Deák Csillag: Magyar földön járva – Kölüs Lajos: Egy szobrász, aki magyar földön járt idegenben is

Fűalatt

 

Deák Csillag

Magyar földön járva

 

Száz éve született Debrecenben Szabó László szobrász. A debreceni Bényi Teremben mintha mindent meg akarnának mutatni Szabó László szobraiból és a nemrég elhunyt Burai István festészetéből. Sorra járom a szobrokat, és nem tudok nem gondolni Henry Moore-ra és Brâncuși-ra. Nem a hasonlóság, nem is az utánérzés, hanem ellenkezőleg, a hozzájuk mérhető formaalkotási szabadság és mívesség, gondolatiság és érzékiség különös összhangja miatt. 1958-ban olyan nagyságokkal állít ki, mint Henry Moore, Brâncuși, Miró.

A 20. századi magyar szobrászat alakjai közül számosan külföldön váltak sikeres, elismert művészekké. A távolba szakadt szobrászok [Nicolas Schöffer, Pierre Székely, Amerigo Tot, Pátkai Ervin, Marta Pan, Paul Kepenyes] életművét a hazai kortársaikéhoz nem mérhető érzelmi és gondolati szabadság, a formai és anyagkísérletek korlátlan érvényesülése, s ami a leglényegesebb, az alkotó személyiségből fakadó, autochton formanyelv létrehozása jellemzi. (Bojár István András, Artmagazin 2007/5). A fentiek vonatkoznak Szabó Lászlóra is, aki csizmája sarkában magyar földet hordott, és nemcsak képletesen.

Vajon hányan vagyunk ma kíváncsiak Szabó László szobrász életrajzára, műveinek születésére és sorsára? Aki nem itthon élt, alkotott, hanem messze földön vált valakivé, ismert művésszé, az nem lehet próféta a saját hazájában? Szabó László kiállításai hiánypótlók is. Szobraiban az élet szeretetéről, az élet áramlásáról, különlegességéről, törhetetlenségéről és egyediségéről szólnak (Metamorfózis, Termékenység II., 1951, Páva). Nehéz rájönni, megfejteni, miként is lesz az isteni dicsőség, halhatatlanság profánná, emberi léptékűvé, halandóvá. Miként is lesz az ősiség, állati mozdulat, elevenség beszédessé, emlékeztetővé, emberi hasonmássá. Ahogy a sejtek burjánzanak, szövetségre lép egyik sejt a másikkal, rendszert alkotnak, a szobrok elemei is úgy kapcsolódnak egymáshoz és egymásba. Egylényegűek, tágasak, szellősek, a szabadság levegőjét hordozók (Tűzmadár). Avantgárd gyöngyszemek.

Szabó László az elismerés hazai kapujában áll régóta, mintha kopogtatna, itt vagyok, itthon vagyok. Miként Radnóti híres versében: Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom... (Nem tudhatom). Hajdúszoboszlón számos szobra köztereken látható. Szabó László itthon van, de talán kevesen ismerik, ki ő valójában, bár az utóbbi évtizedben látható volt néhány kiállítása itthon is, jelezve, értéket hordoznak művei, megőrzendő értéket. Élete ugyan lezárt, de művészete nem, nagyon is nyitott és eleven. Szembesítés is ez a kiállítás. Szembesítés a múlttal, a hiánnyal. Szembesítés Európával. Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is. (Szabó Magda). Alkotott és vándorolt. Osztotta magát, töretlen hittel, szándékát, törekvéseit a művek igazolják, mérik meg.

A műveivel való találkozás egyben a történelemmel való találkozás is, egy emberi élettel és művészi felfogással. A köznapi tapasztalatunk kerül zavarba: miért hatnak ezek a szobrok ma is? Miért is írják felül a köznapi emóciónkat? Ezekben a szobrokban ott van a transzcendens forma is és valamiféle vaskosság, bujaság, ami valóságosabbnak mutatkozik a szakralitás jegyeihez képest (Belső tűz). Itt semmi nincs korlátok közé szorítva, örömteli víziókat látok, és a látszat ellenére Szabó László nem feledkezik bele az érzéki részletekbe, és nem is utánozza a természetet, annak jelenségeit (Növekedés szimbóluma). Éppen fordítva, elszakad a természettől, újjáalakítja a látványt, formálja a gondolatot és érzést, szabadon és keresetlenül (Madár). A hétköznapi élet és cselekvés részévé teszi az alkotásait, ezzel kitágítja az emberi horizontot, a mindennapi látványt, mert szobrai organikusak, strukturáltak. Szobrai azt bizonyítják, hogy az igazi művészet mindig nyitott és változó, és fontos vonása, hogy eredeti, innovatív és újdonságot hordozó, és áttörte örökölt korlátait. Ahogy Gaudí fő műve, a Sagrada Família is az égbe tör, úgy Szabó László szobrai is többnyire fölfele nyúlnak, fölfele burjánzanak.

Szimmetriái folyton megbomlanak, az elágazások a lezáratlanságot, a befejezetlenséget sugallják. Új kiegyenlítődések jönnek létre. Az abszolút megkötöttség állapotát haladják meg, miközben töretlen egységüket adják fel, vesztik el. Hol fent vagyunk, hol lent, hol átellent, hol visszatérünk, de már egy másik szintre. Nála a végesség az örök újrakezdés, egyfajta körforgás, amely hatásában mégis önkéntelen és közvetlen. Mint amikor a tenger hulláma nekiverődik a sziklafalnak, és felcsapódik víz, és örvényleni kezd, mélysége és magassága támad (Hullámkirálynő).

Az absztrakt, homogén szobrok geometriai formákból építkeznek, a fény optikáját is felhasználják, és áttételekkel erősen kötődnek a természethez, a természet tiszteletéhez (Ősállat I.). Identitás-, teremtés- és eredetszimbólumok (idolok és bálványok) is, miként az azték, maja és inka szobrok esetében (Életfa). A monumentalitás, a bonyolultan mozgalmas és tiszta forma Szabó Lászlónál nem archaizáló, hanem asszimiláció, befogadás, átalakítás, a forma realitásának hangsúlyozásával. Nem véletlen, hogy a prekolumbián plasztika formai jegyeit is felfedezhetjük a szobrokon.

Ex librisek a bemutatott szobrok, monumentalitásuk lenyűgöző, formátlanságuk magával ragadó, burjánzásuk az élet elpusztíthatatlanságát és a múltba vesző emberi mítoszok világát idézik meg (Horizontális kompozíció, Őskagyló).

 

 

Kölüs Lajos

Egy szobrász, aki magyar földön járt idegenben is

 

            Kegyelmes Isten, kinek kezében / életemet adtam, / Viseld gondomat, vezéreld utamat, / mert csak rád maradtam – írja emelt fővel és érvelőn Balassi Bálint, a reneszánsz költő: Könyörög Istennek, hogy bujdosásában... című versében. Sokan kívülről megtanulták, és imádságként fohászkodták el magukban ezt a verset a 17. században. Hogy Szabó László kalandos utazásai közepette milyen sorokat és imádságot őrzött meg szívében, nem tudom, és nem is sejthetem. Egy tény, mindvégig magyar maradt, nevét sem változtatta meg. Megmaradt Szobotkának – írta Szobotka Tiborról Szabó Magda.A név alig jelent már valami személyit vagy személyest. Az ember, akit valaha e néven neveztek, aki papucsot viselt, ebédelt és szerelmes volt, régen elporladt. Ami maradt belőle, az igazabban az, mint a teste volt, az a saját legbelső világa, amin keresztül a másik, ellentétes világgal harcolt. Ő, egyedül, mindazzal, ami nem ő volt. E harc emléke az életmű. (Szobotka Tibor).

Szobraiban nincs akadémikusság, inkább a művészet születése idejéből őriznek valamiféle őserőt, barbárságot, egységet, világ-egészet (Növényritmus). A részek úgy állnak össze, hogy magát a teljességet ragadják meg és fejezik ki. Idealisztikusnak is nevezhetném ezt a művészi törekvést, amely átlép minden akadályt, gödröt, mélységet, és a magasba tör. Nem véletlen, hogy számos alkotásban ott találjuk a madarat, mint a szabadság és a függetlenség jelképét, valóságát. A szárnyalást, a felemelkedést (Madár).

Szabó László fantáziát, érzékenységet, elevenséget és mágikus elemeket hordozó szobrain átláthatunk, mintha egy létező és nem létező világba tekintenénk be és át (Hegyek szelleme). Ez a nyitottság az ősiséghez, a teremtő titokhoz, az istenséghez, az istenek emberi világához kapcsolódik (Ősállat II.). Emberi és az isteni csoda fonódik egybe, benne a létezés örök rejtélye, mi végre is vagyunk a világban. A súlytól felszabadult pillanatokat vehetjük sorra az alkotásokban. A tömbösödés súlytalanságát, mozgalmasságát látjuk. A sík elveszti dominanciáját, és a függőség és a váltakozó mélység különös ritmikája, láncolata, keresztmetszete, váratlan dimenzióváltása válik uralkodóvá (Vertikális kompozíció). Nincs láb, nincs kéz, csak a törzs, és mégis azt látom, érzem, hogy ezek a szobrok járnak, úsznak, mozognak, és kígyózó ritmusuk van. Nincs egyetlen kitüntetett pont, amelyre a szobor súlya nehezedne, hanem pontok dinamikus halmaza veszi át és tartja a súlyt.

Belső dinamikájuk, kompozíciós rendjük és formájuk, az egyes részek feloldott és kölcsönös determinizmusa teremti meg a mozgás érzését és élményét bennem (Büszke sas). Torlódnak a formák, majd elenyésznek, megnyúlnak, kerekednek, ívelnek, kiugranak, egyenlőtlenül és differenciával, de mindig összetartoznak, ez az összetartozás az alapja a szobrok művészi hatásának. ...minden megelőző és következő pillanata más és más, mint a jelenvaló (Fülep Lajos). Vagyunk, vallja Szabó László, és nem kérdez rá, hogy miért is vagyunk. Művei a létezés univerzális voltát ábrázolják, erre a létezésre, a szépség és az öröm elválaszthatatlanságára csodálkoznak rá (Női tanulmányfej I., II., Sámán). Vágyait nem nyirbálta meg, hogy nem hazájában él és alkot. Talán éppen ez az idegenség hozza létre nála a szárnyalás szimbólumát, a szárnyalás iránti érzékenységét, hogy idegenben is szabad és magyar tud és mer maradni, szobrászatát elkerülte a folklórizmus. Az élet mágusaként vezeti tekintetünket az általa megálmodott és megalkotott világban (Nagy álomkastély). Belefeledkezik ebbe a világba, a vágyak tengerébe, a friss meglátásokba, impressziókba, nem az elvágyódás szobrait hozza létre, hanem az élet mindenütt való elevenségét és teljességét (Metamorfózis). Nem bezárkózik önnön világába, hanem kinyitja lelkét a sokoldalúságnak, a merész gondolatoknak és íveknek, a nemiségnek, a vágyak tengerének (Sugárzó élet, 1970).

 Mintha az örök nőt keresné szobraiban, magát a születést, és az anyai ölet. Szürreálisak a szobrai, ölelkezések, összefonódások, az öröm forrásai és kútjai (Tűzmadár). Az emberi testet keresi, bontja fel elemeire, építi fel. Egyik szobra sem kirekesztő, nagyon is befogadó, elfogadó. Stílusa addig a magyar szobrászatban nemigen létezett. Mámor és álom fonódik egybe, és mégsem nevezném gyermeki világnak, ha úgy tűnik is, hogy a formák esetlenségei gyermekiek. Őszinték és szabadok. Játékosak és szimbolikusak. Strukturáltak és a szabadságot őrzik, fejezik ki (Relief).

Sütő András kifejezésével égtartó ember és művész volt Szabó László, aki büszkén jelentette ki: ...maradtam Szabó László. Nem változott a nevem, se franciára, se angolosra. Maradt annak, amit 1917-ben édesapám után kaptam. A Bényi Terem a mozgalmasság terme lett, bár a halak most nem repülnek, a gondolatok talán igen, amelyek az itt látottak kapcsán születnek meg a nézőben, bennem is.

 

 

 


Szabó László (Debrecen, 1917. szeptember 8. – Ravenel, 1984. december 17.) szobrász. 1940-43 között joghallgató Debrecenben. 1943-44-ben katona. 1944-től Svájcban, majd Franciaországban élt. Genfi ösztöndíjjal a párizsi képzőművészeti akadémián tanult 1947-ben. 1949-től Párizsban élt, gyakran látogatott Magyarországra. A Salon de la Jeune, a Quinze sculpteurs, 1950-68 között az Acadèmie du Feu (A Tűz Akadémiája) csoport tagja volt. Művészetére az archaikus korok és Henry Moore szobrászata hatott. Absztrakt szobrai a természeti formációkat tekintik alapnak, a negatív és a pozitív játékára építenek.

1956-ban Vaison la Romaine-ben többek között Jean Arppal és Calderrel, 1958-ban a párizsi Claude Bernard Galériában Henry Moore-ral, Henri Laurens-nal és Constantin Brâncuşi-sal állított ki. Munkái együtt szerepeltek Pablo Picasso és Joan Miró festményeivel is. Magyarországon először 1968-ban volt kiállítása. A müncheni olimpiai falu szobordíszeire kiírt pályázat egyik nyertese. Élete utolsó tizenhat évének jelentős részét Hajdúszoboszlón töltötte szerettei körében. Ez alatt az idő alatt kétszáz művének különböző anyagban kivitelezett kisebb-nagyobb változatát készítette el. Hatalmas méretű alkotásait a Saint-Justen-Chaussée melletti Ravenelben helyezte el. Ő is itt tért örök nyugalomra.

 

 

Szabó László szobrász …maradtam Szabó László című kiállítása

2017.07.12. – 2017.08.07.

Kölcsey Központ, Bényi Árpád terem

4026 Debrecen, Hunyadi utca 1–3.

 

 

 

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése