Ugrás a tartalomra

Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (4.) – Kudarcok évei

Alkonyat. 2013–2014, olaj, vászon, 70 x 95 cm

 

Kudarcok évei

 

Eta nővérem hívta fel a figyelmemet a rajz, a festészet fontosságára. Karácsonyra színes ceruzát és rajzfüzetet hozott. Leírhatatlan volt az a felemelő érzés, mikor az életem első színesét a kezembe foghattam... Látva, hogy mennyire örültem a színeknek, a szüleimtől ecsetet, vízfestéket is kaptam. Különös illatát ma is őrzöm emlékeimben. Mikor kenyérgondjaink voltak, a festék nagy értéket jelentett. Eta rajzolni tanított. Hogy is kell a színekkel bánni, ecsetet fogni, használni. Formálni próbált. Megszerettette velem ezt a hivatást. 

            Szépen írt, festett, rajzolt. Egy gyerekkori baleset és az akkori szegénység, létbizonytalanság miatt nem sikerült eljutnia képzőművészeti iskolákba. Mindig fájlalta, hogy nem ilyen irányban tanulhatott.

 

Mikor a gimnáziumi felvételi vizsgám hatodszorra is „volt birtokos” jelzésű elutasítással ért véget, a barátoknak hitt játszótársak mint  egy bűnözőt elkerültek. Édesapám  érdekemben elment a Román Kommunista Párthoz, ahol az egyik vezető hivatalnok kijelentette: Hová fog fejlődni aszocializmus, ha a lányát engedjük tanulni?” – mintha a rajzaimmal, képeimmel tönkretehettem volna a szocialista rendszert.

            A tanárok és Stoica Vasile megyei tanfelügyelő tehetségesnek tartottak, pártoltak. Próbáltak tenni azért, hogy tanulhassak. Hiába voltak a tanári szobában viták miattam, segíteni akartak. Reménytelen volt. Az akkori pártutasítások miatt nem engedhettek továbbjutni.

            Igyekeztem beletörődni abba, hogy mint nemkívánatos személyt”, osztályellenséget” mindenhol elutasítanak, elkerülnek. Valójában még az okát sem tudtam, pontosan miért. Elszigetelődtem osztálytársaimtól. Bántott, mert tiszteltem, szerettem őket.

 

Festettem és rajzoltam. Ha rajzoltam, kimondhatatlan erő, önbizalom árasztott el, taszított, tolt, kényszerített, irányított előre. Ha festhettem, egy különös, euforikus érzés szinte az egekbe röpített... Így nem tudtak megtörni. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és legyőzhetetlenné válok.

 

Szerettem a szőlőmunkások közt portrézni, mozgásokat ellesni, megfigyelni, tanulni. Hol van az ember súlypontja, ha az ásóval dolgozik, vagy nyugalmi helyzetben áll, esetleg éppen kapál. Örömmel álltak modellt nekem egy tízperces gyorsrajzhoz, esetleg egy hosszabb tanulmányhoz. A szomszéd Sári nénit, Sanyi bácsit többször is rajzoltam. Igyekeztem tudatomba vésni a tömeget, a formát, a mozgást, a fény-árnyék játékát, az anatómiát. Tehát a lényeget. Mindazt, amit felvázoltam modell után, megpróbáltam emlékezetből lerajzolni. Így az eredmény egy sűrítményszerű, tömör rajz lett.

            Rájöttem, hogy ha valaki felhúzza a vállát, vagy a feje lehajlik, esetleg felemelkedik, mindig más és más életérzést fog kifejezni. A testbeszédet kezdtem tanulmányozni utcán, autóbuszon, piacon és bárhol, ahol jártam. Vagy a munkásaim között, akikhez én is tartoztam. Ők segítettek megérteni az emberi ábrázolás tömörségét, lényegét. Ők voltak a modellek, őket festettem és rajzoltam.

            Én is mindig munkás voltam, munkásként” tanulhattam. Egyetem után is munkás lettem, fűtetlen, huzatos barakkokban dolgoztam.

            Vázlatokon igyekeztem kikísérletezni, elmélyíteni az anatómiai tudásomat, a formát, a mozgást. Mindinkább csak a lényegre törekedtem. Mikor a felvételi vizsgán a tízperces gyorsrajzokra került a sor, könnyedén, magabiztosan tudtam teljesíteni, csak a fontos dolgokra figyelni. A hófehér vászon vagy papír mindig izgalomba hozott, de csak miután jól átgondoltam, mit miért teszek, és hogyan fogom tenni, csak azután kezdtem el festeni.

Visszhang. 1971, olaj, vászon, részlet   

A láthatatlan erő nem hagyott helyben állni, vezetett, kényszerített, hajtott, tolt, taszított előre.   Már gyerekkoromtól tudatában voltam, mit akarok. Ki kívántam törni ebből a környezetből, amelyet rendkívül szerettem, ugyanakkor éreztem, hogy itt, távol az emberektől nem valósíthatom meg mindazt, amire annyira vágyom...

 

Miután nem juthattam be a gimnáziumba, beiratkoztam az ipariskolába a varroda szakra. Nem azt csináltam, amit szerettem volna, de nem kellett egész délután fércelgetnem, mint a társaimnak. A mesternők rajzolója lettem, szabásmintákat szerkesztettem, ami nagy tudást, rajzkészséget igényelt. A szakórák mellett műszaki rajz, ábrázoló geometria és más fontos tantárgyak is voltak. Az a tudás, amit itt szereztem, később is hasznomra vált.

            Soha nem adatott meg számomra egy végzettségemnek megfelelő munkahely. Családfenntartóként, ha nem vásároltak tőlem grafikát, festményt, nem éheztünk, mert tanultam mesterségeket. Különös, színes bőrszoknyákat, mellényeket terveztem, egyedi festett selyem- és pamutvászon ruhákat varrtam a kolozsvári Galériának. Bukarestben nemzetközi kiállításon, nemzetközi vásáron ruháimat kiállították. Volt, amikor ötleteimet, terveimet gyárak is átvették.

            Késő estig tartott a műhelygyakorlat. A szüleim féltettek, óvtak mindentől, este felváltva értem jöttek Jolánka néniig.

    

Az Ipariskolát a városban Édesapám segítségével alapították. Ő vállalta Bukarestben az iskola alapításához a mesteri vizsgákat. Nemcsak az asztalosmunkákban, de bútorrestaurálásban is kitűnő volt. Szüleimtől ezt a szakmát én is megtanultam. Később Angliába akartak kivinni, bútorokat és képeket restaurálni egy villában. Én festek – erről nagy pénzért sem tudtam lemondani. Angolul sem beszélek.

            Bár soha nem látott olyat, nekem Édesapám rézkarcprést tervezett és készített. Kiszámította, hogy a fogaskerék-áttétek mekkora súlyt és nyomást bírnak el, és hogyan hatnak a lemezre. Ugyanakkor kézzel áthúzható legyen. A klisére is megfelelő nyomás nehezedjen. Ma is időtálló munkaeszköz, párját ritkítja. Féltett kincsem.

 

A kisváros kultúrotthonában rajzszakkör indult. Örömmel jelentkeztem. Az általános iskolában is ugyanettől a kitűnő tanártól, a Kézdivásárhelyről származó Kicsid Jenőtől tanultam meg a rajzhoz, a festéshez az alapokat. Társa, Mária néni zeneművész volt, a népdalok és a klasszikus zene birodalmába röpített. Olyan mértékű felkészültséget nyújtottak, hogy egy ipariskolai kitérő után mint munkásnőt” a legmagasabb osztályzattal elsőként felvettek a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumba. Ezen a szakkörön Kicsid tanár úr mesteri tanítása mellett Fodor Leventétől, a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem hallgatójától láttam életemben először magas szintű festményeket és rajztanulmányokat. Akkor én még éppen csak elvégeztem a VII. elemit.

            A Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceum felvételi vizsgáján a legmagasabb eredményt értem el: 9, 10, 10, 10, 10. Magyar irodalomból kilences osztályzatot kaptam. Nem vettem észre, hogy Arany János Családi kör című versének egyik szakaszát kétszer mondtam el.

   

Ha nincs a bukaresti felvételi bizottság – amely nem engedett megbuktatni –, itt sem tudtam volna célt érni. Édesanyám később egyik festőművész tanáromtól tudta meg, hogy nem sikerült volna a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumba felvételt nyernem, hiába voltam a jegyeim alapján a vizsgázók között akkor és ott a legjobb.

            Ady Endre Ifjú szívekben élek című kedvelt versemhez rajzot készítettem, mely életem első számon tartott versillusztrációja. Talán még most is megtalálható a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceum albumában.

Alkony. 2015, olaj, vászon 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.