Sebő 70

Helyszíni
Február 10-én ünnepli születésnapját a Kossuth-díjas dalszerző-énekes-zenetudós. Az Örkény Könyvesboltban mutatták be a róla szóló albumot, zenével és sok történettel.
 
Sebő Ferenc születésnapjára nem hivatalból megy tudósítani az ember, hanem boldogan: soha rosszabb sajtóbemutatót egy délelőtti beszélgetős-zenélős műsornál. Ráadásul a 70. születésnapját ünneplő művész mindkét műfajt – a mesélést és a zenélést is – zseniálisan űzi. Vagyis füstölnie kell a tollnak, ha le akarjuk jegyezni a pillanatonként elhangzó neveket – barátok, zenésztársak, inspirálók, mesterek – és a történetek sokaságát, amelyben egy élet munkája hömpölyög-árad sebős hangon és ritmusban.
 
A Szent István körúti Örkény Könyvesboltban a Sebő Együttes nyitányként elhangzó dalától egy pillanatra a Könyvhéten éreztük magunkat, annyira hozzátartozik a Vörösmarty téri hangulathoz a zenéjük (például éppen a felcsendülő Lydia). Barvich Iván, Perger László, Soós Réka, Tímár Sára kísérték énekkel és hangszerekkel az ünnepeltet. Sára és Réka egyébként végzős tanítványai. És ha már születésnap, a művész egy tortát is kapott a Kossuth Kiadót képviselő László Ágnestől. Az egy szál gyertya kapcsán Sebő csak annyit kérdezett: ezt most úgy vegye, hogy egyéves, vagy egy éve van még hátra?  Sebő egyébként mindig remekül riposztozik – például, amikor elmondták, hogy a szombati MÜPA-koncertre már egy hónapja nem lehet jegyet kapni, és esélytelen bejutni, megjegyezte: „akkor lehet, hogy én sem fogok tudni bemenni”. 
 
A születésnapi kötet egy CD-melléklettel kiegészített, fotókkal gazdagon illusztrált impozáns album, melynek szerzője Jávorszky Béla Szilárd, jól ismert zenei szakíró. „Azon kevesek egyike vagy, akinek nagyon jól dokumentált a gyerekkora” – kezdte Jávorszky, és ez javarészt Sebő Ferenc apjának köszönhető, aki írásban és képeken is rögzítette fiának a történeteit. Sebő Ödönnek egyébként megjelent egy történelmi tárgyú könyve is, A halálra ítélt zászlóalj – A Gyimes-szoros, 1944 címmel.  Fia születése egyébként is emlékezetes, hiszen az egész országban szóltak a harangok, emlékezett az ünnepelt. Igaz, aznap volt a párizsi békeszerződés napja. A könyv egyben családtörténet is, ahogy Jávorszky Béla Szilárd fogalmazott: felvonul benne a családtagok érdekes, tarkabarka sereglete, a dédmamától a világutazó nagy-nagybácsiig. Ezek az emberek jól illusztrálják a magyar családokat – mondta Sebő –, talán magyar is akad közte. Igazi Kárpát-medencei történet. Ezért maradt a népzene a parasztságra – folytatta a zenész immár a szakterületére átevezve –, hiszen a polgárságot nem érdekelte, a parasztságnak viszont helyt kellett állnia közösségként, mert minden hadsereg, akár a saját, akár az ellenségé, őt használta (ki).
 
Még ma is hatalmas a szakadás az elit és a népi kultúra között – magyarázta a muzsikus –, csak Kodály kezdte befoltozni. „Ezért beszélünk mi annyit a népzenéről” – mondta Sebő (aki egyébként végig többes számban, zenésztársai nevében is szólt, az életútjáról is csak „csapatban” mesélt). A népzene persze felforgató gondolat volt egykor – Bartókot a románok még azzal is megvádolták, hogy ő találja ki ezeket a bihari dallamokat, hogy lejárassa a románokat. „Amikor mi Bélával [Halmos Béla] elkezdtünk a kollégiumban népzenével foglalkozni, ciki volt” – idézte fel az egyetemi éveket Sebő. Akkoriban még Martin György is azt mondta, hogy nem lehet megtanulni a népzene autentikus előadásmódját. Ők viszont belevágtak, s az úgynevezett régizene műfajban több száz év hagyományai, stílusai ötvöződnek. Ha a Mozartot játszó muzsikusoknak fontos, hogy úgy szólaltassák meg a művet, mint a zeneszerző korában játszották, akkor a régizenészeknek ez épp így fontos. Sebőék például a 18. századi erdélyi hegedűsök technikáját utánozzák, mert megadatott nekik, hogy utódaikkal személyesen találkozzanak, összebarátkozzanak.
 
 
Jávorszky Béla Szilárd a kezdetekhez, a hatvanas-hetvenes évek forrongó, alakuló időszakához nyúlt vissza. „József Attila-dalokkal kezdtem – mesélte Sebő –, majd jött Nagy László, Weöres Sándor, és csak azután a népzene.” Gitárral kezdték – általános felháborodásra, mondván, nem népi hangszer, és ezek a beatzenészek amerikanizálják a népzenét. A sajtóban is cikkeztek ellenük, mígnem Vargyas Lajos behívta egyszer őket a Néprajztudományi Intézetbe, ahol ott volt mindenki, aki számított, és eljátszatta velük a repertoárjukat, József Attila-dalokkal, csángó balladákkal együtt. „Na, most pofázzatok, ne a sajtóban!” – jelentette ki a végén az acsarkodóknak Vargyas. „Utána már nem volt sikk minket gyalázni” – mondta mosolyogva Sebő.
 
A gyűjtőkörutakra Martin György biztatta a fiatalokat, kaptak tőle címeket, bejárták Erdélyt. A gyűjtéseknek köszönhető, hogy ma nem férnek el a befőttek a spájzban a szalagoktól – mesélte nevetve az ünnepelt. Martinnak nagy szerepe volt abban is, hogy az a generáció képzettséget szerzett, és a zenetudomány felé terelte őket. Megtanította Sebőéket jegyzőkönyvezni, lejegyzéseket csinálni. Később térült meg igazán ez a tudás, a Bartók-rend összeállításánál, amihez komolyabb filológiai felkészültség is kellett. Sebőnek persze innen is voltak szórakoztató történetei, például ahogy Bartók és a felesége üzengettek egymásnak írásban az „illetlen szövegű” dalokat illetően. Bartók egyébként ’34-ben látott neki a munkának, és ’38-ban, mielőtt kiment volna Amerikába, letette Kodály asztalára a monumentális anyagot, akinek leesett az álla.
 
 A kötet szerzője, Jávorszky Béla Szilárd és László Ágnes, a kiadó kommunikációs vezetője a 2013-as Könyvfesztiválon
(Fotó: Laik Eszter)
 
Sebőék körútjai nemcsak Erdélybe vezettek, bejárták többek közt Svédországot is, ahol megtapasztalták, hogy ötven évvel megelőztek minket a táncházmozgalommal. Itthon Ferenc szorgalmazta, hogy csináljanak amolyan népfőiskolákat, de akkor azt a választ kapta, hogy maradjon csak meg ennek a mozgalomnak a diszkrét bája, nem kell hivatalossá tenni. „Mi lenne ma a magyar nyelvvel, ha így viszonyultak volna hozzá a 19. században?” – tette fel a kérdést a művész.
 
Perger László is elmesélte megismerkedésük történetét: még a Zsarátnok Együttesben muzsikált, amikor Sebő tévés szerkesztő korában (15 évig dolgozott a Televíziónál népzenei szerkesztőként) meghívta őket, mint sok más együttest, zenészt, hogy készítsenek felvételt. Egyébként még egy Cimbora-táborban ismerkedtek meg a Balatonnál, és „mi úgy tudtuk eljátszani Feri időmértékes verseit, ahogy senki más” – „dicsekedett” mosolyogva Perger. És persze szó esett napjaink lényegesen szomorúbb helyzetéről: a televízióban nincs helye a népzenének – Sebő hiába kérte, hogy adjanak le ezekből az akkor összegyűlt, értékes felvételekből. A beszélgetés mégis derűsebben zárult: a közönségből felállt az Állami Népi Együttes volt igazgatója, és elmondta, Sebő Ferencnek köszönhető, hogy az együttes fennmaradt és működik, hiszen minden kormány be akarta „darálni”, mondván, még Rákosi alapította. „Feri ötlete volt, hogy hozzuk létre a Hagyományok Házát, és azon belül működjön tovább” – mesélte kollégája.
 

 
Zárásképp József Attilát játszottak a zenészek – a Harmatocska énekelt sorai csontig átjárják a zene hallgatóját, nem véletlenül: verssor és dallam olyan egybeforrva szól ebben a műben – ezt Sebő érzékeltette is, amikor egész halkan énekelte az egyik strófát –, hogy a zsigerekben lüktet tőle vers és zene ősvilági egysége. 
 
Laik Eszter
Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése