Részletek az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Enumeráció című kötetéből

Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc

Az utóbbi hetekben heves vita alakult ki a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) állami támogatása és tevékenysége körül. Varga Melinda így foglalta össze az eddigi helyzetet, és a következőképpen reagált néhány felvetésre (ide kattintva elolvashatja, a cikkben megtalálja az előzmények linkjeit).

Szerkesztőkollégánk cikkében hivatkozik egy Enumeráció című antológiára, amely az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjainak írásait gyűjtötte össze. Az említett jegyzet hozzászólói közül többen szóvá tették, hogy a 684 oldalas könyv beszerezhetetlen, és a digitális eszközeik kijelzőin dörömbölve követelték, hadd láthassák a vaskos művet. Fotókat és részleteket közlünk a fellelhetetlennek hitt gyűjteményből.

Az antológia

  

BÉK TIMUR
 
JELLEMPÁSZTOROK
 
Égő hangyaboly farakás alatt;
valami önmagát maró halom
rágja a fát, csak a csonkja marad.
Úgy nevezik: társadalom.
 
Két kis pont a csörgőkígyó nyakán.
A pikkelybőrön méreg fúr lyukat.
Saját hűs vére csillan ajakán.
A méreg neve: bűntudat.
 
Mikor a váll lesz a szörnyű ködnek
dombja, megül a nehézzé válás.
Betonfelhők fojtó lánccá kötnek
a nyakon. Neve: elvárás.
 
Ha bemondják, hogy a mélység a jó,
az ember kertbe megy, és kutat ás,
akkor is, ha lelke léghajó.
Ezt úgy hívják: képmutatás.
 
 
Öntsétek be a vérem e négyfejű gépbe. Feladtam.
Hadd legyen ő is olyan fáradt, füstszagú lé.
Jobb lesz úgy, szabadon csak e céltalan útra jutottam:
minden elől futok, és tartok a semmi felé.
 
 
CSAPDA
 
Minden szó, mi termett tintafámon,
s minden betű, mi csokrán csüng alá,
minden csók, mit vér forráz a számon,
s az idő, ami mindezt fölfalá,
 
a hang, a szín, az él, mi réseken
aszott agyamban kővé összebújt,
s a sok titok; hogy? s miért? létezem,
és minden gyök, mi kérdést földbe gyúrt...
 
Mindezek csak játsszák azt, hogy értek,
jövőm karéját kőkeményre sütve?
Egérfogó rugója húzta fémek
 
fényáztatta íve lett a tükre:
az evolúció-csapdában élek –
mint sajt vagyok, egy szögre ráfeszülve.
 
 
 
BIRTALAN ANDREA
 
ALAPOK
 
nő hull, apád a kútban keres
szerelemkutatás
a múzsaföldben eltemetett
pornópoétáknak, hogy kiolthasd,
ha felgyúl a szómáglya,
az én apám reggeltől estig, bárhol…
 
habár, ne írj inkább semmit.
pattogtathatsz kliséket, közhelyeket,
de igazából bevehetnél néhány centit
felbontott szerződés a vér,
bezavart a bloody mary már
ez ilyen, most mi vagy, mi ér,
ez szabadság, és a démosz most fehér.
 
mint észrevétlenül, úgy észrevéve
fogd már fel, hogy nem kapsz jó apát,
mert ki miként szórja szét a magját,
bankhitelt és sok melót arat.
te se akarj senki apja, sorsa, istene lenni
s hogy apád bevállalta, nem kell oklevél.
na, ne, kész!
önmaga komplexitásában egyszerű
történet az egész.
amit nem az alkohol old fel, hanem
a világképtelenség, az a józanész.
 
s ha ráeszmélsz, hogy megint szűkülnek a terek.
magyarázd majd el a térszűkületet.
a térszűkületet a koponyában,
átgondolni dolgokat, de minek.
apánk ugyanis felnőhetett a hat-hármon,
de úriember magyar fociról nem beszél…
s az úrilányoknak mi marad?
az örökzöld Coelho vagy az Iskola a határon?
 
 
AKÁR
 
Egy cipő rohad a ház mellett,
s főszereplő a rothadás.
Az ezelőtt, mi ezután lehetne,
talán lenne némi változás.
Két sunyi ablak, sarkában
árnyék, a röhögést visszafojtja,
gúnyos vigyorral ünneplik,
hogy fűzőit az idő oldja.
A roncscsontok, rontom-bontom
házit pötyög a notebookon
a sors, s van benne valami lázadás.
S mi van, ha éppen Néró írja,
s ő most íróiskolás,
kit nem császárként ismerünk,
hanem inkább lírikusként,
ki nem bűzlik a ház mellett,
és megoldása sem a gyilkolás.
S mi van, ha éppen Santiago?
Halakat kereső halász,
kit nem halászként ismerünk,
hanem zenél naphosszakat,
s írja legújabb dalát.
Monet, amint a közértben
lókolbászt és hagymát árul.
Holnapután kertet ás és kávét ültet,
s homlokán a ránc összerándul.
Fog és fogatlan,
dönt és döntetlen.
 
 
 
KOPRIVA NIKOLETT
 
A SZÁLAK KÖZÖTT
 
Egy éve lehet már,
mikor egy homályos délután hallgattam,
ahogy meséled azt a történetet
a madárijesztőről és a bádogemberről,
meg a csodagombákkal teli erdőről.
De tíz perc huszonhárom másodperc után
már semmit sem értettem belőle,
szavaid összefolytak, mondataid
összefüggéstelen kirakóssá váltak,
melyet nem biztos, hogy a fölös darabkák nélkül
valaha is ki lehet rakni.
Nélküled ezek sem életek sokáig idekint:
egy mély sóhajjal újból
magadba szippantod őket,
rájöttél, hogy teljesen haszontalanul tengődnek itt,
amit mi elnevezünk valóságnak.
Helyes döntés volt, hisz valószínű, elkallódtak volna
egy távoli zugba vagy sarokba,
így, teljesen életképtelenül és gyengén, koraszülötten,
merész volt, hiszen
a sóhajt követve mély álomba szenderedtél,
rezzenéstelen arcod belesimult
a puha, illatos párna huzatába.
Egy kék kockás takaróval takartalak be aznap,
melynek szálait talán már csak meséid tartják életben,
beleívódnak a lágy szövetbe, így igényli,
hogy folytasd a történeteket.
Egyszer majd visszakérem újból,
s belesüppedek nyakig,
hogy én is meghallgathassam,
mi lett annak a régi mesének a vége
a madárijesztőről és a bádogemberről,
hátha elsuttogják halkan a takaró kockái.
 
 
EGY ÜRES MÉLYEDÉS
 
A rothadás most kézelfoghatóbb,
mint akármikor.
A szörnyeteggé válás százötvenharmadik
stádiumában az üveges tekintet még megmarad
utolsó emberi vonás gyanánt,
de utána már az is elveszik, s ezentúl
a teljes hatalmat a nagybetűs Semmi veszi át.
Visszaút nincs, de a ráébredés esélyes
egyes esetekben.
Ekkor már csalfán fognak visszakacsintani
a megtett lépések,
és égetően fúródnak majd az üres mélyedésbe,
melyek helyét egykor a szív foglalta el.
 
 
 

VÖRÖSKÉRY DÓRA

AZ ÉLET MAGA

Csík Károly meghalt. Nem szenvedett órákig, nem volt drámai haláltusája, egyszerűen csak összeesett az utcán. Már egy hete pihent a föld alatt, amikor eszébe jutott, hogy neki bizony dolga van! Hiszen, ha itt fetreng naphosszat, elveszíti az állását, és ki megy a gyerekért az iskolába? A feleségének is megígérte, hogy elviszi vacsorázni…

Nem volt mit tenni, lerúgta a földet magáról, majd hazaindult.

Kertvárosi, egyszerű háza volt. Bement a hófehér kapun, elhessegette a fia tacskóját, amelyik folyvást ugatta – sosem kedvelték egymást –, és a tornácra lépett. Süteményillat szállt az egyik nyitott ablak felől. Almáspite! Legalább hét napja nem evett ilyet. Célirányosan ment a konyha felé, de felesége megállította.

–  Károly? – kérdezte az asszony.

–  Én vagyok, kedvesem – nyitotta ölelésre karját a férfi, ahogy meglátta a nappaliból kilépő feleségét.

–  Mégis mi az ördögöt csinálsz?! Az imént mostam fel, te meg összeföldezel itt nekem mindent! – A nő boszszúsan hessegette az előszoba felé a férfit. – Borzasztó a külsőd! De mindegy is, nincs idő ilyenekkel foglalkozni. Menj gyorsan az irodába! Fel akarnak venni valakit a helyedre.

Károly átöltözött; a zöldes foltokkal a bőrén nem tudott mit tenni, azok maradtak, de a nyüveket mind kirázta magából. Az autót már felesége használta, így maradt a tömegközlekedés. Másfél óra alatt be is ért az irodaházba.

Nagy úr, Károly főnöke megörült a halott férfinak.

–  No lám, Károly, milyen jó színben vagyunk! Remek, remek! Hát a halál csak nem állhat az élet útjába, nemde?! Szerencséjére, még senkit sem vettünk fel a helyére. Nehéz ide embert találni – sajnálkozott a férfi. – Remélem, tud most maradni. Borzasztó nagy az elmaradása. Hiába, egy hét, az egy hét ugye. – És Károly maradt. Iratokat rendezett, dokumentumokat fűzött és archivált. Az illemhelyre is csak egyszer ment ki, persze akkor már nagyon muszáj volt. Elszokott az ilyen világi dolgoktól.

Egészen este tizenegyig görnyedt az asztala fölött, akkor aztán megelégelte a dolgot: eldöntötte, hogy hazaindul, majd holnap folytatja munkáját.

A házban már nem égett egy lámpa sem. Károly úgy osont be a saját otthonába, mintha betörő lenne. Csent egy szeletet a délutáni süteményből, majd kisfia szobájához ment. Óvatosan nyitott be a Janika feliratú ajtón, mégis mocorgás támadt az ágyban.

–  Apa? – kérdezte az álmos Csík Janika.

–  Igen, Tücsök, én vagyok. Szeretnéd, hogy olvassak neked egy mesét? – lépett beljebb Károly reményteljesen.

–  Nem. Aludni akarok – fordult el a kicsi. Károly elkedvtelenedett. – Apa…

–  Mondd csak! – vidult fel mégis.

–  Kéne egy új focilabda. Holnap adsz majd rá pénzt?

–  Persze, fiam! – Csukta be Károly az ajtót.

Ez a mai nap hihetetlenül eseménydús volt. Károly már el is felejtette, milyen igazán élni. Persze, egy kicsit azért el is fáradt. Gyorsan pizsamába öltözött, és becsusszant neje mellé.

– Károly, te jóságos ég! Borzasztó szagod van! – ébredt fel Csík asszony. – Kizárt, hogy mellettem fogsz aludni! Menj a kanapéra!

Sok választása nem lévén, Károly leköltözött a nappaliba. Az öreg kanapé igen kényelmetlen volt: a férfi forgolódott jobbra-balra, de csak nem tudott elaludni.

Egész éjjel ébren volt. Reggel aztán sikerült álomba merülnie, ám ez csupán egy pillanatig tartott, a telefon csörgése felverte. Épp csak belehallózott a kagylóba, mikor az sivítva válaszolt:

– Mit hallok, Karcsi?! Hiszen, te élsz! Élsz, és engem fel sem hívtál! Nem gondolsz szegény jó anyádra?! Ha tudtam volna, hogy visszatértél holtadból, nem kérem meg a szomszéd Ferkót, hogy vigyen be a kórházba. De sebaj, akkor szólok neki, hogy cserében vasárnap nem kell jönnie, majd te elviszel a templomba.

Furcsa melankólia lett úrrá a férfin. Talán a komor, falusi templommal kapcsolatos emlékei tették. De csak nem hagyhatja, hogy emiatt az édesanyja szenvedjen! Biztosította a mamát, hogy vasárnap reggel fél hatkor ott lesz érte, majd elbúcsúzott tőle.

A tavaszi napfény besütött az ablakon, méhek zümmögtek, és madarak csiripeltek odakint.

– Új nap, új lehetőségek – mosolyodott el a férfi. Gyorsan lefőzött két adag kávét, rántottát készített, felöltözött – nyakkendőt is kötött, hiszen tegnap olyan illetlen volt a megjelenése –, majd puszit nyomott felesége szájára és a fia feje búbjára, és munkába indult. Az irodában aztán rájött, hogy nem szabadott volna tegnap olyan hamar hazamennie, rengeteg feladat várta még. Kétszer akkora erőbedobással vágott neki, mint előző nap. Dél körül megüzente nejének, hogy ma is túlóráznia kell, talán tovább is marad, mint tegnap. Valójában azonban meg akarta lepni feleségét: kora este virággal megy haza, elviszi vacsorázni a nőt, később pedig szerethetik majd egymást.

Így is tett, hétkor már egy csokor sárga rózsával állt a küszöbön – a vörös elfogyott a virágüzletben, így tavasszal mindenki szerelmes –, az emeletre lopózott, és egy „Meglepetés, szerelmem!”-felkiáltással rárontott a hálószobában szeretkező nejére és Nagy úrra. De mégmilyen meglepetés! A jelenet roppant kínos volt, talán Károly érezte a legkellemetlenebbül magát. Kifordult a szobából, és meg sem állt az autóig. Beindította a motort, de hát hová is mehetne? Elővette inkább telefonját, majd tárcsázott.

– Károly? – vette fel a hitetlen hang.

– Én vagyok, Róza. Mit szólna, ha találkoznánk ma?

– Nem tehetem, Károly. Találtam valaki mást. Úgy tudtam, elhalálozott. De talán jobb is így. A mi kapcsolatunk… De miket is beszélek? Nem is volt semmiféle kapcsolatunk, hiszen sosem akart velem találkozni, mert a felesége így, meg úgy. Nekem egy hús-vér férfira van szükségem. Sajnálom! – És bontotta a vonalat.

A férfi csak ült a kocsiban. Gondolkodott. Talán félóra is eltelhetett így, mikor Csík asszony az ablakon kopogtatott.

– Gyere be, Károly! – kérte szemlesütve. És Károly ment. Janikát hazahozta a nő húga, megvacsoráztak, majd aludni tértek. A férfi ismét a kanapén töltötte az éjszakát.

A hétvégére Csík asszony és a fiú a nagymamához utazott, Károly pedig elment vasárnap az anyjáért. Már a falu szélén járt, amikor egy kerge birka kiugrott elé, Károly félrerántotta a kormányt, és egy fának csapódott.

Csík Károly meghalt. Már egy napja a ravatalozóban volt, amikor eszébe jutott, hogy nem adott pénzt a fiának.

– Hiszen maga él! – kiáltotta a temetkezési vállalat alkalmazottja.

Csík Károly ránézett, gondolt még egyet, és magára rántotta a koporsó fedelét.

 

A BONBONRAKTÁR

Csupasz lábujjai már pirosak voltak az akcióhősös papucsában. Hogy ne fázzon annyira, kedvenc száma ütemére mozgatta őket, közben hatalmasakat ásított. A lehelete halvány felhőként szállt a sötét plafon felé. Nem kapcsolta fel a lámpát, az ajtórésen beszűrődő vékony fénycsík épp elég világosságot adott, hogy tájékozódjon. Már legalább tíz perce matatott a második szekrénysor tetején, a létrán egyensúlyozva. Leemelt egy újabb lapos, fehér dobozt, és éppen bekukkantott a teteje alá, amikor világosság öntötte el az egész helyiséget.

– Hát te meg mi a frászt csinálsz itt az éjszaka közepén?! – A kései óra ellenére Nora Barrett hangja meglepően friss volt. Haját a megszokott, szoros kontyba fogta, fiatal arca pedig most is szeretetteljes mosolyától ragyogott.

– Csokit akarok enni! – Álmos dünnyögés volt csupán a felelet.

– Adok én neked mindjárt csokit! – Nevetés vegyült az anyai dorgálásba. – Mars vissza az ágyba, és örülj, hogy nem apád vett észre! Tudod, hogy nem szereti, ha a bonbonraktárban mászkáltok.

– Légyszi, csak egyet! A sós karamellesből!

Nora toppantott kettőt a lábával, habozott néhány másodpercet, de a kérlelő gyermekszemeknek nem tudott ellenállni.

– Az most hátul van – sóhajtott végül mélyet. – Hozok neked egyet… De csak egyet! Addig várj odakint, nem akarom, hogy megfázz, hidegebb van, mint szokott.

– És fura szag – mondta a pirospozsgás kisfiú két ásítás között, majd elindult az ajtó felé. – Ki kéne szellőztetni.

– Még mit nem! Tudod, milyen érzékeny a csokoládé! – Az utolsó szót alig lehetett érteni, Nora hangjátelnyelték a hosszú fémpolcok, melyek roskadásig voltak zsúfolva bonbonos dobozokkal, marcipánfigurákkal és a legkülönfélébb édességekkel.

A Barrett család csokoládé- és süteményboltját az egész tartományban ismerik. Tom Barrett négygenerációs cukrászdinasztiából származik, alig húszéves volt, amikor feleségével, a gyönyörű Norával megnyitotta a Csokikuckót az álmos kisvárosban. Hamar népszerűek lettek Tom különleges nyalánkságai, az összes polgár megfordult már az üzletükben. Még külön rovatot is szentelnek a helyi lapban a szezonális csokoládétrendnek.

– Szomjas is vagyok – panaszolta az éjszakai nassoló, miután édesanyja egy kacsintás kíséretében a tenyerébe rejtette az áhított édességet.

Kézen fogva elindultak a konyha felé, de a második ajtó előtt egy hang megálljt parancsolt.

– Nora, mi ez a mászkálás? – hallatszott a szobából a fáradt és elégedetlen Tom Barrett.

Fia, Tommy anyjára pillantott, aki mereven bámulta a feketeségbe vesző folyosót. Mivel a nő nem válaszolt, beszaladt apjához, hogy megmagyarázza a dolgot.

– Nem tudok aludni.

– Egy kocka levendulás… – gondolkodott hangosan a családfő –, vagy egy falat mézes-tejkrémes csokoládé segíthet a dolgon. Mert mi a legjobb a világon?

– A csoki! – válaszolt hevesen Tommy.

Apja fejcsóválva feleségéhez fordult, miközben viszszafeküdt ágyába:

– Teljesen elrontod őt, Nora! Aludjatok!

Az éjszaka további része csendesen telt, a reggel pedig a megszokott ritmusban indult. A bájos édességbolt a műhelyként és raktárként használt pince, és az emeleten berendezett családi fészek közé szorult. A korai napfény megvilágította a mentaszín utcafrontot, amely így még barátságosabban csalogatta a vásárlókat.

A cukrászmester épp megérdemelt kávéját kortyolgatta. Pontosan hajnali négy óta készítette a süteményeket az alagsorban, hogy a város az ő boltjából szálló édes illatokra ébredjen. Később majd csokoládét főz, karamellát nyújt és tortát díszít, de a reggelit mindig családjával költi el.

Nora már elkészítette az aznapi uzsonnát két fia számára, csupán egyetlen falat bonbon hiányzott a csomagokból. Bevett szokás volt ez, a fiúk mindenhova visznek egy kis édességet.

–  Ma milyet szeretnétek? – dalolta édesanyjuk, miközben kettesével sorba rendezte a poharakat a polcon.

–  Aszalt gyümölcsöset! – kiáltotta lelkesen Tommy, majd a szájába tömte palacsintája utolsó darabját.

–  És te, Sam? – fordult most kisebbik fia felé az aszszony, kezében egy több perce tisztogatott pohárral.

–  Nem kérek – mondta lesütött szemmel a sápadt fiú, miközben egy félig megrágott almát szorongatott. – Nem akarok több édességet.

Tom Barrett hitetlenül dobta újságját az asztalra, Nora csak szomorúan nézett.

–  Talán nem az én csokoládém a legfinomabb a világon?

–  Persze, apa, csak mindig azt eszem. Fáj tőle a hasam. – Tekintetével igyekezett apjáét elkerülni, főként az asztal repedéseit tanulmányozta. A férfi haragosan nézett rá még néhány másodpercig, majd feleségéhez fordult:

–  Ha nem kér, akkor nem is kap többet – mondta, majd ismét újságjába temetkezett.

Nora elrendezte a két törölközőt a mosogató mellett, lezárta az uzsonnás tasakokat, majd újult vidámsággal fordult családja felé.

–  Ezzel is megvagyunk, ma is jól indul a nap! – Minden reggel ezzel a felkiáltással engedi útjára fiait. Hogy

őket vagy magát biztatja közben, azt nem tudni. Elégedetten tapsolt kétszer, majd ő is az újság felé fordította figyelmét. – Ma jelent meg a heti csokoládékritika, igaz?

– Ma bizony. És az egekig magasztalja a termékeimet – pillantott a férfi elégedetten feleségére. – Nem megmondtam neked, Nora? Az az ízléstelen firkász, Amy Jones nem fogja többé lehúzni az üzletemet. Elsöpörtem, mint a szomszéd utca irigy pékjét, Mac Waltert! Ki sem mert nyitni azóta, hogy ejtették a hamis vádjait ellenem.

– Igazad volt – bólintott Nora büszkén.

–  Mint mindig – toldotta meg a férfi.

A legújabb szenzáció a robbanócukros, epres fehércsokoládé, ez külön a város alapításának évfordulójára készült, és a kalamondinos étcsokoládé, amely frissességével a jóleső, nyári záporokat idézi. Nora kedves kiszolgálásának és a csodás ízorgiának köszönhetően hamar elkapkodták a kész táblákat, így a hazaérkező Tommy kénytelen volt lelopakodni a bonbonraktárba, hogy egy kis édességet csenjen. Futtában csókot nyomott anyja arcára, és beárulta öccsét, hogy ellógta a délutáni órákat, majd megindult a pince felé.

A hosszú tárolóhelyiségben ismét szokatlan hideg fogadta. Fázósan dörzsölgette karját, miközben a neonok halkan zümmögtek a feje fölött. A raktár elejében vannak a kész csokoládék, a bonbonok és a trüffelek. Őket követik a már becsomagolt nyalókák, marcipánok, drazsék és cukorfigurák. Ahogy Tommy még beljebb merészkedett, rátalált az üres csomagolópapírokra és formákra. Továbbment, hisz a készülő csokoládé a terem legvégében található. Kényes orra, amely mennyei csokiillathoz volt szokva, valami jelentéktelen, szúrós szagot is érzékelt, de nem sokáig töprengett az eredetén, mert meghallotta a felé közeledő, döngő lépteket. Felismerte apja járását. Tom Barrett mindig kiabált vele, ha itt találta, így futásnak eredt, meg sem állt a jobb sarokban lévő ajtóig. A tisztítószeres raktár!

Tökéletes búvóhely.

Halkan bekattintotta maga mögött a vegyszeres szoba zárját, majd hátrébb húzódott. Itt sokkal erősebben érezte a különös szagot. Lámpát nem mert kapcsolni, hisz akkor apja észrevenné, inkább várt, míg szeme hozzászokott a félhomályhoz, úgy kezdett el kutakodni. Ahogy egyre hátrébb furakodott, cipője halkan cuppant egyet. Gyorsan lekapta a lábáról, hogy közelebbről is megnézze. Valamilyen fehér tisztítószer volt a talpán, amely a szúrós szagot árasztotta. Lehasalt, hogy megkeresse, vajon melyik flakon szivárog. Hipó, háztartási sósav, olvasta le a címkéket a kettesével sorba rendezett üvegekről, majd ahogy még beljebb kúszott, egy hatalmas, fehér zsákot fedezett fel. Feltérdelt mellé, és óvatosan belelesett.

A Csokikuckó megszokott, békés csendjét Tommy Barrett hisztériás üvöltése zúzta össze. A zsákból vádlón meredt rá Mac Walter üres szemgödre, mintha nehezményezné, hogy holtában sincs nyugta. Tommy reszketve, sikoltozva kúszott hátrafelé. Véletlenül megrúgott egy nejlont, amelyből a nem várt mozgás hatására Amy Jones színtelen, iszonyatos kifejezésbe merevedett arca is a fiú felé fordult. Több sem kellett, Tommy megindult az ajtó felé. Izzadságtól síkos kézzel próbálta elfordítani a gombot. Amikor végre engedett a zár, ki akart rontani a szobából, de apja megakadályozta. A cukrászmester ott magasodott előtte, dühös kifejezéssel az arcán, kezében csokoládétól csöpögő kaparókéssel. Tommy visszalépett egyet, tétovázni látszott, hogy merre menjen, megriadt apjától. Ám Tom Barrett figyelme a háta mögé irányult. Kiejtette kezéből a fém cukrászkelléket, amely hangosan csattant a kövön, kis csokoládétócsát hagyva maga körül. Berontott a helyiségbe, és lekuporodott kisebbik fia mellé. Nem foglalkozott a közeledő, halkan kopogó léptekkel, csak az ölébe húzta kisfia hófehér, hideg testét, és úgy ringatta, mint csecsemőkorában.

– Drágám… – Nora Barrett a szivárványszínű szórócukrok mellett állt meg, jó néhány méterre a tisztítószeres szobától. Az asszony bal szeme alatt egy ideg alig láthatóan pulzált, jobb lábával pedig párosakat toppantott. Ta-tamm. Ta-tamm.

– Nora, mit tettél? – zokogta férje, miközben állát kisebbik fia fejére támasztotta, és egy pillantást sem vetett megtébolyult kedvesére.

A nő kétszer végigsimított zilált haján, szép arcára pedig kiült az értetlenség, így súgta a bonbonraktár csöndjébe:

– Nem szerette a csokoládét.

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése