Ugrás a tartalomra

A hátország háborúja

Orcsik Roland Fantomkommandó című, első prózakötete a délszláv háborúról szól, úgy, hogy nem akar többet mutatni, mint amennyit szerzője szinte gyerekfejjel valóban átélhetett.

 

Egy disztópiával van dolgunk – nyitotta a beszélgetést Förköli Gábor irodalomkritikus az Írók Boltjában –, amely talán nem is „igazi” háborús könyv, hanem a zene kap főszerepet benne. Orcsik Roland, akinek költőként ez az első prózai műve, maga is zenélt egykor: zeneiskolásként zongorázni tanult, de az örökség apai – édesapja dobolt, és egy rockzenekara is volt, mesélte a szerző. Förköli Gáborral közös élményük, mint azt az író barátja felelevenítette, hogy Orcsik hifije előtt ülnek, és hallgatják a Laibach nevű szlovén zenekart, amelyet Orcsik nem véletlenül mutatott meg barátjának. A szocialista esztétika „Mi vagyunk a jövő kovácsai”-típusú jelszavait a zenekar előszeretettel építette be korai dalaiba, és rendkívül nyomasztó zenei világuk éles ellentétben állt a szlogenek hurráoptimista üzenetével. Őket is idézi Orcsik a regényben, ahol a zene mint egy „sötét prófécia előérzete” jelenik meg, egyfajta odú az elbújáshoz; menekülés ott, ahol nincs menekvés. A zenétlenség a teljes megfosztottság állapotát jelképezi. Vagy ahogyan Förköli Gábor fogalmazott: a zene képezi le a totalitárius diktatúra hangulatát. 

 A valós teret és időt, valamint a képzeletbelit ötvöző könyv

Mészáros Sándor a háborúról való tudásunkra tért ki: nemzedékek nőttek már fel úgy Magyarországon, hogy (szerencsére) nem ismerik. Orcsik könyvében is úgy van jelen, hogy valójában nincs, hiszen a távolban játszódik, és az író a „kicsit bumfordi vidéki figurák” attitűdjében a pusztuláshoz való viszonyulást ragadta meg. A „nem lehet zenélni” állapot allegóriává lép elő. De vajon prózaíróként miért ilyen későn nyúlt a témához? – kérdezte a szerkesztő-kiadóvezető a szerzőt. Nem volt tudatos döntés, hogy költőként amúgy régi témájáról regényt írjon, felelte Orcsik, de a vers nem enged akkora teret a történetmesélésnek. Kellett, hogy a téma „kihűljön, eltárgyiasuljon bennem. Ha hatott rám valami a hírekből, újságokból, tévéből, az a háború giccse volt” – magyarázta a szerző, amit Mészáros nagyon találó megfogalmazásnak érzett, hiszen a háború felsőfoka valóban giccsteremtő – százezrek halálát nem lehet fokozni, művészileg megragadni. „Művészileg egyetlen ember halálát sem lehet megragadni” – kontrázott Orcsik, aki maga nem volt (nem lehetett) a harcok közvetlen részese, ezért a bácskai hátországot, azok figuráit jeleníti meg.

Förköli Gábor úgy jellemezte a regény kettősségét, hogy míg egyrészt konkrét történelmi események bukkannak fel az emlékezésekben, addig a szerző el is távolítja a valóságot, egyfajta mesebeli világot teremt, elbizonytalanít, hogy mindez valós-e. Erre Orcsik úgy felelt: ha a realizmust választotta volna, megfosztotta volna magát az írás gyönyörétől. S néha maga a valóság a legképtelenebb: a legabszurdabb hülyeség tud egy háború okává válni. S ha már az okoknál tartottunk, Mészáros Sándor arra tapintott rá, ahogy Orcsik szakít a háborús témájú irodalom „oknyomozó” jellegével, és sokkal inkább az ember fenyegetett léthelyzete foglalkoztatja. A főszerkesztő Mészöly Miklóst idézte, miszerint a jó mű elsősorban atmoszférát, tájat, világot teremt, és ez itt sikerült. Orcsik helyeselt: nem akart a mindentudó elbeszélő szerepében tetszelegni, mert az feltételezné, hogy okosabb, mint hősei. Öt szólam, ötféle beszélő, ötféle habitus szólal meg a könyvben, vagy ahogy Mészáros Sándor fogalmazott: nincs egyetlen ok, egyetlen igazság. Bár nem minden szólam ugyanolyan jól megformált – tette hozzá Mészáros, és a kritikától kissé megrémült szerzőt megnyugtatta: nem az a cél egy könyvbemutatón, hogy hozsannázzuk a műveket, hanem hogy elhelyezzük egy írói fejlődés pályaszakaszán. Mint Orcsik elmesélte, a Kalligram és a Fórum szerkesztője is javasolta a tónusok elmélyítését, de ehhez neki már teljesen újra kellett volna alkotni a figurákat, és erre nem volt idő. Fontos szín viszont a szerb–magyar szleng – emlékeztetett Förköli Gábor, amire Orcsik úgy reagált, nem akarta teletömni ezekkel a regényt, mert akkor „gettósította” volna. 

 Orcsik Roland és Förköli Gábor

A kritikát azonban követte a méltatás is: Mészáros kiemelte, „milyen kiválóan ragadja meg a szöveg az elszegényedést, a hiányt, a nincsben létezést, amiből a térség azóta sem tud kivergődni”. Magyarországon egyébként ezt fájdalmasan nem értik – mondta Mészáros Sándor, és a délszláv háború mint tematika legfontosabb jellemzőjét is ő fogalmazta meg az esten: a magyar társadalom, amelynek ’89-ig Jugoszlávia volt a pozitív példa, mindig is hárította ezt a háborút, és gyorsan el akarta felejteni a szörnyűségeket, amiből máig nem evickélt ki a régió. „Te elmenekültél, Magyarországon ezt is kevéssé értik” – tette hozzá a szerkesztő. A magyar olvasó a problémára jórészt süket, elfojtja. Orcsik egy friss olvasmánya, a szintén a Kalligramnál megjelent Faulkner-regény, az Augusztus fénye hatására úgy fogalmazott: egyfajta tolmácsként, fordítóként írta ezt a művet. „Ha a Vajdaságban maradok, ma nem így néz ki ez a regény”. És Orcsik meglátása szerint gyakori az „ez a mi háborúnk, ezt ti nem értitek” írói hozzáállás, amikor az alkotó egyfajta sértődöttségből merít energiát. A mű egyébként hamarosan megjelenik szerbül is – érdekes, hogy mit szól majd hozzá egy szerb olvasó. Orcsik kitért rá, hogy amit a magyar írók (Balázs Attila, Végel László) már megtettek, azt a szembenézést a szerbek nem végezték el. „De ez már moralizálás” – vágta el önnön gondolatmenetét Orcsik, és Mészáros is óvatosságra intett: az irodalomnak nem lehet feladatkijelölő, számonkérő hatóköre. Ezeknek a folyamatoknak maguktól kell kibomlaniuk a társadalomban. 

 A kötet a Kalligram és a Fórum közös kiadásában jelent meg

A Kalligram főszerkesztője szerint különösen becsületes írói attitűd, hogy Orcsik azt, és csakis azt ábrázolja, amit ismer, amiben otthonos, nem akar többet mutatni. A háború borzalmai helyett a mikrovilágot tökéletesíti. Pozitív ellenpéldaként Orcsik megemlítette Danyi Zoltán Dögeltakarítóját, ahol viszont az író nagyon is belemegy a véres valóságba, ám ott ez így helyénvaló. A háború olyan téma, amely kifogyhatatlan a világirodalomban – mondta Mészáros Sándor –, mindig újra és újra hozzá lehet nyúlni. És nem biztos, hogy azok írják a legjobb műveket, akik átélték.

 

                                                                                             Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kapcsolódó anyag: Részlet Orcsik Roland készülő regényéből 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.