Temesi Ferenc: Elment az utolsó hegedős (Szepesi Attila 1942–2017)

Fűalatt

 

Temesi Ferenc

Elment az utolsó hegedős

(Szepesi Attila 1942–2017)

 

Feltámadáskor írom ezt a halotti beszédet. Mindent szerettem volna, csak ezt nem. De valaki réges-rég megírta ezt a színdarabot, amelyben nem egészen saját kérésünkre szerepelünk. Itt állunk testvérünk, apánk, nagyapánk koporsójánál, mert nem tehetünk mást. Egyetlen versét kéne csupán felolvasnom búcsúzásként, mondjuk a Zsoltár az idők végéről címűt. Az élet valójában végső stádium, Attila, drága nagymesterem.

Majd' ötven éve találkoztunk Szegeden, vagyis egy élettel ezelőtt. A Mars – akkor épp Marx – téri Csillag börtön előtti buszpályaudvarra érkezett. Törékeny ember szállt le arról a farmotoros buszról, megigazította erős szemüvegét, mögötte szürke szemének két fénylő hala, és okos fejét félrehajtva, keskenyen, kópésan rám mosolygott. Nagy lakli kamasz voltam, miként ő írta, és elfogódottan szorítottam meg a kezét.

 

Hogy írt ő maga erről a korszakáról:

Kezdetben voltak a hatvanas évek. Ami előttük történt, az emlékek őskora, borítsa könyörületes homály. Volt egy város az ország déli végén, valamiképp beszorulva a Mediterraneum fényei és Bizánc homálya közé: Porlód, a hajdan virágzó település, mely az idők múlásával – a rossz emlékű trianoni hentesmunka következtében – holdudvarát veszítve lógott bele az ürességbe. Ebben a városban, mely – utólag visszanézve rá – Gulácsy Lajos Naconxypanjára hasonlított, helyüket kereső és helyüket nem találó figurák kószáltak. Álmodoztak, muzsikáltak, festettek és verseket fabrikáltak, ahogy ez lenni szokott. Cseperedő műveikben összekeveredett a próza és a poézis, ugyanúgy ahogy a fecsegésükben: képesek voltak szavaikat egyik pillanatról a másikra hexameterre és alkaioszi mértékre áthangszerelni. Berúgtak és kijózanodtak, ahogy ez lenni szokott. Megszárították lyukas cipőjüket, kimosták rojtosodó ujjú ingüket. Az egyetemen-főiskolán levizsgáztak vagy nem vizsgáztak le, ahogy ez szintén lenni szokott. Repetáért kuncsorogtak a menzán, mely repetának nem volt előzménye. A szemináriumokon hallgatták a politikai gazdaságtant és a pedagógia-történetet, ám a könyvtárban Paracelsus és Joyce, Rilke és Hamvas Béla műveit bújták, mert sejtették, hogy valami hiba van a kréta körül. S ahogy ez Naconxypan polgáraira jellemző, keverékei voltak egy ábrándos remetének meg egy életfaló hedonistának.

 

Ilyenek voltunk: nagyon is pontos a kép. A szegedi költőtriászt (Szepesi–Veress–Petri Csathó) még láthattam a Béke Tanszéknek hívott kocsmában a főisivel szemközt poharazni. Mit tudtam én, milyen érzés az, ha csak útlevéllel léphetsz a szülőföldedre, hisz én otthon voltam.

A főiskolán a tornatanár évismétlőt akart belőle faragni, igazolatlan hiányzások miatt. Erre ő, egy tanárok–diákok meccsen, szögletből, érintés nélküli gólt lőtt a kapusnak, aki történetesen a tornatanár volt, és kérte lecserélését. Részéről egy-egy volt. Később, kiskapus meccseinken is gyakran megvillant. Ördöngös cselei voltak, mint a verseiben. Az átkosban kedvenc csapata az Újpest volt.  Soha nem közölt verset írt róla: minden játékos egy strófát kapott.

 

Akkor lettünk igazi barátok, amikor a magyar–rajz szak elvégzése után, rögtön nekivágott a bölcsészkarnak. Miközben a pesti központi antikváriumban dolgozott, mindig könyvek között. Gyakran vizsgáztunk együtt. Ő levelező volt, én nappali hallgató. Egyszer utolsónak hagyott bennünket egy akarnok adjunktus, aki párttitkár volt a világirodalomban. Szakmailag nyuszipista, hogy Attilának – aki bármely magyar bölcskaron taníthatta volna, mondjuk a régi magyart – ezzel a kedves szavával éljek. Tudta, hogy írunk, főleg Attiláról. Estére már halálfáradtak voltunk a várakozástól, de mindketten négyest kaptunk. Ha jól emlékszem. Utána a Tündér utcában öltöztünk át. A szüleim is szerették – ezt kevés barátomról mondhattam el. A Csirkében, lumpenek, sittesek közt aztán betörölköztünk, mert semmit se csináltunk félig. Ripityom!, mondta Attila. Ez volt nála az egészségedre. Több mint húsz éve letette a poharat. Ebben is követtem. De a dohányzás ártalmasságáról véle beszélni olyan lett volna, mint Bartókkal, vagy Dankóval. Fölösleges. A cigarettában a minden gondolat alóli fölszabadulást ízlelte, mint Pessoa. Ameddig sorsom engedi, tovább fogom fújni a füstöt, írta a portugál.

Bőbeszédű sosem volt, de minél többet ittunk, annál szótlanabb lett. Messzehangzó volt a hallgatása. Most találtam néhány fotográfiát, melyeket ő persze nem szeretett: a már elromlott, műanyag kacatokkal telt tápai búcsúban vagyunk. Úgy néz ki, mint egy szőke hippi. Vállig érő haj, bajusz, szakáll. A teljes huszadik századot horrornak tartotta. A 21.-ről se volt jobb véleménye: Coca-Cola-kontinensek, Rexona dezodor-varázslatok a Reebok-planétán, a bankkölcsönből épült depressziós városokban, a Himalájává növekvő szeméthegyek közt, írta egy briliáns esszéjében. De Európa, ez a süllyedő múzeumhajó a harmadik világ nyomorultjai számára az ígéret földje.

Emlékszem, hogy amikor már föl tudtam kelni az ágyból Katival való halálos autószerencsétlenségünk után, 73-ban, őt hívtam fel, hogy értesítse a szüleimet, mert nem volt telefonunk. Nem volt sok pesti barátom akkoriban. Aki az lett, az is vidéki volt, jut eszembe most. Attilára mindig lehetett számítanod, ha bajban voltál.

Még szegediként jártam az Október 6. utcai társbérletükben. Meg kellett várni, míg szabad lett a klotyó. Egy időben sokat leveleztünk, de közös atyai jó barátunkkal, Ilia Miskával a kórházba költözésig postai kapcsolatban álltak. Attila ugyanis lenézte az internetet. Amikor a gatyaváltás után polgári lapokba kezdtünk írni, ő a szerkesztőségben is csak okos írógépként használta a számítógépet. Nem keresgélt a wikinukupédiában, mert minden a fejében volt. Egy kép ebből a korszakból megmaradt: ül Attila télikabátban a lap kimúlása előtt percekkel, mert ki volt már kapcsolva a fűtés. Dohányozni még lehetett akkoriban egy szerkesztőségben. Filmeken is – még.

Sokszor az az érzésem, én maradtam gyerek – a gyerekeim túlnőttek engem, mondta 1995 májusában, napokkal a közös barátunk, Páskándi Géza halála után felvett műsoromban a Dunán, melyben épp az első regényében lévő, szemtelenül fiatal Száraz Gyuri cigizett mellette, Benkő Attila meg pipázott. Galambos Tamás festőművész, akinél fölvettük a műsort, csak mosolygott a füstben. A természetet is miattuk tanultam meg, folytatta Attila, hogy válaszolni tudjak a kérdéseikre. Vizsgázott gombaszakértő volt, és ha vele jártad az erőt, minden fűszál nevét tudta, minden madarat ismert a hangjáról, minden követ hallgatásáról.

A hangja! Volt egy édes, magas szál a hangjában, amely egyébként a cigarettától mind mélyebb lett az évek során, kicsit morzsás, délutáni hang. Lágy, moll színű hangja volt, földközeli. Amikor még csak vizsgálatokra járt be a kórházba, biztatóan zengett a telefonban. A hang árulja el legjobban, milyen lelki és testi állapotban vagy. Azelőtt hetente beszéltünk vonalason, mert mobilja nem volt. Ő keleti nyugalommal fogadta a legrosszabb hírt. Azért se írom le utolsó beszélgetésünket. Maradjon valami nekem is.

Verset nem lehet mindig, mondta a műsorban. Akkor prózát ír az ember. Azt mondják, a vers tánc, a próza gyaloglás. Ő táncolva gyalogolt, lecsupált szavai között, remek prózai munkáiban.

A középkori maszkák, az alakoskodások, Bosch figurái, félember-félmadár lények alvilági farsangja erősen vonzották képzeletét. Szemérmes és tartózkodó ember volt különben, kerülte a tömeget, de még jobban a feltűnést, a feltűnősködőket, mindenféle szelek idehordta divatokat. Neki nemcsak megvolt a teljes Régi Magyar Költők Tára, hanem el is olvasta minden kötetét. A világirodalomban is megtalálta a rokonait. A hosszú névsorból egy név: Paul Celan. Attila költőnek született, de poeta doctus lett, nem mindennapi, a maiak és a holnapiak számára szinte fel nem fogható műveltséggel. Ki merem mondani: ő volt az egyik utolsó a nagyok közül. Babérkoszorú került a fejére, de Kossuth-díjat azt nem kapott. Ez közös szégyenünk. Mindannyiunké. Tán azért, mert két szék között egy padon ült. A népieknek túl weöresiánus, a világirodalom tengerén vitorlázó volt, az urbánusoknak büszke magyar. Ne csatlakozz a hadhoz – magatartásával ezt tanította nekünk. Egyedül a Magyar Írószövetséget tisztelte meg tagságával. Amikor mások kiléptek, ő maradt. Hűséges ember volt.

Szeretett a gyerekeknek írni. Volt is kinek: öt gyermek, tíz unoka. A Citeraszó példázatos: a gyerekei rajzai az illusztrációk. Porszemek és galaktikák – nála egyenrangúak voltak.

Volt egy rögeszméje. Mármint azon kívül, hogy vissza a természetbe, amíg lehet. Éspedig az, hogy mindenki mindenkinek a rokona. Egy embernek a honfoglalásig visszamenőleg 16 billió őse van. Ennyi ember egyszerre sose élt a földön. „Mindannyian millió lélekből, arcból, színből és hangból vagyunk megalkotva.” Írta Attila mágus. Az ősök többől lett egy arcát viseljük, de az igazi arcunkat csak Isten ismerheti. Újra őt idézem: „Aki azt hiszi, hogy vele kezdődik és végződik a történelem, légüres térben áll. Amit alkot, érdektelen. Szinte környezetszennyezés. A hagyományok felidézésére nem azért van szükség, mert „szépek és tanulságosak”, hanem mert önismeretre egyedül általuk tehetünk szert”, írta. Ez se tetszik a képzavargyárosoknak, akiknek ökölbe szorult az agyuk, mondta. Pedig igaz. A modern korok által sárba tiport emberi méltóságot őrizte verseiben és – nem mindenki tudja – konzseniális festményeiben és grafikáiban. Tengernyi formai újítása volt a poézisében is.

Attila tudta a mértéket, borban, versben. Amikor utolszor voltunk barátokkal nálam, elfogyott a saját maga töltötte füstölni való, megkínáltam az én női cigimből. Kösz, mondta, de én már elpöfékeltem a mára beosztottakat. Most már elmondhatom: a Bartók-regényt az ő csöndes, de évtizedeken át ismétlődő kérdései tartották meg bennem, és végül neki lett igaza. Nem kerülheted ki a sorsodat.

Harminchét kötetéből az utolsó három, a Medvecukorral kezdődő, a Varázsfüvekkel és az 56 verssel folytatódó önéletrajzi regény, versfolyam folytatását tervezte. Így írt február közepi könyvtervében:

„Az „önéletrajzi regény” negyedik kötetét most írom, alkalmi címe: Ördögszekér. Ez a készülő kötet is áttekintés az életemről, benne kárpátaljai (beregszászi) gyerekkorom motívumai ugyanúgy feltűnnek, mint a budapesti iskolás évek, a feledhetetlen forradalom két hete, a szegedi főiskolás évek, a költővé érés élményei. Sok barát, példakép, ismerős, köztük olyan mesterek, mint Weöres Sándor, akinek közelében tölthettem – afféle tedd ide, vidd oda kisinasként – néhány tartalmas esztendőt. Feltűnik az emlékezetes arcok közt Kodály Zoltán, Lossonczy Tamás, Határ Győző, Gerzson Pál, Várkonyi Nándor és még sokan mások. (…) Ennek a könyvnek a megírásához kérnék némi támogatást, meglehetősen szerény nyugdíjam mellé” írta. Sose emlegette a pénzt, de itt megtette. A pénzről annyit: amikor megkapta az Illyés Gyula-díjat az MMA-tól, nem világutazást vett belőle maguknak, jó társával, Edittel. Az egyik gyerekének kellett a pénz a továbblépéshez.

Neki aztán sikerült megszelídítenie a mindannyiunkban gomolygó szörnyet. Ebben a magamutogató világban hirdette: csak a mű fontos, nem a szerző. De mágus volt ő, magamon érzem tekintetét, míg élek. Egy írószövetségi est után többen a kapuban tanakodtunk, hova menjünk. Megpendítettem, hogy mehetnénk hozzám is, de ő megrázta a fejét. Ott bagóztunk az utcán, aztán hazamentem a regénybe. Akkor láttam utoljára.

Az idő mulandó, az ember meg halandó. Akármilyen közhely ez, mind azhoz járók vogymuk. Azonkívül, hogy isa meg por meg homu. Az ember halála árán teljesíti be életét. Halál az, ami az életből sorsot formáz. Tükröt tart a világnak: ilyenek vagytok. Először nem akarjátok elhinni a betegség tényét, aztán reménykedtek, aztán kapkodtok fűhöz-fához, míg végül megértitek, miért nem akart már ilyen állapotban fogadni benneteket a kórházban.

Utolsó születésnapi ajándékom tőle egy kis őskövület volt, tenyérbe illő. Isten a kőben alszik. Rám villant a szemüvege, a szája mosolyra húzódott, úgy adta át. Szerinted hány millió éves?, kérdezte ez az erdei varázsló. Mindennap kézbe veszem azóta is. Különben tudott ő komoly arccal blődségeket is mondani, a szája sarkában búvó mosollyal figyelte áldozatát: bedől-e neki. Sose láttam, hogy emberre fújta volna a füstöt.

Végül egy apróság. Boldogult úrfikorunkban, a szegedi Sárkány kocsmában alapított kéttagú lovagrendünket – amelynek ő volt a névadója, a nagy kujon Luxemburgi Zsigmond után – két taggal terveztük bővíteni idén: Veszelka és Száraz vitézekkel. A Sárkány lovagrend bizony mindörökre már kéttagú marad.

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése