Nem álltam hát ellen, hanem elindultam a patak mentén az erdő felé. Félúton járhattam, amikor a szőlőjükben megpillantottam Fehérnét. Nagydarab nő, sose tetszett nekem, de most valami különöset csinált. Félmeztelen volt, egy alsószoknyában állt, és épp egy csirke nyakát vágta el valami késsel.

Márton felnevetett. Ne mondd, hogy nem ismered ezt a szokást. Szüret után csirkevérrel kell meghinteni a szőlő négy sarkát, hogy minden ártástól, még a túl enyhe és a túl erős téltől is megvédje a tőkéket.

Ez mindegy volt. Nekem akkor annyira megtetszett az ő rengő, hófehér melle, amire pár csepp friss vér fröccsent, hogy óvatosan egyre közelebb lopództam.

Nem szégyelli magát!

De, Editke, szégyellem, legfőképp maga előtt, ám hiábavaló a szégyenkezésem. Nem használ semmit.

Ábele Ferenc szeme elől akkor eltűnt a szűkös kis konyha, és újra ott találta magát a történetben, amit most csak elbeszélni készült, és lévén már múlt idejű, nemigen változtathatott meg. Mégis, mintha először történne, épp annyira volt benne. Lehet, hogy előszörre se volt választásom, gondolta, és eszébe jutott, hogy abban a pillanatban is, amibe visszacsöppent, valami hasonlót gondolt. Ide kellett jönnöm, nincs választásom, bár nem ebbe a nőbe vagyok szerelmes, vagy épp azért, most vele fogom elveszteni a szüzességemet.

Kilépett a bokrok közül pár méterre Fehérné előtt. A nő nem lepődött meg, elmosolyodott, marokra kapta a véres csirkenyakat, melyről már hiányzott a fej – valahol a lába mellett hevert –, és kört rajzolt vele az egyik szőlőlevélre.

Uram, én boszorkány vagyok, velem nem találkozhat senki büntetlenül, mondta, és a véres nyakat mint egy pisztolyt Ferire fogta. Aki úgy érezte, mintha a kövérkés ujjak nem is a tollas nyakra fonódnának, hanem az ő nyakára. De aztán lejjebb csúszott a szorítás, és ő felszisszent. A nyakból vér lövellt ki, és egyenest Ábele szájába csapódott be. Hiába volt becsukva, elöntötte a nyelvét a véríz.

A szeme mohón barangolta be a félmeztelen női testet, a maga részéről a valóságban még sose látott ilyet. Igen, alapvetően minden nő szép. Az volt ez a százkilós, jórészt zsírból álló forma is, melyet azonban most nem csúfítottak el a kendők és ruhák. A bőre párolgott, a mellei a lélegzéstől emelkedtek és süllyedtek, a bimbó olyan volt rajtuk, mint két vérpiros kalap, és az egyiken, mintha piros tej szivárogna belőle, ott csüngött egy csepp vér.

Maga itt az életet akarja kiosztani, de az élet sokszor halált jelent.

Nem félek a haláltól.

Vegyem ezt biztatásnak?

Nyugodtan annak veheti, felelte a véres boszorkány, és az öklével Ábele gyomorszájára sújtott, aki meggörnyedt a fájdalomtól. A nő ekkor elhajította a csirke testét, és menekülni kezdett. De mivel a férfi elállta a hazafelé vezető utat, nem a falu, hanem az erdő irányába.

A nap épp lenyugodott, közönyös szürkeség osont köréjük, mint egy egyelőre anyagtalan farkasfalka, és nézte őket. A fej nélküli csirke megforgatta véres nyakcsonkját a porban, és a sötét sár gondolkodni kezdett helyette. A vérzés elállt, az állat nyirkosan és dülöngélve lábra kapott, mint aki most kelt ki a tojásból. Ma más fog meghalni helyettem, gondolta a sárcsomó, az állat csapkodni kezdett a szárnyával, és a falu felé rohant, hogy menedékre leljen a külvilág rémségei elől. Magára hagyta a gazdáját, akire már ott lesett a róla lehullott halál.

Úgy fogsz meghalni, mint ez a csirke, ordította Ábele.

Igen, ezt ordítottam, mesélte egész halkan, a petróleumlámpában kialudt a fény, de egyikük se vette észre, hogy sötétben vannak, mert mindent láttak és mindent hallottak.

A testes nő meglepő gyorsasággal menekült. A szoknyáját a venyigék megszaggatták, a tüskebokrok beleakadtak. Aztán leesett a lábáról az egyik cipője. Ábele megtorpant, fölkapta a földről. Nem üvegből volt. Elkopott papucs volt, Ábele megszagolta. Tyúktrágya szaga gőzölgött belőle és félelemé. Mi van, talán azt hiszi, hogy meg akarom ölni? Ettől a tévképzettől Ábelének megjött a magabiztossága, hárommétereseket ugorva futott a nő után, és pár perc alatt utol is érte. Futtában fölkapta, és még nagyobbakat ugorva vitte az erdő felé. Nem is vitte, repültek, miközben a karjában nem valami nehéz csont, hús, bőr és zsír kompozíciót érzett, hanem csak a forma könnyűségét. Egyszer sikerült egy akkorát is ugrania, hogy a magasból a semmi peremén még megpillanthatta a rég lenyugodott napot, valami olyan intimitással, mintha egy széthúzott pina belsejébe tekintene be, ahol a legnagyobb titok lakik, az élet és a halál titka. A nő is látta, amit ő, a felhők érzékeny szerelmi segítőként masszírozni kezdték a mellét, és egy légáramlat fölhajtotta a szoknyáját.

Ha az előbb Ábele azt hitte, már megpillantott egy női nemi szervet, akkor tévedett. Ez a látvány egész más volt. Igaz, sokkal közelebb is jutott hozzá, mint a lenyugvó naphoz. Sűrű, halszagú erdőséget látott, mely már lehullatta a levelét, és a növények kusza ágai szürkén egymásba kavarodtak. A táj zsíros dombokat formázott, és középütt egy vörös kilátó emelkedett föléjük, mint egy darab málnacukor. Ábele följebb emelte a testet, mely akkor nem volt nehezebb fél kilónál, és a cukrot a szájához közelítette. A csókot nem is a férfi kezdeményezte, hanem a nő, aki piros kis nyelvecskéjét Ábele ajka közé csúsztatta, és előre-hátra kezdett mozogni benne. A férfi kivette karjait a test alól, nem volt szükség nagyobb alátámasztásra, öt méter magasan lebegtek, mintha egy láthatatlan kilátóban állnának. Abból a kis nyelvből hecsedlilekvár lövellt ki, Ábele száját fanyar ízzel öntve el. A jobb kezét a nő hatalmas bal mellére csúsztatta, és elkezdte úgy nyomkodni, mintha egy hangszer lenne, egy duda, és annak is bizonyult, mert a nő a ritmusra hörögni kezdett. Bal kezével szétválasztotta a sonkáknak is beillő két combot, és a vastag, de puha fehér oszlopok között kezdett kutatni. Olyan tágas üregre akadt, hogy belefért az egész ökle. Erre sikoltás szakad föl a nőből. Gyilkos, ez a szó hagyta el a száját. Vagy nemcsak a száját, hanem a tápcsatorna másik végét is, egyszerre mondva ugyanazt lent és fönt, mint egy hasbeszélő, aki saját magával ért egyet.

Akkor már nem volt más hátra, mint hogy hímtagjával, ami ököl nagyságúra nőtt a kíváncsiságtól, belépjen oda, ahová akart.

Közben lassan földet értek. Fás térségben jártak, sötét volt, a nő a bokrok alatt feküdt a hideg avarban, Ábele vacogott az izgalomtól. Két perc alatt kétszer élvezett el, akkor a nő hasra vágta magát, széttárta a lábait, rettenetes fenekét megmutatva, melynek nyílását fekete karima vette körül, mint a pokol bejáratát, és gyengéden azt suttogta: Szeretném hátulról is.

Ábele szégyenkezve fogadott szót. Legyőzték. Messzebb kellett mennie, mint akart. Editkét egy ilyen megalázó helyzetben már maga elé sem tudta képzelni. Nem volt szabad. Egész mélyre hatolt a nő rettentő titkaiba, aki a fájdalomtól sziszegni kezdett, mintha karóba húznák, és már túl lenne az első másodperc csalóka gyönyörén.

Ábele élvezett, és a hányinger is elővette. Olyan undort érzett, és annyira gyűlölte megalázottságáért a nőt, hogy kezét hátulról a torkára tette.

A nő, mintha már ki lenne törve a nyaka, teljesen hátrafordította a fejét, a nyelve vagy tíz centire kilógott, és gúnyosan mosolyogva ezt mondta: Még.

Ábele szeméből peregtek a könnyek. Nem akarom. Nem akarom.

Most már nem visszakozhatsz! Be kell fejezned, amit elkezdtél. Én már nem bírom elviselni az életet.

Akkor legyél öngyilkos, mondta, és elengedte a nő gigáját, akinek egy másodperccel később megüvegesedett a szeme, a nyelve, mint egy kaméleoné, kilőtt a szájából, és Feri hasára tapadt. Elkezdte húzni maga felé. Közben az alsó teste is befelé szippantotta. Ketté fogok szakadni, mint a történelem lehetséges és lehetetlen dolgokra, de szerencsére a zsebében még idejében megtalálta a bicskáját, és egy nyisszantással levágta magáról a nyelvet. Meggyötört hímtagját is ugyanabban a pillanatban sikerült kirántania, így hát szabad volt. De ezzel a szabadsággal igazán nem kezdhetett sokat.

Fölállt, begombolta a nadrágját. Sírt. A sírása a távolban mintha visszhangot vert volna. Egy éhes farkas üvöltése bolyongott az őszi erdőben.

A holttest hatalmas volt, és szerencsétlen. Visszafordult a hátára, üres tekintete az eget nézte. Ábele gyorsan odahajolt, és lefogta a szemét. A szoknyát visszaigazította az altestre, a kilógó nyelvvel azonban nem tudott mit csinálni.

Megöltem magam, gondolta. Egy éven belül ki fognak végezni. Miféle sötét erő változtatott gyilkossá?

Ki ez a nő egyáltalán?

Mi lenne, ha elásnám a hullát?

Persze nem volt nála semmilyen szerszám, puszta kézzel meg a bicskájával kezdte el bontani a talajt, a holttest mellett, és amikor kialakult egy kis gödör, belehengerítette. Nem fért el benne teljesen. Földet épp csak szórt rá, mintha valami túlvilági főzetet fűszerezne, inkább avart kerített, letört ágakat. Egy halom szemétnek tűnt az egész.

Alighanem inkább nekem kéne alatta lennem, állapította meg.

A varázs elmúlt. Mind a hárman magukhoz tértek. Az udvarból a hazatért malacka boldog énekszava hallatszott.

Editke sírt. Márton gúnyosan mosolygott. Hiszen ennek a fele se igaz.

Azt hiszed?, kérdezte aggodalmasan Feri.

Sose hittem volna, hogy magának ilyen csúnya gondolatai vannak.

Ezek nem gondolatok, és épp menekülni szeretnék előlük.

Holnap jelentkezned kell a rendőrségen.

Nem, én maguktól várom az ítéletet.

Szeretem magát, ha az segít, motyogta a nő.

Miben segíthetne?

Abban, hogy szépen elmondja nekünk az igazat.

Megpróbálom.

(…)

  

(Részlet a szerző Thomas Mann kabátja c. regényéből, mely a Noran Libro Kiadónál jelenik meg a könyvhéten.)

Kommentek elrejtése, megjelenítése