Agresszió, selyemruhában – Zudor János versei

Líra, Költészet
Zudor János
Fotó: posticum.ro 
 
Agresszió, selyemruhában 
Zudor János versei
 
 
Gyűlölet és kín
            (Egy macska félelmei)
 
Reszkettem, mint behunyt szemű
áldozat, mart vipera is,
a sáspi, vakon születik a kín,
kínoztak huszonöt évig,
mint egy vidám fegyencet…
 
Néha világos, néha sötét volt,
rámtörtek a „rendezők”,
halálra ítéltek.
 
Azóta hátat fordítok a vak
világnak, kényszerzubbonyok csüngnek
előttem, utánam, közöttem, felettem,
mint jó cirmos számlálom a hátramaradt
perceket, mint az összegyűrt rongyok…
 
Még életben tart a gyűlölet,
mint behunyt szemű vesztes áldozat,
de érzem, hogy nincs tovább…
 
Kívánom a testőreimnek
a haláltalan halált,
az élettelen megdicsőülést,
feltámadás helyett a szentséges,
magasságos poklok fenekét!
 
 
A bosszú
 
Édes a bosszú,
mint egy gondatlan vipera,
fejére kell lépni,
hogy reccsenjen a koponyája,
ez a jószág halva született remény.
 
Néha a kígyó győz. Az ember veszít.
Vagy fordítva. Nekem már úgyis mindegy.
 
Megmaradok halva született reménynek,
(hangsúlyozom, mindegy,)
a kígyóval ritkán kezdünk párbeszédet,
a kígyónak több bőre van,
legalábbis rücskösebb,)
 
én vesztett és veszett vagyok,
óvakodnak tőlem
az egyszerűbb állatok…
 
 
A vakond legendája
 
Nem látok – mondta a vakond,
felköltözöm a Mennybe,
iszonyatosan elsírta magát,
szinte kipukkant a tüdeje,
legyezgette a tejfehér ég,
egyben az öntudatát is,
– bocsánat – tudatát…
 
Ne tessék viccelni velem,
hörögte, „most fent vagyok
az égen, mint egy űrhajó,”
pontot tett gondolataira,
visszamászott öntudatlanba,
ütődötten mosolygott…
 
 
A kígyó
 
Tételezzünk fel egy kígyót,
amely bekapja saját magát,
a fején kívül
kétszer fér el benne önmaga…
 
(Kínjában ellipszis formát ölt fel,
mint ideális lény,
egészen közel kerül
a megmaradáshoz,
a legvégére ponttá zsugorodik…)
 
Ideális lénynek kijár a taps,
kell hozzá egy bűvész is,
aki letakarja a kendővel,
és egyszer csak huss,
volt kígyó, nincs kígyó…
 
(De az egészből elfogyott az elme,
a kígyó gyűszűnyi agya,
és az idomár is,
huss,
elfogyott!)
 
 
Mintha felnégyelés előtt!
 
Az ég semlegesen legyintett,
„megtörténik, barátocskám”
a vakond katonásan szalutált,
és felfőtt… „Na ilyen az én
végzetem is, A FELFŐTT
KERESZT ALATT!”
 
 
Bomolsz mára  
 
Szó, ami szó, bomolsz mára.
Szellemes, és szellemtelen.
Ellenszél, tószt, társadalom.
A rész egésze, az egész része,
erőszakos, kiegyező,
báb, rendszerek egyezése…
egyenlítő megosztva délnek,
agresszió, selyemruhában…
 
Béke volt ordító szóban…
 
A szó ölet
 
Másodlagos ölettető,
aljas, ritka ringató,
mint a hang, ölelkező,
virág, amely ríkató,
 
a szó szent összevisszaság,
lelketlen lélek, csend halála,
önvédelmi felháborítás,
(nincs semmi más, csak puszta hála,
 
a semmié, hálátlan dögnek
kongatása,) állatok dőlnek,
mint kiürült viharok hűlnek;
 
(a tárt semmik veszteglőn ülnek,
a zárt, fagyott felhőkből ölnek,
a szétszórt gyűlölők gyűlnek!)
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése