Júdás fia – Döme Barbara írása

Epika, Próza

„Próbálkozom, de nem bírok többet szippantani a hígítóból, erős hányinger tör rám, lefekszem a kőre, fejem a spájzban, testem a konyhában. Hanyatt fekszem, a plafonon seregnyi csecsemő menetel, pelenka van rajtuk, lábukon csizma, kezükben pisztoly, az egyik hátrafordul, rám fogja a fegyvert, az arca anyámé. Forog velem a világ.”

Ez a lúzer Júdás felcsinált, ordítom bele a fürdőszoba csendjébe, majd fél csomag fogamzásgátlót dobok a kukába. A hideg kőre rogyok. Kinyújtom a lábam, üres vodkásüveg gurul a bejárati ajtó felé. Rágyújtok, koncentrálok, minél mélyebbre szívjam le a füstöt. Gyereksírást hallok. Forog velem a világ.

Júdás a főnököm, igazgatóhelyettes. Hátára hatalmas, szárnyas férfit tetováltak. Amikor a lapockáját mozgatja, olyan, mintha repülne. Egy medencés csapatépítő tréningen láttam először a tetoválást, megkérdeztem, ki az a szakállas, hosszú hajú férfi a hátán. Júdás, mondta az igazgatóhelyettes, és röhögött. A szárnyakra nem tudott magyarázatot adni. Mióta elpletykáltam az irodában, hogy a főnök kit hord a hátán, mindenki Júdásnak csúfolja. A múlt héten időpontot kért a nagyfőnöktől, és közölte, szerinte a dolgozók lopják a fénymásolópapírt. Előléptették, és azóta zárják a raktárajtót. 

Négykézláb mászom a fürdőszobától a hálószobáig, bekászálódom az ágyba. Egyedi ajánlat, hallom a tévéből, most tizenötezer helyett csak tizenkétezer, aprít, szeletel, turmixol, ha ezt veszi, száz évig él, mert ezután csak egészséges zöldséget óhajt. Szárad a szám, az éjjeliszekrényen hideg tea, belekortyolok, keserűbb, mint amire emlékeztem, tegnap este főztem orbáncfűből, cickafarkból meg körömvirágból, tettem bele egy löttyintés aloét is. Keverék, ami vetélést okoz, írták az egyik blogon, ahol nők beszélgettek, milyen szerencsétlen az életük, pont most estek teherbe, amikor nincs pénzük, amikor megkapták azt a menő állást, amikor a férjükkel már egy éve nem szexelnek. A gyógyfüveket össze kell keverni, aztán leforrázni, és legalább egy órát pihentetni, írta a nő, akinek ez a módszer állítólag már többször bevált, összehúzódott tőle a méhe, és kilökte a megtermékenyített petét. Azt, hogy ez megtörtént, a görcsökből meg a vérzésből lehet tudni, magyarázta. Velem ilyesmi nem történik, pedig két órát áztattam a növényeket, és tegnap este óta iszom ezt a szart. Öklendezem, felveszem az ágyam mellől az üveget, meghúzom, marja a nyelőcsövemet, remélem, a méhemmel is ugyan ezt teszi. Forog velem a világ.

Az első üveg vodkát egy hete nyitottam ki. Ritkán iszom alkoholt, de most szükségem volt a szeszre. A konyhaasztalnál ültem, előttem a rózsaszínre változott terhességi tesztekkel és a fél levél fogamzásgátlóval. Miután az első teszt pozitív lett, még kettőt csináltam. Arra gondoltam: kurva anyját az összes gyógyszergyárnak, meg annak a rohadt Júdásnak.

Összeszedem minden erőmet, felülök az ágyban, ölbe veszem a laptopot, forró az alja, egy hete nem kapcsoltam ki, a keresőben a v betű beírása után automatikusan jön elő: „vetélés előidézése”. Erős vegyszer belégzését kerüljék a terhesek, figyelmeztet egy hosszú cikk, amit dr. Soós nőgyógyász jegyez. Tavaly ablakkereteket festettem, a hígítót eltettem a lomos szekrénybe – de hogy sétálok el ezen a hullámzó parkettán odáig? Bámulom, ahogy a fa repedései tágulnak és szűkülnek, ezekbe a résekbe beleférne a méhemben lévő magzat, ami húsz milliméternyi, gömbölyű sejtlabda, írták a neten, húsz milliméternyi, gömbölyű sejtlabda, majdnem nulla, és mégsem tudok tőle megszabadulni. Forog velem a világ.

Félúton a hálószoba és a spájz között találok még egy üveg vodkát, amikor kinyitom, kicsúszik a kezemből, a fehér szőnyeg felszívja az alkoholt, pár pillanatra leülök, pontosan a tócsa közepébe. Émelygek, és rohadtul fáj a mellem. Nagy nehezen eljutok a lomos szekrényig, kinyitom, előveszem a hígítót, most már óvatosabb vagyok, mint az előbb a vodkával, az üveget a padlóra teszem, úgy csavarom le a kupakot. Erős vegyszer belélegzése vetéléshez vezet, jut eszembe az olvasott szöveg, a szemközti fehér falon piros felirat villog: lélegezd az erős vegyszert, ha így teszel, nem bánod meg! Leülök, a nyitott palackot az orromhoz emelem, mélyen beleszippantok, azonnal fejbe vág, egyik tenyeremmel megtámasztom magam, nehogy felboruljak. Próbálkozom, de nem bírok többet szippantani a hígítóból, erős hányinger tör rám, lefekszem a kőre, fejem a spájzban, testem a konyhában. Hanyatt fekszem, a plafonon seregnyi csecsemő menetel, pelenka van rajtuk, lábukon csizma, kezükben pisztoly, az egyik hátrafordul, rám fogja a fegyvert, az arca anyámé. Forog velem a világ.

Ez a gyerek genetikai hulladék, mondta anyám a barátnőjének. Én a szoba másik sarkában ültem, mindent tisztán hallottam. Teáztak, aprósüteményt ettek, gyöngysort viseltek Chanel kosztümmel. Anyám félt a felelősségtől és a pluszkilóktól. Amikor megtudta, hogy terhes, még két hónapig erős antidepresszánsokat szedett, azt remélte, így indokolt lesz abortuszt kérni. Nem sejtettem, doktor úr, hogy terhes vagyok! Ha tudom, nem szedem ezeket a mérgeket, hazudta. Ám az orvos közölte vele, elszámolta magát, már a negyedik hónapban jár, nem tudják elvégezni a rutinműtétet. Anyám őrjöngött az orvosi jelentés láttán: a magzat sérült. Apám nem engedte, hogy anyám alávesse magát egy kockázatos beavatkozásnak, amellyel megszabadulhatott volna tőlem, apám ragaszkodott hozzám. Mindaddig, amíg meg nem születtem, aztán lelépett. Az orvosok tévedtek, nem lettem fogyatékos, de anyám nem tudta megbocsátani a létezésemet. A válásukért szintén engem okolt. Nem szidott, nem ölelt, csak bámult a zöld szemeivel. Átnézett rajtam. Ünnepnapokon, a barátai előtt dísz voltam drága kabátja hajtókáján, máskor viszont lelépett, mielőtt megérinthettem volna szoknyája szélét. Selejt vagy, ne szülj gyereket, mindenkinek jobb lesz így, vágta a fejemhez. Rossz anya lennél, mint én, vallotta meg, majd egy hónap múlva végleg eltűnt az életemből. Húszéves voltam, próbáltam keresni. Egy év múlva feladtam. Mióta anyám elhagyott, nem tudtam úgy férfi mellé feküdni, hogy ne az ő szavai kísértettek volna. Harmincöt évesen egyedül vagyok.

Elaludtam, nem érzékelem az idő múlását, mikor újra kinyitom a szemem, már nem émelygek, sőt úgy érzem, végre talpra tudok állni. Megkapaszkodom az ajtófélfában, felhúzom magam, közben felrúgom a hígítót, szétfolyik a konyhakövön. Letépek egy csomó konyhai papírtörlőt, azzal itatom fel az erős oldószert, most még áthatóbbnak érzem a szagát, mint az előbb. A hígítós papírt erősen az orromhoz szorítom, és beleszippantok. Újra forog velem a világ.

Egy hete folyamatosan iszom. Hét napja derült ki, hogy terhes vagyok. Rejtélyes rosszullétre hivatkozva táppénzbe vetettem magam. Abban bízom, hogy a piálás is vetélést okoz, csakúgy, mint a cigi. Csupán a barátnőm tudja, hogy állapotos vagyok. Ha magam nem tudom elintézni a dolgot, abortuszra megyek, mondtam neki. Megpróbált lebeszélni, azóta nem állok vele szóba. Első perctől kezdve tudtam, meg akarok szabadulni ettől a gyerektől. Utálom az apját, ráadásul a jól fizető munkámat is elveszíteném a szülés miatt. Soha nem akartam gyereket, és most sem akarom ezt a fiút. Tudom, hogy az. Sosem szeretném, ha máris gyűlölöm. Ő sem szeret, érzem, ki akar törni a testemből.

Kávét főzök, ülök, és nézem, ahogy a gép kis ezüst csövéből csöpög a fekete lé, a hűtőből olcsó tejet veszek elő, csészébe öntöm, a poharat a mikróba teszem harminc másodpercre. Vajon ennyi idő elég volt arra, hogy Júdás anyát csináljon belőlem, miután a céges partin lefeküdtem vele? Másnap megbeszéltük, tévedés volt az egész, csak azért estünk egymásnak, mert sokat ittunk, azóta úgy teszünk, mintha meg sem történt volna a dolog. Vajon harminc másodperc elég lenne arra, hogy megöljem a bennem fejlődő magzatot? Nincs mese, meg kell tennem! Amíg a tejeskávét iszom, elhatározom, lépcsőzni fogok. Azt olvastam, hogy a fizikai terhelés növeli a vetélés esélyét, nekem most pontosan erre van szükségem. A hatodik emeleten lakom, ha oda-vissza futva, a lépcsőn teszem meg ezt a távot, kizárt, hogy a gyerek ne menjen el, kapott már eleget, piát, cigit, vegyszert, mérgező teakeveréket, a futás csak megteszi a hatását. Nem akarok abortuszra menni, félek az orvosoktól, félek minden beavatkozástól. A nagymamám néhány éve rutinműtétnek számító vakbél-operációra ment kórházba, mégis meghalt. Műhiba. Én nem akarok így járni! Mintha megbillenne a padló, lenézek, millió apró bogár mászik elő a járólapok alól, transzparenseket cipelnek, rajtuk felirat: A te gyereked semmiről nem tehet! Próbálom eltaposni a bogarakat, de egyre több lesz belőlük, a hátukon lévő felirat nő, lassan beborítja az egész konyhát, meg kell tennem, anyám is megmondta, selejt vagyok, rossz szülő lenne belőlem! Forog velem a világ.

Rohanok ki a lakásból, lefelé a lépcsőn, a falak izzanak, lüktetnek, hátam mögött szétporladnak a lépcsőfokok. Kapkodom a levegőt, félek, hamarabb kapok infarktust, mint hogy elvetélek. Leérek a lépcsősor aljára, leguggolok, a papucsom orrát bámulom. Gyereksírást hallok, felnézek, velem szemben egy pici, totyogó fiúcska, rám mered, potyognak a könnyei. Halálra rémít! Istenem, hát itt van?! Kiszabadult a testemből?! Azért sír, mert el akarom dobni magamtól?! Odacsúszom hozzá, feje fölött felirat villog: Rossz anya, hagyd őt békén! Nem tehetem, az én gyermekem!, ordítom. Megfogom a kezét, remeg, megölelem. Forog velem a világ.

Ki ez a gyerek?, üvölt Júdás, aki mintha a semmiből került volna elő, hirtelen előttem áll. Miért nem szóltál, hogy terhes vagy? A barátnődtől kell megtudnom, hogy abortuszra készülsz? Kitépi a karomból a kisfiút, pofon vág. Megszülöd a gyerekemet, aztán elveszem tőled!, üvölt. Az irodába nem kell bejönnöd, ki vagy rúgva! A gondnok ajtajához lép, becsenget. Kihasználom, hogy nem rám figyel. A gyerek szipog, elkapom a kezét. A lift pár lépés tőlünk, jó menedék lesz kettőnknek, gondolom. Összeszedem minden erőmet, pillanatokon belül a liftben vagyunk, a kisfiú meg én. Forog velem a világ.

Az ajtó bezáródik mögöttünk, de a lift nem indul. Reménytelenül nyomkodom a gombot. Júdás kintről kiabál: Nyissák ki a liftet! Az a bolond elrabolt egy gyereket! Egy nő visít: Adja vissza a kisfiamat! Csak egy pillanatra hagytam egyedül. Kiszökött a lépcsőházba.

Szerintem az asszony megőrült. Ő itt az én kisfiam!, szipogom. Nem adom oda senkinek! Meg kell védenem! Ne sírj!, mondom neki. Meghallják, hogy itt vagyunk. A lift egyik sarkában kuporgok. Tenyeremmel befogom a kisfiú száját. Magamhoz szorítom. Kintről egyre erősebb zaj szűrődik be. Már nemcsak ketten beszélgetnek. Valaki feszegeti a liftajtót. Ezt nem úszod meg, hallom Júdást. A gyerek próbál szabadulni a szorításomból. Rugdos, ahol csak ér. Erős görcsök törnek rám. Még jobban összekuporodom. A fiúcskát elengedem. A liftajtó kinyílik. Kifeszítették. A gondnok áll előttem egy nagy vassal a kezében. Fiatal szőke nő kapja ölbe a gyereket. Öleli, csókolja. Tehetetlenül bámulom őket. Próbálom kérlelni, ne vigye el a fiamat. Nem jön ki hang a torkomon. A lift előtt legalább öten várakoznak. Rendőrök vannak köztük, és Júdás. Ő hozzám lép. Annyit mond: Találkozunk a bíróságon!

Újabb görcsök törnek rám. Vér csordogál a lábszáramon. Néhány csepp a földre hullik. Óriás tócsává duzzad. Négy kar lesz belőle és két arc. Egyik anyámé. A másik egy csecsemőé. Anyám nekiesik a gyereknek. Fojtogatja. A baba védekezik. Küzdenek egymással. Forog velem a világ.

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése