Vathy Zsuzsa: Életünk színtere

Epika, Próza

 
Vathy Zsuzsát csendesen szemlélődő, visszafogott, ám a világ legapróbb rezdüléseire is figyelmező – a társadalmi igazságtalanságokra különösen érzékeny – alkata tette annyira szerethetővé, könnyen megközelíthetővé. „Anyai” jelenség volt, a szó minden értelmében. A családján túl, amely élete bázisa, kikötője volt, ezt a „tyúkanyós” figyelmet ugyanúgy megkapták az írókollégák, a pályakezdő szerzők, mint barátai, olvasói, és bárki, aki a társaságát élvezte. Sosem állította magát középpontba, a reflektorfényt azonnal másra irányította. Tavaly ősszel fellépett a Magyar Nyelv és Könyv Ünnepén, ahol férje, Lázár emlékét idézték fel – Zsuzsa egyetlen mondatot mondott, aztán átadván a színpadot gyerekeinek és a többi közreműködőnek, lesietett unokáit „pesztrálni”, hogy a műsor zavartalanul folyhasson tovább.
Ez a kis életrajzi vallomás 1995-ben jelent meg a Curriculum Vitae című kötetben, kortárs írók önéletrajzai között. E mikroéletrajz a maga tömörségével és szerénységével szinte mindent elárul szerzőjéről, visszacseng belőle hangja, előtűnik mögüle törékeny alkata, és megcsillan életvidám tekintete. (L. E.)
 
 
Vathy Zsuzsa
 
Életünk színtere
 
 
Születésünk után apám azt tervezete, nővéremből porcelánkereskedő lesz, nekem festéküzletet vesz, öcsém folytatja az ő foglalkozását, „viszi tovább” az ügyvédi irodát. Hogy ezt a lakk-, festék-, kenceüzletet miért találta ki nekem, nem tudom. Nővérem meisseni, herendi és kézzel festett, cseh porcelánok között? Ahol a tányérokon rokokó dámák táncolnak, parókás, térdnadrágos urak énekelnek hozzá? Én pedig festékeshordók, orrfacsaró szagú kenőszappanok mellett egy nyirkos folyosón? Így dohoghattam volna, de nem került rá sor, ötéves sem voltam, amikor eldőlt, hogy semmiféle üzletünk nem lesz. Hogy ezek után rövid idővel mégis vegyészmérnök lettem, annak ehhez a festéküzlet ötlethez semmi köze nem volt, az már egy másféle világban, egy másik időszámítás szerint történt.
Apám Somló-vidéki családjáról sokszor és sokat írtam – életerejükkel, mint egy jófajta szőlő, minden kis helyet benőttek –, anyáméról annál kevesebbet. Anyai nagyanyám tanítónő volt, egy huszti tanárember lánya, nagyapám, Sághi Tamás magyar- és történelemtanár, előbb Máramarosszigeten, majd a pápai tanítóképzőben. Nevük Schmied és Schádl volt, bajor, osztrák és lengyel felmenőkkel, a kiegyezés után Somlóra és Sághira magyarosítottak. Hat gyermekükkel az első világháború után költöztek át Erdélyből Pápára, itt tanítóképzői állást és egy szolgálati lakást kaptak. Nagyapám, Sághi Tamás, akit még Gyulai Pál tanított, hírhedten szigorú magyartanár volt. Az a képzős, aki dolgozatában helyesírási hibát ejtett, tanítói oklevelet nem kaphatott nála. Nagyanyám – leánykorában szép, mintha egy Jókai-regényből jött volna elő – a tanítóképző alagsori folyosóján együtt tanulta a „prepákkal” a ragokat, a toldalékokat, a nagybetűt, a kisbetűt, az ly-t, az elválasztást, hogy ne bukjon meg senki a vizsgán. Nagyszüleim, több mint húszévi pápai tartózkodás után Faddra mentek, nagyapám utolsó munkahelye a faddi polgári iskola volt. Sírját néhány évvel ezelőtt egy vadszőlőbokor alatt találtuk meg a faddi temetőben, személyesen sem őt, sem apai nagyszüleimet nem ismertem.
A Kos jegyében születtem, 1940. április 15-én. Ötéves voltam, amikor véget ért a háború, az oroszok bejöttek, és ötven, amikor elmentek. Így életem – minden bizonnyal nagyobbik – felét diktatúrában éltem le.
Első írói iskolám apám egyre zsugorodó ügyvédi irodája volt. Az eredetileg több ügyvédjelölttel, gépírókkal működő iroda ötvennyolcra, mielőtt végleg kimúlt volna, egyetlen sarokká zsugorodott össze: mulatságos, kerek ebédlőasztal, egy Underwood írógép, három szék maradt belőle. A gépírók nővérem és én voltunk, néha anyám.
Az itt elhangzó drámák, vígjátékok és detektívtörténetek jó iskolának bizonyultak. (Színinövendékeknek is ajánlhatom.)
Jöttek a csontos falusi lányok, szégyellős mosollyal, hogy „megint” megesett (hol, hogyan stb.), az apát kellene megtalálni és gyerektartásra bírni. A lóról leesett lány történetét a padláson olvastuk el nővéremmel: a család orvosa és barátja a szülők távollétében tetanuszinjekciót adott a tizenhat éves lánynak, aki néhány nap múlva nem a könnyű sérülésbe, az injekcióba halt bele. Boncolási jegyzőkönyve első anatómiai leckém volt. És jöttek sorban a politikai perek, egy falusi férfit feketevágáson kaptak, saját borjúját vágta le vagy akarta levágni, fél év börtönt kapott, ítélethirdetés közben kiugrott a bíróság ablakán. Korábbi történet: az egyik sváb faluban a kitelepítés elől kútba ugrott az egész család. De vidámabb dolgok is történtek. A háború befejezése után ősz hajú, elegáns hölgy érkezett apámhoz, intézze el, hogy a legrövidebb időn belül hazautazhasson Olaszországba. Mikor a vízumok, engedélyek stb. megjöttek, a titokzatos hölgy Horvátországon át elindult második hazájába. Egy év múlva hivatalos értesítést kaptunk, hogy egy fél nyilvánosházat örököltünk Milánóban. A nyilvánosház tulajdonosa az ősz hajú hölgy, apám ügyfele volt. Útban hazafelé megbetegedett, apácák vették gondjaikba, ők ápolták és náluk halt meg, egy dalmáciai kolostorban. Végrendeletében nyilvánosháza felét rájuk, másik felét ránk hagyta. Örökségünket, természetesen, rögtön felajánlottuk a magyar államnak, remélem, jól gazdálkodott vele.
A mesélést itt abbahagyom, természetesen nem akarom elmondani az életem történetét.
De mit tartalmazzon egy önéletrajz, ami nem azért íródik, hogy megszerezzünk vele egy állást, ösztöníjat vagy valakinek a támogatását? Mértékkel adagolva hozzá a történelem és életünk fordulatait?
Férjem, Lázár Ervin író, huszonnégy éve élünk egymással. Lányunk Fruzsina, fiunk Zsigmond. Régebben ilyen cédulákat találtam a lakásban: „Kedves Mama, ha engem meg akarsztalálni Angliában keres, Fruzsina”; ma ilyeneket: „anyu, apu! focizni mentem, 8-kor jövök, Zsiga.”
Életnívónkat, életünk anyagi hátterét férjem teremti meg. Néhány éve szabadúszó vagyok, korábban mindig volt munkahelyem, a leghosszabb időn át újságíróként dolgoztam.
Családom az a súly, ami nélkül elviselhetetlenül könnyű volna az életem.
Istenről csak paradoxonokban tudok gondolkodni. Én Őt nem hiszem, de ha van, úgy gondolom, szeret engem, mint én Őt, sőt jobban. Ő tökéletes, én nem, Ő mindenható, én porszem vagyok, Ő bölcs, én gyarló. Képtelenség? Lehet. De ha a hit az Ő adománya, miért nem adott nekem is? Ha meg nincs, és mégsem létezik, akkor mi lesz velünk, nélküle?... Ezt fogalmazgatom húsz-huszonöt év óta. Mind a két gyermekem istenhívő és ez örömmel tölt el.
Életünk színtere többnyire Budapest. Húsz év alatt több helyen, több lakásban éltünk, az egyiket kinőttük, a másikat elhagytuk, a harmadikat ezután szeretnénk elhagyni. Úgy fest, egyre kisebb az esélyünk arra, hogy végleges otthont találjunk.
A gyerekkori eltűnt, mintha a föld nyelte volna el – el is nyelte, egy buldózer segített neki –, férjem gyerekkorának színhelye pedig, a rácegresi intézőház ugyanúgy nincs meg, mint a mi pápai családi házunk. Nem véletlen, az elmúlt ötven évben a divat, az érdek, a gyakran értelmetlen átalakítási rohamok sok házat, üzletet, utcát, iskolát elnyeltek.
Mikor a Veres Pálné utcából a Ferencvárosba költöztünk, azt gondoltam, itt nem lehet kibírni. A Ferencváros a nagyvárosi élet sokféle elviselhetetlenségét zúdítja az emberre, a zajt, a levegőtlenséget, az eltérő életmódú emberek összezártságát stb. Dehogynem bírtuk ki! Csak éppen kialakult az a furcsa helyzet, hogy már nem egy, hanem három helyen lakunk. Hétvégeken apósom péceli házában, mert ott jó a levegő; nyáron, és amikor tehetjük, egy Pesttől távoli faluban, ott csend is van. És mostanában azon kapom magamat, hogy a menekülés újabb lehetőségeit latolgatom. Nincs igazi otthonunk, de rajtunk kívül sok embernek nincs, csak másoknak másért. Itt is, ott is átmenetileg élünk, azt gondoljuk, jobb lesz a következő, de nem lesz jobb.
Úgy gondolom, az ország jelenlegi szellemi és lelki állapota, valamint szegénysége – nem felejtve persze az előzményeket sem – a szocializmusnak nevezett téves út következménye. Ötéves voltam, amikor elkezdődött, ötven, amikor véget ért. Ezen, mint minden magyar állampolgárnak, nekem is kötelességem segíteni. Életem hátralevő részében viszont íróként szeretnék élni, befejezni a regényemet, utána novellákat írni. Akkor is – minden jel erre mutat –, ha egy kultúra vagy inkább kultúrák végén élünk, és vagy kell, amit csinálunk, vagy sem. 
 
 
(Curriculum vitae, Kortárs Kiadó, 1995)
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése