Kitölteni az űrt

Kritika, KritX

"Hatvannyolc oldalon keresztül verselni az ürességről legalább olyan trouvaille, akarom írni, lelemény, mint nagyesszét körmölni a semmiről. Mindkét téma az ókortól foglalkoztatja az emberiséget. És a tisztelt emberiség általában mindkét fogalomtól irtózik." – Turczi István könyvéről Zsille Gábor írta meg gondolatait.

A magunkfajta humán mókus (mókus = alak, fazon, figura, olvasó, érdeklődő honpolgár) földi léte során több ezer könyvet kézbe vesz, lapozgat, sőt szagolgat. E több ezer mű egy részét el is olvassa, ám csak töredékükkel keveredik bensőséges, életre szóló viszonyba. Minden értékes könyv utazás. Vagy inkább külön csillagrendszer – amikor felütjük, átlépünk egy téridőt, szellemi kalandba csöppenünk, és különös izgalom tölt el, valamiféle másállapot. Szeretjük ezt a tripet. Turczi István új, az ünnepi könyvhétre megjelent verseskötete – úgy érzem – magával ragad erre az utazásra.

Üresség, hirdeti a cím a Papp Rita által tervezett borítón. Az alcím pedig arról tudósít, hogy ez a kötet valójában egyetlen nagyszabású Elégia a másnapért, hajnaltól hajnalig, négy tételben. Vagyis Turczi egy versszimfóniát írt. És e ponton megkezdjük a feltérképezését csillagrendszerének, melyben minden (szinte) mindennel összefügg, a részletek egymásra épülnek. A mű négy tételből áll, nevesítve: prima vista – sostenuto – capriccioso – con moto. Terjedelme kereken ezeregyszáz sor. A borító jobb szélén, függőlegesen négy vonal fut végig, akár egy hangszer húrjai. Kottát is jelképeznek, jóllehet ahhoz öt kellene belőlük, ám itt-ott elszórtan aposztrófok és idézőjelek csüngnek rajtuk, akár hangjegyek. Azt üzenik: e versszimfóniát idézetek és áthallások ütemezik; dallamának alaptónusát pedig egy áthalás adja, igen, így, egy l-lel. Szép és nemesítő, hogy némely költők áthalnak egy-egy pályatársukba, és Turczi lelkébe, költői tudatába is áthalt néhány poéta. Közülük most egyre összpontosítunk: a belső címoldal Borbély Szilárd emlékének ajánlja a könyvet. Az Ürességet ugyanis Borbély Hosszú nap el címmel 1993-ban megjelent, drámai jambusokban írt munkája ihlette. Turczi és Borbély szakmai barátsága több mint egy évtizede tartott, amikor előbbi megmutatta az utóbbinak az Üresség első elkészült részletét. Több konzultációt nem tarthattak: Borbély Szilárd 2014 elején tragikus körülmények között meghalt, és Turczi csak két évvel később fejezte be versopuszát. Vezérmottója is az ihlető előtt tiszteleg, a Hosszú nap el egyik sorát idézve: „Ki voltam én Hogy többé nem vagyok”. (A másik vezérmottó pedig Rilkétől származik, a Duinói elégiákból: „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem”.)

A hátsó borító megfogalmazása szerint az Üresség Turczi István lírai főműve. Ez nyilván nem holmi kiadói nagyotmondás, hanem a szerző szándéka, értékelése. A főmű címke bizony bátor célkitűzés, különösen egy olyan költőtől, aki még csak a hatvanadik életévében jár – hiszen azt feltételezi, hogy hátralévő esztendőiben már nem ugrik magasabbra. E megállapításban a recenzens részéről semmi gúny nem lappang, de tényleg szemernyi sem: Turczi vitalitását és génállományát tekintve gyanítható, hogy legalább negyed évszázados alkotói pálya áll még előtte. Akárhogyan is, a főmű megnevezés elsősorban azt üzenheti, hogy a kötet szerzője igazán szívügyének tartja ezt a koncepciózus alkotást, melyen évekig dolgozott. Olvasói értékelésem szerint Turczi lírai főműve mindeddig A zöld rabbi című kötete volt, amely 2001-ben látott napvilágot. Katolikus teológiát végzett keresztényként hallatlanul izgalmasnak találom azt az áthallásos dikciót, ahogy a zsidó vallásos kultúrában Istenről és a transzcendens világról beszélnek (verselnek, énekelnek). Az áthallásosság lényege, hogy szinte képtelenség eldönteni, szavaikat Istenhez vagy egy nőhöz intézik-e, azaz vajon imádságot hallunk, vagy szimpla szerelmi vallomást. E talány klasszikus példája az ószövetségi Énekek éneke. A kortárs művészetből pedig Máté Péter slágerére hivatkozhatunk, Te ott állsz az út végén címmel. Turczi kötete, A zöld rabbi is ezt az élményt nyújtja, a zsidó közegbe ágyazott egyszerre vallásos és szekuláris, egyszerre metafizikai és testiséggel átitatott beszédmódot. Megjelenése óta eltelt tizenhat év, és az Üresség most bejelentette jogos igényét a főmű rangra.

Csaknem négyezer leütésen keresztül értekezni egy (jó) verseskönyvről, de egyetlen sort sem idézni belőle: cseppet sem olvasóbarát, védhetetlen disznóság. Így hát üssük fel a mű első tételét, a prima vista (első látás, első szempont) címűt! Mindjárt az elején megszólal a biblikus hang, a Teremtés könyvének felvillanyozó hangja, egyszerre metafizikusan és köznapian: 

 

Kezdetben van,

ami lehetne, és ami volt

Még bontatlan a kép:

matt és fodrozatlan,

mérték nélküli,

diluviális

Kezdetben van

a fenséges céltalanság

Balzsamos levegőtenger

Ásványi csend Szikár

egész és kontúros némaság

 

Egy oldallal később pedig ekképpen gördülnek a szavak:

 

Csak sejtelem Csak

lüktetés Csak félelem

Hogy elmúljon, ami lesz

Elmúljon, ami volt

Csak rettegés Csak

bőr alatti vándorlás

Csak méz és méreg

Csak görcsök Csak

alvadt csönd Csak kövek,

 kövek Csak a kövek fegyelme

 

– és így tovább, sorról sorra. Ismerjük el, ez bizony sodor, ez bizony hat ránk. Ezt jó olvasni. És igen, határozottan szimfóniaszerű: mintha egy koncertteremben ülnénk, előttünk lüktet, hullámzik a zenekar, folyton mozdul egy kar, folyton születik egy hang, folyton sejtelmek és lüktetés és vándorlás és alvadt csönd… Jelzem, a metafizikai távlat, a biblikus felütés, a transzcendens sodrás kimondottan illeszkedik Borbély Szilárd életművéhez és emlékéhez – gondoljunk csak Halotti pompa című verseskönyvére, melyet legpontosabban két szóval jellemezhetünk: lúdbőröztető katarzis.

Az idézetekhez sietve hozzáteszem, hogy az egész kötetben jobbra zárva gördül a szöveg, ezáltal nagyon egyéni képet alkot. Ezt (is) Turczi találta ki; az évek során a mű részleteinek folyóiratbeli közléseit szintén jobbra tördeltette, például a Magyar Naplóban, a Kortársban, a Tiszatájban. Ennek megfelelően ezúton kérem az Irodalmi Jelen illetékesét, hogy az idézeteket ne zárja balra, se középre, mert az egyenesen rémes lenne… Általánosságban az egész kötetre érvényes, hogy jól „meg van csinálva” – ez azonban nem jelent kimódoltságot vagy egyéb rosszat. Turczi közismerten tudatos alkotó; tudatosan építi fel a műveit és a pályáját is. Ez egy adottság, ilyen alkat: impulzív személyiségéhez ez illeszkedik, és hozzátehetjük, hogy neki ez jól áll. Továbbá azt is hozzátehetjük, hogy a gyakorlati érzékkel kevésbé megáldott, tétován csetlő-botló költők között egyáltalán nem baj, ha akad egy-egy céltudatos, kulturális szálakat mozgatni képes, műhelyteremtő alkotó.

Az Üresség dedikált példányát áprilisban, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon kaptam kézhez. A Millenáris tavacskájának partján találomra kinyitottam, és azt olvastam: „A hajnalok vakok, mint az újszülött macskák.” Ejnye, gondoltam, ez olyan ismerős, valahol már olvastam. De hol is? Szikkadt agyamban beindult a keresőprogram, ám mielőtt kidobhatta volna a találatot, rátaláltam a mű végén található névsorra, melyben Turczi közli, mely szerzőktől épített be egy-egy szónyi, sornyi vagy mondatnyi idézetet. A lista legvégén szívem csücske, a lengyel költő, Adam Zagajewski nevét láttam – és rögtön beugrott, hogy persze, az újszülött macskás verssor onnan ismerős, hogy én fordítottam, és Zagajewski Óda a lágysághoz című költeményéből van… Hát igen, csakugyan minden mindennel összefügg. Ugyanis az Üresség összesen húsz művésztől tartalmaz vendégszövegeket – van közöttük festő, filozófus és persze sok költő. A húsz szerzőből tizenöten már nem élnek, azaz legalább tizenöten áthaltak Turcziba. Továbbá a versszimfóniába építve olvasható négy német nyelvű versbetét is, Paul Celan tollából; ezek Kántás Balázs által fordított magyar változatát Turczi függelékben közli. Egy szó mint száz, összetett művel van dolgunk, a figyelmes olvasó számos réteget feltárhat. És mindeközben olyan sorok hömpölyögnek, mint például a negyedik tételben:

 

A semmi mind ha semmisül

a mindben mindig egyesül

és Semmi lesz ha Semmi volt

és vágyon túli szomjat olt

 

és úgy néz végül szerteszét

se szem, se hangtalan beszéd

hogy megláthassa, aki lát

a végső geometriát

 

Végül érdemes néhány szót szentelni a vezérmotívumnak, mert Turczi István nagyszerű témát talált. Hatvannyolc oldalon keresztül verselni az ürességről legalább olyan trouvaille, akarom írni, lelemény, mint nagyesszét körmölni a semmiről. Mindkét téma az ókortól foglalkoztatja az emberiséget. És a tisztelt emberiség általában mindkét fogalomtól irtózik. Horror vacui – rettegés az űrtől, hirdeti a klasszikus képzőművészeti elv. Lényege az, hogy a művészetben a rendelkezésre álló teljes teret, a kép teljes felületét ki kell tölteni. Ha a figurális ábrázolás üres helyet hagy, azt ornamentális elemekkel töltik be. A modern művészet ezt az elvet már nem tartja kötelezőnek, ám Turczi az Ürességben nem nagyon hagyott tátongó űrt – kitöltötte a teret. A horror vacui másik jelentése egy mára elavult fizikai elmélet, miszerint a természet nem tűr üres helyet, hanem azonnal kitölti azt. Lehet, hogy természettudományos értelemben ez a tétel elavult, ám lelki téren a modern ember pontosan ennek megfelelően viselkedik: minden szabad (csöndes, tiszta, üres) teret azonnal kitölt zajjal, szennyezéssel, tömeggel. Zárásként ide illeszkedik egy újszövetségi idézet, Szent Pál tollából, a Filippiekhez írt levélből: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” S mindez nem színezi át, nem másítja meg Turczi művének szellemiségét. Ahogy a harmadik tétel nyitó soraiban fogalmaz:

 

Az olyan világban,

ahol nem fér el az Isten,

az embernek sincs helye

 

Zsille Gábor

 

Turczi István: Üresség. Scolar, 2017

Kommentek elrejtése, megjelenítése