Láthatatlan álarcosok a Kolozsvári Magyar Napokon

Helyszíni

A Kolozsvári Magyar Napok 8. kiadásán többek között arról beszélgettek az írók-költők, hogy mit jelent számukra a láthatatlan álarc, egyáltalán miért van szükség olykor álarcra. Nemcsak beszélgettek, szövegeket is felolvastak a témáról a szerzők.

Márton Evelin, Sánta Miriám és Varga Melinda járta körüla témát László Noémi moderálásával, különböző irányokból közelítve meg a beszélgetés „misztikus címét”. László Noémi provokálta is a szerzőket, hiszen néhány órával azelőtt arra kérte őket, írjanak a témára szöveget, és azzal debütáljanak a rendezvényen. Bár kevés idő állt rendelkezésükre, igazán jó szövegek születtek, noha a megírásra szánt idő szűkössége miatt talán nyersebben hatottak, mint az amúgy megszokott – irodalmi lapokban, kötetekben megjelenő, szerkesztett – műveik. Persze, ez csak impresszió, de átütőbbnek, őszintébbnek éreztem ezeket a szövegeket, és a mögöttük rejtőzködő gondoltatokat/indulatokat.

Sánta Miriám álarcosdija a szubkultúrákig (is) kiterjed, tudományos berkekben szubkultúra és irodalom viszonyát vizsgálja, életének kb. kétharmadát ez teszi ki, már csak azért is, mert ő maga is több szubkultúrához tartozik. Kolozsváron szubkultúrákkal foglalkozni teljesen kényelmes számára, „ez valami olyasmi, amit én választottam, ez egy szenvedélyes dolog, bárhol lennék, nem lenne számomra megterhelő”. Ezen kívül szeretne szerkeszteni is, de nem minden utcasarkon találni szerkesztőségeket, ahová csak úgy besétál az ember. Álarca mögött ambíciók vannak, elszántság és lazaság jellemezte azt, aki átlátszott a láthatatlan álarcon. 

Márton Evelin utazós álarcos, de most Kolozsváron él. László Noémi kérdését kötelező idézni: „Te kapaszkodsz Kolozsvárba, vagy csak egyszerűen puhán idehullasz?” Evelin szerint nem éri meg kapaszkodni helyekbe, bár itthon érzi magát Kolozsváron. „Arra szükségem van, hogy eltávolodjak mindenféle helytől, időnként emberektől is.” Ha el akarna tűnni, inkább láthatatlan lenne, mint hogy álarcot viseljen – ezt én sejtem így, nem ő mondta. De egyelőre – szerencsére – teljes valójában, hangulataival és szövegvilágával jelen van, örültünk neki.

Varga Melinda arról mesélt, hogy szerkesztőként igyekszik megőrizni a versíró énjét, ezért a hétnek csak bizonyos napján/napjain foglalkozik szerkesztéssel, a többi idejét az alkotói folyamatok megélésére szánja. Legfrissebb kötete a kedvence (Sem a férfiban, sem a tájban), jelenleg inkább újabb ötletekkel kísérletezik, ujjgyakorlatos munkafolyamatokkal próbálkozik.

Az ő rejtőzködésének világa a szöveg, emberek, tájak, állatok mögé bújik, ha szükségesnek vagy éppenséggel indokoltnak látja.

A láthatatlan álarc mindenkinél másképp jelent meg, másképp élték meg szövegben, és jelenlétben is. Jó volt látni, ahogyan egy mosolygós, átívelős utalásrendszer mentén ki-ki a saját módján reagált a témára. Végül, persze, leplezetlenül tapsoltuk meg őket.

 

Szöveg: Molnár Bea

Fotók: Csiki Réka Orsolya

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése