Ugrás a tartalomra

Fabricius Gábor: Más bolygó – Regényrészlet

Fabricius Gábor világhírű médiadesigner, Huszárik Zoltán-díjas filmrendező első regényét 2016 októberében mutatják be a Margó Fesztiválon. A Más bolygó című izgalmas könyvből közlünk egy eddig publikálatlan részletet.

Fabricius Gábor első regénye egy illúzió- és identitásvesztett nemzedék szakadatlan útkereséséről szól. A Más bolygó októberben jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, melynek igazgatója, a József Attila-díjas műfordító, esszéista M. Nagy Miklós így ajánlja a kötetet:A Más bolygó az utazás regénye – párhuzamos roadmovie, amelyben valahol mélyen még ott dobog Kerouac szíve. A Más bolygó cinikus és kegyetlen regény: mintha egy magyar Bret Easton Ellis írta volna, ha Ellis lehetne magyar…”

Fabricius első regényéből egy olyan nemzedék története rajzolódik ki, amely az illúziói mellett az identitását is elvesztette. A Más bolygó a tulajdonságok nélküli ember, az örök alakváltó, a semmilyenség, és Kelet-Európa regénye, amely Nyugattá akart válni, de a kelet-európai jelenre ítéltetett, örökre lekésve a gyönyörűséges, csábító kapitalizmusról. A Más bolygó egyszerre repít a múltba, a jelenbe, a jövőbe, mindig, mindenhol dobog a szív és lüktet a szellem, de a Föld már egyre lassabban forog.

„Lassan a kapitalista embertípust is cserélni kell, hogy jöhessen valami egészen más” – gondolja a regény főszereplője, Wunder, a legnagyobb kereskedelmi tévé vezérigazgatója, akinek élete egy szempillantás alatt megváltozik. A televíziót megvásárolja az állam, Wundernek felmondanak, ráadásul népirtással is megvádolják. A kormány szerint olyan értékrendet közvetített, amely kiölte az emberekből a szaporodási kedvet, így Magyarország lakossága hatmillióra csökkent. Wunder útnak indul, újra végigjárja azt az utat, amit pályája kezdetén, 1993-ban már megtett. De míg húsz évvel ezelőtt tisztán, őszintén és álmodozva stoppolta végig az utat, mára kiábrándult, megcsömörlött és illúzióktól mentes. Fiatalon a Nyugathoz zarándokolt, most identitása megkeresésére vállalkozik.

A két napnyugati utat két párhuzamos jelenben tesszük meg. Egyiket a múltban: az anyagos élményekkel kísérletező Wunder a Moszkva térről indul, a nagy baráttal, Dzsekivel, és a nagy szerelemmel, Nyúllal. A vasfüggöny lehullása után, a Nyugat identitásának vonzásában konokul keresik önmagukat, céljaikat és a szerelmet.

Az Osztapenko kapitány szobrától induló, Nyugat felé tartó út a kelet-európai mindennapok része, folyamatos jelen és befejezetlen igeidő. A tájak csordultig teltek a huszadik századdal, a hegyeshalmi határátlépéssel pszichológiai roadmovie veszi kezdetét. Bécs, Dachau, Amszterdam, felvillanó történetek, a tovarohanó múlt és a jövő egyre közelebb engednek a stoppos utazókhoz, egyre jobban megismerjük a szereplőket, Párizsban Jim Morrison sírjának gránitlapján „utaznak”, s már nem tudni pontosan, hol a transzcendens vége. A keleti utas újraértelmezi nem létező identitását, amit saját bevallása szerint is úgy cserélget, mint más az inget. Svájc a végállomás, itt őrzik a kapitalizmus testét, Wunder itt bosszút áll, megtörténik a főhős alakváltása.

A másik utat Wunder a jelenkorban teszi meg, már sikeresen és gazdagon, mégis számkivetetten és ugyanolyan magányosan. Összeveti, mivé lett a múlt Bécsi-erdeje, hogy a nyugati álom tetten érhető-e még, miközben már félhomály borítja a kontinenst.


 

Wanderlust

 

Lábamnál piros műanyag kosár, Batthyány téri élelmiszerbolt aranyló-gyászos májkonzervfala előtt guggolok, Budapest jól ellátott szívében.

Azt mondom, hogy sertésmájból mondjuk öt! Tompán puffannak a fémtégelyek a kosárban, na még ötöt, marhamájból is tízet; rákapok a gondolatra, hogy konzerv lesz a gerince a túra gasztronómiájának: lencsefőzelék, tojásos lecsó, székelykáposzta, babgulyás; ólomsúlyú, hokikorong méretű űrhajóskaják. Aztán a pezsgőtabletta, ami azért kiváló, mert csapvízből is lehet üdítő, ráadásul cévitaminos, csak műanyag palack kell hozzá, meg egy kút, és ingyen van. Jönnek a levesporok fullasztó mennyiségben, és kell majd a szárazanyag-tartalom is: kell a rizs. A túlélést nem kell tanítani, annak hagyománya van, csak elő kell ásni magamból az eltökéltséget, amit nagyszüleimtől tanultam, ők mondták, hogyan kell föld alá vonulni konzervek és tartósított ideológiák közé, keserédes az egész; tudjuk, hogy életben maradunk konzerveken is.

Most rajtunk a sor, hogy életben maradósdit játsszunk; mert amikor süllyed az óceánjáró, a harmadosztályon fulladnak vízbe elsőnek, de aki az ütközés után születik, annak fel sem tűnik, hogy derékig vízben nő fel.

Megyek a pénztár irányába, és az jut eszembe, hogy a konzervekben a szabadságot tisztelem, nem a dextrózt, és kosaramat húzza a rengeteg időkapszula. Miközben táplálkozom, a konzerv a múlt titokzatos világával tölt fel: olyan ételt nyitok, amit egyszer valahol régen, egy távoli városban zártak le hermetikusan, és most ez az étel a múltból újra a szabad világ részévé válik.

Felpakolok. Bekészített csővázas hátizsákomban a súlyos múlt. Terítve az asztal végestelen-végig a hosszú nyugati úton.

A konzerv az ismert légkör elhagyásáról szól, az utolsó biztosítékról, amit a légkör adni tud, kitart addig, életet ad, amíg az új bolygóra érve az utas újfajta élelmet fedez fel. Köldökzsinór, mely az óhazához kapcsol.

Hálózsákot és sátrat gyűjtök be a Majakovszkij utcában. Rozoga csehszlovák sátor, rádióantenna-szerű rúddal, szúnyoghálós ablakkal tetején. Apám áll a kamrában egy sámlin, és azt mondja, hogy a nyugati imperialisták támadása ellen kelet-európai erdőzöldre van festve, és nevet, nem mintha szeretné az imperialistákat. Nézem a sátrat, pont olyan ütött-kopott, mint a víkendházak bárhol az országban, meg mint apám tekintete. Ködös, szürke szempár, látszik benne a tudat, hogy a leckét megtanulta. Szobám ajtaját kulcsra zárom.

Csend van, kellemetlen magányunkban állunk egymással szemben, apám a sátor felállításának technikájáról mond valamit, de nem jut el hozzám, aztán azt kérdezi, mi a fasznak Nyugatra menni, már itthon is lehet kapni mindent. Anyámra gondolok, aki Kanadában most fordul a másik oldalára, és biztosan meg tud venni mindent magának és új családjának, amit szeretne. Azok biztosan nem ilyen sátorban kempingeznek. Azok napnyugati emberek, mintha őket jobban hevítené a nap, hozzájuk képest mi mindannyian fázunk.

Apám csak azt tudja kérdezni, hogy minek utazunk. A Nyugat csak a képzeletünkben létezik színes és szabad, ultraszínes foltokkal.

Apám átnyújtja a sátrat. Nem érdekli az utazás, a valódi távolság. A szabadság csak addig volt kérdés, amíg tiltották, mióta van, mindenki szarik rá. Pedig az már nem szabadság. A szabadság mindig a tudatánál van, és rendszerbe szervezett.

Elbúcsúzom apámtól.

Egyedül áll a sötét ajtóban, félszegen int, és visszafordul magányába. Kezemben a Panoráma útikönyv Nyugat-Európa kiadásával elindulok.

Nyúl már ott ül a Gomba presszóban Dzsekivel, mögöttem a távolban a János-hegyi kilátó, amiről még nem szedték le a vörös csillagot. Szívják a lengyel malbit, kellemetlen csendben várnak, nem beszélgetnek. Ledobom az élelmiszerrel teli, merevítőcsöves hátizsákot, csörömpölnek a májkonzervek, szétgurulnak. Nyúl nevet, ebbe a nevetésbe szerettem bele, szája elé kapja hosszú ujjait, azt mondja, bocsánat, csak ez a zsáknyi máj!

Azt mondom, hogy szóval az a helyzet, és nagy levegőt veszek, miközben Dzseki felé fordulok, hogy a Nyuszit azért hívtam, mert tudom, izé, hogy arról volt szó, hogy ketten megyünk, de szeretném, ha jönne.

Dzseki és a Nyúl is csendben emészti, ami történik, és aprólékosan belegondolnak, mivel is jár az, ha nem valamelyikükkel, de mindkettejükkel utazom.

Nyúl egyértelműen életem olyan pillanatában érkezett, amikor nem figyeltem oda, hogy őrködjem magányomon. A jugoszláv rummal locsolt műanyag vidámságban esett meg, és órákon belül automatikusan jövőtervezésbe csapott át. Meggyőződéssel görnyedek magam elé a Moszkva téri szürke betonon ülve, és hiszem, hogy a szerelem lényege a (lelki vagy testi, végső elkeseredettségben anyagi) szükség. „Akarlak”, „kellesz nekem”, „nem tudok élni nélküled” – csupa pontos és a valóságot leíró kifejezés. Két lénynek világossá válik, hogy a másik megmentéseként cserébe maga is megmentőt kaphat, és megszabadítják egymást a magányos pusztulás elégikus folyamatától. A mirigyek hormont lövellnek a vérbe, és kémiai hatás folytán szaglószervünkkel megérezzük a másik fiziológiailag kódolt üzenetét. Azt hiszem, ennyi. Ilyen kémiai reakcióba lépve az ember annyira felhevül, hogy elolvad a távolság, a kémiai románc uralkodni kezd a testen, megjelenik a félelem, hogy a kölcsönhatás egyszer véget érhet.

Vannak olyan csajok, akiknek a hormonháztartása gyengén működik, akik szeretnek kilépni szerepükből, azon a flessen vannak, hogy folyamatosan pasikkal lógnak, titkon élvezik a testnedvhumort, eligazodnak zenekarnevek és focicsapatok közt. Nyúl is ilyen. Az olyan lány, aki szeret zenészektől tüzet kérni, aztán már inkább csak adni, elővenni mélyebbik hangját, igazából férfi. Amikor ezen a tripen van, Nyuszi nem vihogja túl, így évtizedek múlva is lemezbemutatók öltözőiben tűnik majd fel szerintem, szikrázó öngyújtóját forgatva mutató- és középső ujja között. Nyúl viszonya a cigarettához intim, mintha hosszú ujjaival minden szálat becézgetne. Kiválasztja a szerencséset, akit meggyújt, elszív, és hamuját elveszejti a szélben. Finoman bánik vele, lazán tartja, akkurátusan tüdőzi le, forgatja, nézegeti, miközben tüdején keresztül falja fel könnyű füstté égett testét. Hunyorítva rágyújt. A hunyorítás védi a szemét füsttől.

Dzseki arcán látom, hogy gyomra összehúzódik. Hátradől a Gomba presszó rozoga piros műbőr székén, hintázik, olyan mély levegőt vesz, hogy úgy érzem, soha nem lesz vége az inhalálásnak, csak süvít, áramlik befelé a levegő, tüdeje egyre jobban feszül, a bőrdzseki nyitott cipzárja egyre szélesebbre tárul. A söröspoharat úgy koppantja oda az asztalra, hogy körben folyik le a hab a műanyag terítőre.

Azt mondja, arról volt szó, hogy rock and roll, nem? Haver?! Akkor most ezt így hogy? Nyuszi a cigijével babrál, a Moszkva térre nyíló presszóajtó előtt cigányok éneklik, hogy „húszér’ a fréziát, húszér’ csokorját!”. A pincér lerakja elém a sörömet, Dzseki a fejét csóválja, van benne valami hisztérikus.

– Nyúl ott sem volt a csattanó maszlagozásnál! – szólal meg Dzseki halkan. – Arról volt szó, hogy irány Nyugat, megnézzük a napot, ahogy a tengerbe zuhan, nem? Arról volt szó, hogy tripen vagyunk.

Már érzem, hogy túl vagyunk a nehezén, persze, haver, arról volt szó!, kezdem rendbe tenni a hangulatot, és szép lassan megérti, világos, hogy Nyuszi nélkül sehova. Mire visszaérünk, lefarol valakivel, vigyázni kell, ha már összejött, inkább hurcolom magammal végig, és persze rizikózom a rock and rollt, hiszen borzasztó, ha a kalandok helyett kényelmi szempontoknak kell alávetni magunkat. Pisilni kell, vagy éppen büdös a youth hostel, vagy undorító a teherautó platója. Így van, vagy punci, vagy rock and roll.

Apám kezében az útikönyvvel áll, mögötte a könyvespolc, amin a könyvkiadó összes útikönyve sorakozik, és fejét oldalra döntve azt mondja, mégis hova a fenébe menekül mindenki Magyarországról?

Azt kérdezi, minek mentek Nyugatra?, apám szerint inkább a cseszkókhoz vagy Erdélybe utazzunk, az olcsóbb, azt mondja, teszek a Nyugatra, szarban hagytak minket.

Tényleg, minek is megyek, azt mondom, a fogyasztói társadalomért. Gyorsan vágom rá, jólesik magamat az ő gondolatai ellenében meghatározni, fájdalmat okozni ezzel, kifejezetten élvezetes szabadon gondolkodni, bármiről legyen is szó. Valahogy mindig anyámnak adtam igazat, hogy itt hagyta az országot és vele együtt apámat is tizenöt éve. Apám az ország, anyám csak emlék.

– A szabadsághoz rombolni kell – fűzöm hozzá halkan.

Ezek után nincs más dolgom, csak élvezettel végignézni, ahogy elbizonytalanodva kezeli már a múltat és a jelent is, ahogy a történelem ebben a pillanatban kiröhögi azokat, akiket bedarált, akik valaha hittek a társadalmi egyenlőség eljövetelében. Majdnem kimondom, hogy emberarcú szocializmus. Áll a nappaliban, kezében útikönyvvel. Azt mondom, megnézem, milyenek lehettünk volna, milyenek lehettetek volna ti, fater, és dühöt érzek, meg szégyent meg sajnálatot.

Azt gondolom, hogy titkon, lelke legmélyén mindenki menne; persze nem mindenki elég bátor, vagy már nem fiatal, tart a távolság üveggolyóitól; mert ha nem menne, nem keseregne, hanem vidáman lángosozna, fröccsözgetne, felhőtlenül hörpintené a madártejet anyukájánál hétvégén.

Apám kinyitja az útikönyvet, és felolvas belőle. Utazik, egy helyben állva száguld, és gyomrom táján érzem… Az emberek, akik tényleg reménytelenek, azok laknak itt. Azért reménytelenek, mert azt gondolják magukról, hogy reménytelenek.

Nem aggódtam az utazás, a sehova nem tartó céltalanság miatt, hiszen a szocializmusban megtanultam kikapcsolni a céljaimat, megtanultam kizárni a zavaró tényezőket. Elfelejteni hideget, hangzavart, az olcsó ízeket, szeretni a főtt kolbászt mustárral és cseresznyepaprikával reggel fél hétkor a hentesnél. Így lettem én. Megtanultam, hogy ennél több csak életmódmagazinok fényes lapjain található, és nekünk csak ott jár. Elfogadtam, hogy étterembe csak lopva lesek be, hogy alkalmazott lehetek az országban, ahol születtem, akit lekezelhetnek. Rájöttem, hogy a könyök a legfontosabb testrész, a talp a leghasznosabb, a hosszú nyelv pedig a leginkább célravezető. Mindegy is, hogy másutt milyen, csak annyit tudunk, hogy ez itt a periféria, amiből csak egy kicsi hiányzik, hogy összeálljon a leegyszerűsített marxi álommá, mert az öröm anyagtalan, de azért a kovászos uborka finom.

Talán mindez nem is érdekelt volna, ha marad a szögesdrót, s olyan maradok, mint apám, feltéve, hogy anyám nem hagyja el. Anyám nem akart megöregedni a reménytelenségben, vásárolni akart, éttermekbe járni, szabad emberekkel beszélgetni, és el akarta felejteni a kolbász ízét. Nem sikerült a szocialista embertípus megvalósításának kísérlete: apámnak túl sok volt, anyámnak nagyon kevés.

A konyhából paprikás krumpli szaga áradt már napok óta, a barna linóleumot csattogva eresztette el a padlóragasztó, ahogy léptem és testsúlyom már nem nehézkedett rá. Nyitott ablaknál ült, hűvös volt, és anya azt mondta, hogy a Lovasék is mennek, ők valószínűleg New Yorkba. Elgondolkodott és kicsit később hozzátette, hogy az egy fantasztikus város. Göndör, fekete hajából a loknik rendezetlenül fúródtak a levegőbe, és a tüzes, fekete szeme körül sötétszürke kialvatlanság ült. A rúzsát még felkente, de túlszaladt a száján, és láttam, ahogy rágja a nagy, telt ajkait belülről, és az L&M cigaretta fehér füstszűrőjére már megint oda volt kenődve a bordó szája. Azt kérdeztem, hogy mi az, hogy a Lovasék is? Nagyot sóhajtott, és piszkálni kezdte a töredezett lakkot a körmein, és láttam a karóra aranyát meg az elnyűtt bőrszíjat a csontos és vékony csuklóján. Azon a mély, meleg hangján azt mondta, hogy ő is el fog utazni, mert kapott egy fantasztikus lehetőséget, megint ezt a szót használta, amitől megint űrhajókat, meg szkafandereket és egy bolygót láttam. Akkor megszédültem és apró terpeszbe álltam, hogy el ne essek. Hideg és száraz tenyerével megfogta a csuklómat, keresztbe vetett lábaira húzott, hassal ráfektetett és gyengéden paskolni kezdte a fenekemet, meg simogatni és vakargatni a hátamat, és a kifényesedett papucsát úgy lóbálta közben zoknis lábán, hogy éppen elkapja, mielőtt leröpülne az ujja hegyéről. Belekapaszkodtam a tréningruhájába, éreztem markomban az Arena melegítő oldalán végigfutó V alakú mintákat és a műanyag elektromos tapintását, és hallottam, ahogy aprókat lélegzik. Azt mondta, hogy volna egy kiállításszervező állás Torontóban, a régi ismerőse szerezte a dekorsuliból, aki már disszidált. Annyira örülne, ha összejönne. Azzal folytatta, hogy majd félévente jön, és hoz nekem azt, amit kérek, meg hogy sokat levelezzünk és telefonálni is fog, de olyankor be kell majd mennem az apa munkahelyére a kiadóba, és jó előre meg kell beszéljük, mikor hív, mert ha jól tudja, hat óra időeltolódás van, mélyet szívott a cigarettájából, és az ablak felől beszűrődő halvány fény felé fordította a fejét, reszketni kezdett, és egy színes könyvvel, amire az volt írva hogy Tajtékos napok, eltakarta az arcát.

A füstös félhomályból kimentünk a Gomba presszó mögé tekerni, eszelősen betéptünk, Dzseki repült, és csillogott szemünkben a kaland; végtelenül tiszta, utolérhetetlenül egyenes utat láttunk, amely Nyugat felé vezet, és soha nem tér vissza. Mellettünk két gyerek plakátot ragasztott: Joe Mikovich, az év eseménye a Merlin Jazzklubban, egyet felnyaltak a falra, a maradék köteget kidobták a szemetesbe.

Amikor kipattan a szemem, azonnal az jut eszembe, hogy azért indul el Nyugat felé az ember újra és újra, hogy egy pillanatra úgy érezhesse magát, mint egy mozifilm elején, tele lelkesedéssel, meg valami olyasmi, hogy a lelkesedést felfalta a XX. század, és mindenki tudja, hogy ez az egész rég el van baszva, nagyjából ezerkilencszáztizennégy óta, és persze mindenkit, ahogy engem is, csak a saját korszakom érdekel, végtére is ennyi az enyém ebből az egészből.

 


 

A szerzőről:

A londoni Central Saint Martins College of Art and Design MA-diplomása, tanára volt többek között Mike Figgis, a Las Vegas, végállomás rendezője.

Korai éveiben zenével foglalkozott, majd miután mint a Republic Advertising Group kreatív igazgatója megnyerte a reklámosoknak járó Oscart, a Cannes Media Liont, a filmkészítés és az írás felé fordult.

2008-ban elnyerte a British Council multikulturális tevékenységért járó díját, 2009-ben jelent meg novelláskötete, a Puha neon fejlövés, amely a magyar és kelet-európai újkapitalizmusról írott harminchárom novellát és karcolatot tartalmaz.

2010 óta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) tanára, ahol médiát, médiadesignt és vizuális kommunikációt tanít MA-hallgatóknak.

2010-től rövidfilmjeivel rendszeresen szerepel nemzetközi filmfesztiválokon. 2014-ben a Sintér című rövidfilmje a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) mutatkozott be, majd az európai premierje a németországi Regensburgi Filmhéten volt, de vetítették a filmet többek között a Vilnius Film Festivalon,  Corkban, Írországban, Prágában, Londonban, Lengyelországban.

2015-ben Fabricius a Sintér rendezéséért Huszárik Zoltán-díjat kapott.

2016-ban Dialogue címmel Erdély Mátyással rövidfilmet készített a menekülthelyzetről, egy kelet-német és egy nigériai család szürreális találkozásán keresztül.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.