„Az emlékek gazdája én vagyok”

Interjú

Lehet érdekes, ha valaki arról ír, hogy ő olyan, amilyen, de nekem érdekesebb arról írni, hogy én tulajdonképpen nem olyan vagyok, mint amilyen szeretnék lenni, és olyan sem szeretnék lenni, amilyen vagyok, de azért mégiscsak olyan vagyok, tehát valamiféle konfliktus van a vágyaim és az életem között” – vallja költészetéről Nádasdy Ádám, akivel műfordításról, emlékezésről és a nyelvről is beszélgetett Hevesi Judit.

 Nádasdy Ádám

  Fotó: Laik Eszter

„Az emlékek gazdája én vagyok”

Beszélgetés Nádasdy Ádámmal

 

Egy interjúban azt mondja, nincsen nyelvromlás. A nyelv mindig szükségszerűen változik. Éppen e miatt a változás miatt tartja fontosnak az irodalmi szövegek újrafordítását?

Ez az egyik oka. A nyelv valóban változik, és ami régen természetes vagy mulatságos volt, az lehet, hogy ma már nem természetes és nem mulatságos, holott a szerző annak gondolta, amikor írta. Bizonyos értelemben tehát a szerző eredeti szándékához kell igazítani a szöveget – ezt tartom az újrafordítás egyik fő feladatának. A magyarban például az ’ifjú’ szó nagyon régies, irodalmias, helyette azt mondjuk: fiatal. Vigyáznunk kell, mikor mondunk ifjút, ha a szerző eredetileg csak azt írta, hogy jung (német) vagy young (angol), hiszen ezek ifjúnak fordításával megemeljük vagy régiesebbé tesszük a szöveget, mint amit a szerző képzelt.

A másik ok azonban, mondjuk ki, igenis öncélú: a fordítás egy nagyon szép tevékenység. A Madonnát a gyermekkel is újra és újra megfestették az évszázadok során. Nem azért, mert a régi nem tetszett, hanem mert egy újabb festő úgy gondolta, ő máshogyan csinálná. Vagy ahogyan új és új templomokat emeltek! Azt sem azért tették, mert ne lett volna elég, hanem mert érdekes volt megmutatni például, hogy modern templomot is lehet építeni, mondjuk vasbetonból. Ezzel valójában ápoljuk a régit, a klasszikust, egy szöveg esetében biztosan, hiszen így visszatérünk hozzá, újra megnézzük, aktualizáljuk.

Érdekes lenne A fiatal Werther szenvedéseit olvasni.

Vannak nagyon rögzült címek, mondatok, amikhez nemigen szoktunk nyúlni. Jó példa A makrancos hölgy című Shakespeare-darab. Sem a ’hölgy’, sem a ’makrancos’ szót nem használjuk már a hétköznapokban, a fordításomban nem is szerepel egyik sem. A makrancos helyett biztosan azt mondjuk, veszekedős, házsártos, kibírhatatlan. Ugyanakkor a színházak szerint, ha más a címe, mint amit a néző megszokott, nem fogják tudni, hogy ugyanarról a darabról van szó, és nem nézik meg.

Mit tud Shakespeare? Mitől tud mindig ennyire aktuális lenni?

Az egyik ok talán az, hogy vegyíteni tudja a magasat az alacsonnyal, az ünnepélyest, méltóságteljest az alpárival. Ettől valahogy könnyebben fogyasztható, mint például a kizárólag emelkedett hangon megszólaló francia klasszikusok, Corneille vagy Racine, miközben összetettebb, mint a vásári komédiák. Shakespeare mer olcsó lenni néha, teszi ezt nagyon ügyesen. A másik, hogy nagyon jól tudja a lélektan libikókáját mutatni. Egy jeleneten belül bejön két ember, az egyik fönt van, a másik lent, de mire kimennek, átbillen a libikóka. Az megy ki győztesen, aki vesztesen jött be. Kicsit olyan, mint egy filmrendező: sok apró jelenet, ügyesen megvágva. Gyakran meglepő, melyik jelenet melyiket követi.

Sokan nevezik pimasznak a Shakespeare-fordításai miatt. Vállalja?

Igen, azt hiszem, ezt lehet vállalni. Pimasz vagyok abban az értelemben, hogy kicsit talán fricskázom a közönséget. Shakespeare-t sokan egy érinthetetlen szobornak, szentnek képzelik. Rá kell mutatni, hogy neki is megvannak a műhelytitkai, trükkjei, s ha neki vannak, hát nekem miért ne lehetnének?

Mondok egy példát: a magyar klasszikus műfordítás-nyelvben nemigen szokás latinizmusokat használni. A ’tradíció’ szót például rendre hagyománynak fordítjuk. A 19. században vált alapelvvé, hogy ha magyarul írunk, akkor azt tényleg magyarul tegyük. Azt a szót, hogy ’probléma’, szerintem egyetlen Shakespeare-fordításomban sem írtam le, holott ez egy hétköznapokban is gyakran használt kifejezés. Ilyen értelemben nagyon is konzervatív vagyok.

Mármost a Lear királyban a gonosz nővérek (legalábbis így szoktuk nevezni őket, miközben ők sem olyan gonoszak, meg lehet érteni őket is) tárgyilagosak, nagyon különböznek az apjuktól. Ott használtam olyan szavakat, mint például a ’provokál’ (Goneril mondja), ami szokatlan ugyan, de ezzel a szokatlansággal jelezni tudtam a távolságtartást, a kívülállást. Úgy beszél, mint egy üzletasszony.

Persze a híres sorok híres fordításait mindig másképpen adom vissza, olyankor a közönség föl is kapja a fejét, olyan ez, mintha rajzszöget tettem volna a székük alá. Vagyis a pimaszság figyelemfelkeltést is jelent, a tartalom újragondolását.

A fordítás szükségszerűen jelentésvesztés is. Ahhoz hasonlítom, mint amikor leírjuk vagy kimondjuk a gondolatainkat, ott sem tudjuk például érzékeltetni a mögöttes érzéseket vagy a gondolatokat azok teljességében, komplexitásában.

Igen, leírok egy helyzetet, de a szagot például nem írom bele. Lehet azt is, persze, de teljes körűen nem lehet visszaadni egy szituációt. Közben éppen ettől érdekes! Olyan, mintha egy szobrot lefestenénk: egy dimenziót elvesztettünk, de lehet ügyeskedni, lehet a mesterséget gyakorolni, hogy mégis a lehető legtöbbet adjuk vissza. Vagy mint amikor egy zenekari művet átírnak zongorára – Liszt többször is megtette ezt –, tíz ujjal kell visszaadnia azt, amit egy negyven-ötven tagú zenekarnak. De ha jól csinálja, éppen azt díjazom benne, hogy a redukált eszközkészletével mennyi mindent tudott visszaadni.

Mennyi idő alatt fordította le az Isteni színjátékot?

Nyolc év telt el a kezdete és a befejezése között, de nem mindennap fordítottam, sőt, a három rész között egy-egy év is eltelt.

Amikor elkezdte, nem érezte lehetetlen vállalkozásnak? Nem tartott a szövegtől?

Nem. Talán a pimaszságom miatt. Addigra már volt gyakorlatom a Shakespeare-szövegekkel, ez pedig hosszúságát tekintve körülbelül négy Shakespeare-darab. Olasz szakot végeztem, tudok olaszul. És hát ez is szavakból és mondatokból áll!

Egy-egy nagyobb munka befejezése után erős hiányérzetem szokott lenni. Valamiféle üresség ez. Egy nagyobb munka keretezi a hétköznapokat, gyakran még a gondolatokat is, mindent meghatároz az adott időszakban.

Mint egy szakítás, igen. Ebben az esetben ez nem volt erős, egyfelől, mert sok volt, elfáradtam a végére, másfelől pedig új megbízást kaptam egy Shakespeare-darabra, a IV. Henrikre, amit viszonylag szoros határidőre kellett befejeznem. Illetve az Isteni színjátékkal sok volt az utómunka is. Nem úgy történt, mint amikor egy kazánkovács nyugdíjba megy, és másnap már ül a parkban, és nem tudja, mit kezdjen magával. Mert a kiadóval tárgyalni kellett, sőt, nyomtatás előtt megkértem pár embert, hogy szóljanak hozzá a fordításhoz, úgyhogy lassan csengett le. Továbbmegyek, még mindig tart: most készül a Magvetőnél a Pokolból egy kis, zsebkönyvszerű kiadás.

Most mit fordít?

Épp semmit.

És jó az nekünk?

Most jó, igen. Sok minden van a nyáron: lakásfelújítás, emellett műfordító műhelyt tartok a FISZ-táborban, később a JAK-táborban pedig líra-műhelyt. Szegeden a Szabadtérin pedig előadják a Vízkeresztet is, amihez a fordításomat használják.

Nádasdy Ádám
Fotó: Fiatal Írók Szövetsége

„Rám fér a tisztaság. Amennyi mocskot én / fantáziáltam már, amennyi árulást, / sunyi simóniát, máskor a tartalékok / sehogy sem indokolható visszafogását − / rám fér a takarítás" – írja Koplalni készülök versében, ami új, Nyírj a hajamba című kötetében jelent meg. Egyfajta takarítás tehát ez a kötet?

Igen, ezt lehet mondani. Sok minden felgyűlt, megöregedtem, nyugdíjba mentem, az egyetemen professor emeritusként dolgozom tovább. Ehhez jött még a lakásfelújítás. Ez mind arra ösztökélt, hogy kicsit átnézzem, rendezzem a dolgaimat.

A takarítást értelmezhetjük összegzésként is, a tisztaság, a csend iránti vágyként. Ezzel szemben a kötet címadó verse a következő sorokat mondja: „nyírj a hajamba, ha visszajöttél, / átlósan széles sávot, hogy ne tudjak / feltűnés nélkül újra elvegyülni”.

Mindig megvolt bennem a vágy, hogy napokat töltsek például egy könyvtár hűvös, csendes olvasótermében. Ez nagyon ritkán adódott az életemben. Okolhatnám a körülményeket, de valószínűleg inkább arról van szó, hogy ennél mozgékonyabb vagyok, vagy jobban szeretem az állandó változást és cirkuszt, ezért nem lettem csendes kutató-típus. De a vágy, a „jaj, de jó lett volna” azért mindig ott van.

Nádasdy Ádám

Jó, de az, hogy az ember él egyfajta életet, miközben más struktúrában való működésre vágyik, az azért elég sok összeférhetetlenséget, zavart okoz.

Persze, ezt próbálom költészeti alapként is felhasználni. Lehet érdekes, ha valaki arról ír, hogy ő olyan, amilyen, de nekem érdekesebb arról írni, hogy én tulajdonképpen nem olyan vagyok, mint amilyen szeretnék lenni, és olyan sem szeretnék lenni, amilyen vagyok, de azért mégiscsak olyan vagyok, tehát valamiféle konfliktus van a vágyaim és az életem között.

Nem csak a költészetében lehet ezt felfedezni, A vastagbőrű mimózában is vannak írások, amik ezzel foglalkoznak.

Rendes polgárgyerek szeretnék lenni, aztán mégsem így alakult.

Az emlékek

Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Én veszek nekik sminket és ruhát.
Nem tudom, meztelenül milyenek.
Az emlékek szabadon kóborolnak,
még az se biztos, hogy mind visszajött.
Vagy változott a hajviseletük,
és bosszant, hogyha rájuk ismerek.
Néha óvatlanul megrúgom őket,
ülök rajtuk, szárazra koptatom.
Az emlékek gazdája én vagyok,
csak én tudom, mi volt a címlapon.

A takarítást, pakolást nem lehet megúszni emlékek és emlékezés nélkül. Sokat gondolkodtam azon, az ember mitől ember úgy igazából, és azt hiszem, végső soron a kultúra miatt, ami nincs emlékezet nélkül.

Pontosan ezért érzi sok ember, hogy van nyelvromlás. Mert ezalatt ők azt értik, hogy a kultúra eltávolodik attól, amilyen volt. És ha a kultúra az emlékezésben gyökerezik, hát örökösen, évszázadokon és évezredeken keresztül veszteségérzete van a kultúrának, hiszen van, ami eltűnik, van, ami változik, van, amire már nem emlékeznek, van, amit már nem olvasnak és így tovább. Tehát folytonosan kopik a kultúra, miközben az újról még nem tudja, hogy az ugyanúgy kultúra. Csak visszafelé tud nézni, hozzáteszem, ez is a dolga. De ebből adódik, hogy mindig inkább panaszolja az elmúlót, mintsem üdvözli a bejövőt.

De az emlékezet vajon tényleg annyira szubjektív, ahogyan Az emlékek versében írja? Nagyon tetszik az a gondolat, hogy az emlékezetünk önkényes, vagy hogy mi önkényesek vagyunk a gondolatainkat illetően, de akkor nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy az emlékezet (pontosabban a másképpen emlékezés) meghatározza két vagy több ember egymáshoz való viszonyát. Úgy értem, akkor nem túl sokféle igazság létezik?

A vers apropója az érettségi találkozóm volt. Sok év után találkoztunk és idéztünk fel ötven évvel ezelőtt történt eseményeket. Nagyon meglepő volt, mennyire másként emlékeztek emberek, akik ugyanabban a tanteremben ültek. Néha rám mutattak, hogy amikor te, csirkefogó…, én meg semmire nem emlékeztem, vagy másként emlékeztem, például hogy bátran kiálltam valami mellett, miközben bennük úgy maradt meg, hogy nagy simlisen megúsztam egy helyzetet. Egy lányra megrögzött szívrablóként gondoltam, aki mindenkit csak lepattintott magáról, miközben ő most elmondta, hogy a magánytól szenvedett. Kicsit rossz is volt a lelkiismeretem, mert azt éreztem, az én emlékeim jobban különböznek a többiekétől, mint a többieké egymástól.

Az egyén igazsága nem egyenlő, nem egyezik a közösség igazságával, mert az egyéni emlékezetet mindig átszínezik az érzelmek.

Valóban, de mondok egy másik példát: hárman vagyunk fivérek, és anyánk halála után összeültünk, három idősebb felnőtt, és ott is az az érzésem volt, hogy másképp emlékszem anyánkra, mint ők. Igaz, én vagyok a legkisebb.

Az inuitoknak van egy szavuk arra, amikor újra és újra kimennek a kunyhó elé, hogy megnézzék, megérkezett-e, akire várnak. A Lassú sodrás, húsz ujj jut erről eszembe, ami szerintem a legtöbbet idézett verse. Azt gondolom, ennek a szövegnek egyfajta folytatása a Nyírj a hajamba című verse is. Sokat ír a hiányról, vagyis inkább úgy fogalmaznék, valamiféle társas magány is megjelenik a sorai között. „Hány percig lehet bírni egyedül? / Hová kísér ki megint a magány?” – írja.

Nagyon nem bírok egyedül lenni. Soha nem ülök be például egy étterembe egyedül ebédelni vagy vacsorázni. A reggeli még rendben, de a többinél úgy érezném, mindenki engem néz, esetleg letennék magam elé egy könyvet vagy újságot, ami meg olyan szomorú.Nem bírom jól az egyedüllétet, ez az igazság. Persze mondhatja azt, hogy a magánytól rettegés hajt az emberek közé, de jól érzem magam emberek között, szeretem, ha dramaturgiailag nem egyedül vagyok a színpadon. Az persze más kérdés, hogy amikor emberek között vagyok, belül mennyire a magam gondolatait forgatom, a magam verseit írom.

Értem, de mindeközben szerintem nagyon hangsúlyos ez az emberek között egyedül lenni-érzés. Lehet, hogy ez az írással függ össze, hogy aki ír, az mindig meg is figyel.

Ennek biztos köze van ahhoz, hogy mint meleg tinédzser és fiatal éltem, és sok év telt el, mire ezzel elő tudtam jönni. Súlyos élmény nekem, hogy nem mondhatom meg, mi van bennem. Az ilyesmi mélyen bevésődik, nagyon meg lehet tanulni. Hasonló súlyú titokkal persze más ember is meg lehet terhelve: például akinek úgy kellett élni, hogy nem mondhatta meg, hogy zsidó, de ilyen az is, amikor valaki apját lecsukják. Nem mondhatja meg, azt mondja inkább, hogy külföldön van, miközben pontosan tudja, hogy sajnos sikkasztásért ül. Mikor valakinek igazán súlyos titka van. Mindegy, hogy igazán súlyos-e, ő annak érzi, ő úgy tudja, hogy az, mert annak tekinti a környezet. Ez nem is a társas magány érzése, inkább a rutinja. Tudom, hogy kell csinálni, tudom, mi ez. Ma már persze nem ez a titkom, tán nincs is titkom, de attól a sín kiépült bennem, könnyű szaladnom rajta.

Mikor van kész egy vers?

Nem tudok erre válaszolni. Egy festőművész mikor érzi úgy, hogy már egy ecsetvonás sem hiányzik a képről? Szeretem a poénnal való lezárást. Néha ezen múlik.  

Régebbi verseket nem szokott átírni, átdolgozni?

Nem, illetve kicsit igen, amikor valami kötetként megjelenik. De ezek nem jelentős változtatások, inkább csak egy-egy szócsere, ilyesmik.

Fotó: Fiatal Írók Szövetsége

Beszéljünk még a zenéről! Szeret énekelni?

Igen, szeretek énekelni. A műfordító-szemináriumra viszek egy dalszöveget is, egy híres régi slágert. Windmills of your mind. Filmzene volt valamikor a hatvanas években. Furcsán költői szövege van, talán picit giccses is. Napok óta ezt éneklem, hát elő kell énekelnem a tanítványoknak!

Like a circle in a spiral
Like a wheel within a wheel
Never ending or beginning
On an ever-spinning reel
Like a snowball down a mountain
Or a carnival balloon
Like a carousel that's turning
Running rings around the moon

(énekel)                                            

Mikor fiatal voltam, énekeltem egy beategyüttesben is. Ott álltam a színpadon, bizony! Nem volt nagyon jó hangom, de eltaláltam a hangokat, be tudtam lépni – és tudtam angolul, ami fontos volt, mert mindent angolul kellett elénekelni, ez volt a szokás. Aztán megtanultam könnyűzenét kísérni zongorán − én korábban klasszikust tanultam −, amit pénzért is vállaltam. Kellett magyar nótákat is kísérnem. Akkoriban mindenhol magyar nótákat lehetett hallani, teli volt velük a rádió, azóta kopott ki a magyar nóta, legalábbis a polgári közműveltségből. Pár évvel ezelőtt a lányommal tartottunk egy magyarnóta-estet, ahol hagyományos komolysággal adtuk elő ezeket a dalokat. Én szmokingban voltam, ő nagyestélyiben, volt prímás és zongorista is.

Mit énekel a zuhany alatt?

A kedvenc számaimat! Beatlest, mostanában ezt a szélmalmosat. Strumming my pain with his fingers…, Roberta Flack, Ella Fitzgerald, a régi Gershwin-számok! Azokat a számokat szeretem, amiknek izgalmas, pimasz szövege van!

Hevesi Judit

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése