Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Költészetbéli fehér mágia

Kritika, KritX

„Ennek a költészetnek nem az átfogó társadalomkép bemutatása a célja, hanem az elmélyült létreflexió. Ebben a tekintetben az olvasó feladata eldönteni, hogy az olykor szellemes írásmód képessé vált-e kreatív líranyelvvel vagy a kor fölé magasodó szemlélettel párosulni.” – Egyed Emese Paian című verskötetéről Payer Imre elmélkedett.

Egyed Emese a költészet ősi módját viszi tovább, újítja meg. Azokat az időket eleveníti fel, amikor még hittek a szó, a mondás gyógyító, cselekvő erejében. Gondoljunk csak az régmúltat idéző merseburgi ráolvasásra: Lábat lábhoz, vért vérhez, tagot taghoz, mintha ragasztva lennének. A varázsmondások hatása Egyed Emese költészetében persze már az esztétikai közegben érvényesül. De elmondható az is, hogy nem az újszerűség, a mindenáron egyénieskedés modernista vágya van e költészet értékhierarchiájának a csúcsán, hanem a hagyomány méltósággal történő megszólaltatása, a bölcsesség művészi kimondása. Olyan toposzok – akár érvelésszerű – megírásáról van szó, akár metaforizáltan, akár esszészerű logikával, ami megújítva tartja fenn az eredeti képek és mondások érvényét. A mondottak igazságtartalmához fűződő viszony ünnepélyes, szinte fennkölt. A szóválasztás stílusa is ezt erősíti: például jövő helyett jövendő szerepel a Napkelte című versben. A művek számot tartanak a klasszikus műveltségű olvasásra. Több verset csak a latin, a francia nyelv ismeretében lehet megérteni.

A Jel című ciklusban számos vers az Újszövetséggel folytat lírai párbeszédet, megidézve Jézus Krisztust, Szent Pált, sőt még Weöres Sándor Octopus című misztériumdrámájának világát is. Kvázi-sámánizmus tűnik fel a Promethea című versben, a cím a madáralakot is felöltő félistennő neve, akiben a mágia testet ölt. A sokszor spirituális szemlélet úgy hatja át az egész költői megszólalást, a versekben erősen ható megszólítás alakzatát, hogy az arcot ad megszólítottnak és megszólítónak egyaránt. A szövegközi kapcsolatok hálózata a világirodalomból Apollinaire, a magyarból Arany János és Ady Endre szövegeit vonzza be. A verssor mögött egy másik verssor van (Apollinaire Mirabeau-hídjának részlete), ez az elsődleges, és ez a szövegszerű vonatkozás idézheti fel a költő saját érzését. Ugyanez a poétikai útja Ady Valaki útravált belőlünk című előzetes szöveghatásának. Már nem elsősorban az emberi lélekre, hanem a szó lelkének darabjára utal a cím, a szóéra, amelyet a hangzás kelt életre. A költői képek hangsúlyozottan imaginatív képek, nem a megfigyelés az eredetük. Az imagináció megtestesítése a cél, ez lenne a gyógyítás, egyfajta varázsmondó fehér mágia, illetve annak esztétikai létmódba transzponálása; a költői szó közelebb áll hozzá, mint a szótár technikai jellegű gyűjteményes készlete. A hagyomány úgy élő, hogy időtlenséget is tartalmaz, a nyelvi magatartás ezt úgy fejezi ki, hogy az archaikus szóhasználat jelen idejűként hat Egyed Emese költeményében.

A kötetcím – Paian – azonos az olümposzi istenek gyógyítójának nevével, későbbi értelmezés szerint a gyógyítás képességével rendelkező istenek neve. A költő feladata eszerint az emberi lét eltorzulásának gyógyítása – vonatkozzon az a személyes, intim szférájára, vagy szélesebb, nemzeti és emberiségbeli együttlétre. A költői szó kimondása egyben a lét lényegének feltárulása. A lírai műnem eredetformája a lét mélyében el- és felhangzó dalban, a fohászkodás, ráolvasás beszédcselekvésében. A cselekvő hatást erősíti az olvasás jelentésadásában, hogy sok versnek címzettje van. De az üzeneteknek, dicséreteknek, fohászoknak nincs köze aktuális költészeti beszédhelyzethez. Ennek az anyagtalan spiritualitásnak mintegy vakfoltja, a sok – anyagszerű, olykor technikai – közvetítő közegre tett utalás.

 

Vajon a Gondviselő kameráján

mi időz el a mai szent napon?

Képben vagyunk-e?

Áldásban leszünk-e?

                                     (A lélek üzenetét hallgatom)

A 21. századba írottság (inskripció) képe egy verscímben (Graffiti) így létesíti az eredetileg metafizikai jelentést. A transzcendencia hirtelen az írás cselekvésével kerül párhuzamba.

 

Vándorló sorban vörös hangyabölcsek.

Rejtekösvényen marhacsorda jár.

Somfa köszön, homoktövis-király,

vízisikló: mint gyors aláírás.

(Évad vége)

 

Említhetjük az ének-olvasást, dekódolást: ilyenkor úgymond a „fülünkkel” olvasunk; ennek eszköze az időmérték vagy más ismétléses, variációs szerkezet, illetve egyszavas, sőt egyszótagos vagy csak névelős sorok. Van olyan alkotás, amelyben – Weöres Sándor némely költeményéhez hasonlóan – hangsúlyozódik, hogy a ritmuspróba hozza létre magát a versnyelvet: tá titi tá, titá.

 

lángba borult a csönd

egy szava sincs tovább

kétkulacsos beszéd

harmat a kerteken

(szól a rigó, nekem)

                        (Ablak a fákra)

 

Ennek a lírának jellemző alakja a madár, amely másutt a költészet „totemállataként” bukkan fel, főként a feketerigó. A repülés végtelen boldogsága és szabadsága okán lehet így.

A kötet ciklusainak elrendezése fokozatosan vezeti az olvasó figyelmét a spirituális költészet mélységeibe. A kép, a figura, a jel szintén mágikus jelentésében szerepel, szó általi teremtésként.

Mily szemet rakott fejembe szerelmem,
kivetíti az álomképeket
a józan ésszel s a világgal szemben
rejtélyes látás, vesztembe vezet

(Egy Shakespeare-sorra)

A lírai én egységének metafizikai dimenzióját is a teremtő szóként felfogott – mágikusan kimondó – előhívás szertartásos felsorolása hozza létre.

 

Ház-homloka, fedéldísz, díszes tornác,

faragott tornác, utcaajtó híme,

leveles ajtó, lécszegély és házcsúp,

gomba, galambbúg, hímes ágyfű,

bölcső –,

padláda. Rajta rózsák, gyöngyvirágok.

(Mit jelent, hol vagyok?)

                                     (A holvagyok érzés)

 

A felsorolás alakzata ugyanakkor magában a rejti kételyt is, a befejezhetetlenség szorongató érzését, azt, hogy újra és újra el kell kezdeni, mert a teljességet elérni nem lehet. Olyan tanulás, amely a szakrálisan beavatott tudás egészét csak megközelítheti, de el sosem érheti.

 

Tanulom, mondom: Farkacser, Szüget,

fekete tinta, nádtoll a határból,

kopjafák közt kereszt emléke, távol

Egerlő út, Egerlei-patak.

Szürke, arany színekben láttalak!

Kerestelek fentőkés-villanásban,

Rostban, krétában, kőben, lángban. Lángban!

Violaszínben, kékben, és a csontszín

árnyalatában –

Kerestelek szépiával, tollheggyel,

csönddel, szólongatással

–, csöndes varázslással.

                                    (A meglelt ösvény)

 

Már a cikluscímek és az általuk egységbe fogott költemények is a költészetbe, a kultúrába vetett hit magasrendűségét fejezik ki. A költő nem foglalkozik azokkal az alulstilizáló törekvésekkel, amelyek az ember és világ találkozásának magasztosságát vonnák kétségbe. Ennek a költészetnek nem az átfogó társadalomkép bemutatása a célja, hanem az elmélyült létreflexió. Ebben a tekintetben az olvasó feladata eldönteni, hogy az olykor szellemes írásmód képessé vált-e kreatív líranyelvvel vagy a kor fölé magasodó szemlélettel párosulni. A recenzensnek nem tiszte az olvasóra ráerőszakolni saját ítéletét, az olvasást elősegítő közvetítés a célja, mindazonáltal a magam szerény módján én igennel szavazok Egyed Emese verseskötetére.

Payer Imre

 

Egyed Emese: Paian. Lector, Marosvásárhely, 2017

Kommentek elrejtése, megjelenítése