Ugrás a tartalomra

Csömör

„Nemcsak a teccikről van itt szó, az udvariasság eme elbaltázott és visszájára fordult torzszüleményéről, a művelt kommunikációt felváltó proli beszédmódról. Mert a teccikelés nem önmagában kínos, hanem egy általános kulturális deficit pirosan lüktető kiütése, amely egyelőre megállíthatatlanul terjed.” 
 
Valószínűleg nemcsak én vagyok úgy vele, hogy kiütést kapok a „teccikeléstől”. Így, két c-vel, vagy inkább hárommal, ahogy ez a szerencsétlen beszédfordulat elhangozni szokott, többnyire megspékelve még valami nyelvi bravúrral, mondjuk, teccik még akarni tovább olvasni? Azzal viszont talán egyedül vagyok, hogy én ténylegesen kiütést is kaptam, bizonyítandó, mennyire őszintén gondolom. Egyébként nem kell nagy búvárlásokat folytatni, hogy a sömör és a csömör azonosságát megleljük. Engem mindkettő utolért. Nemcsak a teccikről van itt szó, az udvariasság eme elbaltázott és visszájára fordult torzszüleményéről, a művelt kommunikációt felváltó proli beszédmódról. Mert a teccikelés nem önmagában kínos, hanem egy általános kulturális deficit pirosan lüktető kiütése, amely egyelőre megállíthatatlanul terjed.
 
Fáj és vakarózom. Egyre rosszabb. Amiképp az egymáshoz való viszonyunk is. A viselkedéskultúra évszázadokon át természetes tudásként öröklődött, mert látta és hallotta maga körül mindenki. Ennek a tudásnak a részét képezték a változatos megszólítási formulák, amelyek mára elvesztek, átértékelődtek, megkoptak. A helyzet az, hogy felnőtt egy egész nemzedék, amely már egyáltalán nem tud magázódni – vagy tegez, vagy teccikel. Egy időben kétségek közt vizsgálgattam az arcom a tükörben: ennyire megvénültem volna? De amikor a nálam szemlátomást idősebb jegypénztáros is a teccikkel szólított meg, világossá vált, hogy ez korjelenség – nem az én koromé, hanem közös korunké. Valamiért egyre többen udvariatlannak érzik a „sima” magázódást („Kér még valamit?” stb.), és mivel az ezt finomító udvariassági fordulatok (parancsoljon, kérem, hölgyem, uram, lesz szíves stb.) jóformán eltűntek, marad ez a szerencsétlen tetszik. Ami idős – de csakis nagyon idős – emberek esetében elmegy, de ott is csak elmegy.
 
Nem Jókai világát hiányolom (bár egyébként, de, hiányolom) – „Elég legyen kegyednek annyit tudni felőlem, hogy igazi nevem, melyet kegyednek felajánlok: Zseminszky Kázmér” –, hanem valami sokkal elemibbet, és ezt most akkor próbáljuk Szép Ernővel: „A pardon, meg a köszönöm / A gyöngédség, a figyelem” világát. Félreértés ne essék, a vers nem a széplelkek indulója, egy véres és mocskos korban született, oly időben, amikor „kiszaggatják beleid”, ez is a vers egy sora, és ennek fényében értelmezendő az üzenet, hogy a romokon és kiontott beleken át bukdácsolva is, ha valami megmentheti az embert, az a pardon meg a köszönöm. Háború most szerencsére nincs, helyette béke és nyugalom, de a pardon meg a köszönöm egyre ritkább. Gondolok itt például arra az úriemberre, aki a minap a Petőfi Irodalmi Múzeumban két széken nyúlt el, pontosabban ő csak az egyiken, a másikon a táskája, mondván, foglalja valakinek a helyet, miközben vagy öt nő ácsorgott mellette, s aztán a műsor felénél szólt neki egy szervező, ugyan hadd ülne már le valaki az állók közül.

Vagy gondolok arra a szerencsétlen lányra, aki az amerikai kávézólánc egyik budapesti üzletében felöntötte két deci csapvízzel a kávét, miután ismerősömmel jeleztük neki, hogy kérünk a kávé mellé egy kis vizet is. Nemcsak, hogy a Starbucksban ezt külön kérni kell – világos, hiszen nem más, mint egy kávézónak álcázott útszéli McDonald’s –, de miután a felszolgálónak finoman jeleztük  tévedését, a kollégái pillantásaiból és félszavaiból világos volt a véleményük, hogy totál hülyék vagyunk. Vagy gondolok az egyik könyvkiadót is befogadó irodaház recepcióján ülő (kis)lányokra és (kis)fiúkra, akik – nyilván sokfordulós, küzdelmes kiválasztási folyamat végén megszerzett – recepciósi tisztségük dacára a köszönés tudományáig sem jutottak még el. Vagy a két pasasra, aki múltkor a körtéri forraltborozó előtt a magát véletlenül leöntő nőt látva harsány röhögésben tört ki.
 
Mondom, a teccik csak a jéghegy csúcsa. Valami sokkal elemibb erodálódik rohamosan, és lassan Jávor Pál-filmeket kell elővenni, hogy emberi gesztusokat mutassunk a gyerekeinknek. Ebben az össznépi elbunkósodásban repes a lelkem, amikor bemenekülhetek, például, kedvenc könyvesboltomba, valamiképp válogatottan kulturált emberek közé – a kirakatüvegén egy hete láttam meg a kiadó táblát. És akkor hazakullogtam, mert már délelőtt gyengének éreztem magam, főzni se volt erőm, csak rendeltem, és a telefonban az ételfutár cég diszpécser hölgye megkérdezte, hogy teccem-e kérni még valamit, „vagy ennyi tetszik lenni a végének”? Azóta vakarózom, és szedem a fájdalomcsillapítót.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.