Száraz Miklós György: Sztálin nem hal meg

Epika, Próza, Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc

Száraz Miklós György

Sztálin nem hal meg

 

„Egy óra múlva apám Borbála nagynénjével és Sebestyénnel beszélget a budai oldalon, a Kedvesben. Nagyapám nővére kicsit ijedt, de azért hajtogatja: »Jó lesz nekik ez a kis lecke…« Sebestyén pánikban van; nem ért semmit. Egy csoport érkezik. Betaszítják az ajtót, betódulnak, de nem ülnek le, kiabálnak, ragyog az arcuk.” – Részlet a szerző Apám darabokban című regényéből, amely a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg az idei Könyvhétre.

 
1956. október 23-án apám Törökbálinton ébred, virradat előtt. Nem tudni, honnan érkezett haza, azt sem, hogy mikor. 20-án este, miután Békéscsabán elvált anyámtól, visszautazott Mezőberénybe. Az éjszakát ott töltötte, majd másnap reggel vonatra szállt. Anyám 23-án kapott tőle egy előző nap Kecskeméten feladott képeslapot. Apám jó alvó, de bármilyen fáradt legyen is, akkor ébred, amikor kell. Azon az éjszakán keveset aludt, pirkadatkor mégis magától ébredt, már az udvari kútnál mosakszik. Főz magának egy erős teát, a körülötte sompolygó Tarhásnak ad egy nyers tojást, de ő maga egy falatot sem eszik. Amikor nagyapám előbújik a belső szobából, már a kabátját veszi, indul a HÉV-állomásra. Tudja, hogy Budapesten diáktüntetés készül, de ő nem valamelyik egyetemen, hanem Kőbányán, a Konzervgyár személyzeti irodáján kezdi a napot, ahol a nála tizenhat évvel idősebb féltestvére felesége, Klári a főnök. A HÉV-en a Szabad Nép vezércikkét olvassa: „Gyűlés gyűlést követ egyetemeinken és főiskoláinkon…” Ahogy Budán leszáll a helyiérdekű vasútról, kokárdás fiatalokba botlik, akik röplapot osztogatnak, a lengyel–magyar barátságot éltetik.
– A melósok egy része kitessékelte volna őket – mondja Klári elkeseredetten –, de a többség nem hagyta. Én is tudom, hogy a sztálinizmust fel kell számolni, de itt ellenforradalom készül.
Kígyótojást emleget, aminek a hártyáján áttetszik a hüllő.
– Nyilasembriók. Csak az árpádsávos karszalag hiányzik róluk.
Apám úgy érzi, semmi értelme maradnia, indul vissza a belvárosba. Klári utánaszól:
– A bátyádnak egy óra után találkozója lesz a Margit körúton, az eszpresszóban, a Török utcai kanyarnál. Én is odamegyek majd. Minek maradnék? Itt már kitört az anarchia.
Apámnak az a benyomása, hogy a sógornője fél. Miközben beszél, az üvegajtóra tekintget, mint aki nem kívánatos vendég érkezésétől tart. A folyosón valóban jönnek-mennek, vitatkoznak az emberek.
– Ha akarsz beszélni Bálinttal – folytatja Klári –, gyere oda tizenkettő körül. Vagy este gyere fel.
Mire visszaér a Keleti pályaudvarhoz, apám a csontjaiban is érzi, hogy a város nem ugyanaz, mint amelyikből október 6-án elutazott. A villamosmegálló melletti talponálló egyik könyöklőjét két idős, sündisznómód borostás férfi támasztja. Apám előbb csavargónak nézi őket, de valahogy mégsem áll össze a kép, mert ziláltak ugyan, de egyikük fején elegáns, vajszínű Panama kalap, a másiknak pedig a recéstalpú túracipője olyan, mintha most jött volna ki a gyárból. Láthatóan jól érzik magukat, tesznek a világra, se nem túl hangosan, de nem is óvatosan, inkább csak úgy diszkréten, hogy senkit ne zavarjanak, gyermeki örömmel éneklik újra meg újra a feltehetően maguk átköltötte dalocskát: „Piros, piros, piros, háromszor is piros, Piros László dögölj meg…”
Apám szinte semmit sem tud Piros Lászlóról, a hentesből lett belügyminiszterről, és azt sem tudhatja, hogy néhány óra múlva még népszerűtlenebb lesz, amikor a rádióban betiltja a Bem-szoborhoz délután háromra meghirdetett diákmegmozdulást. Inna egy kávét. Gondolkodik, autóbuszra szálljon-e, aztán inkább gyalog vág neki a Rákóczi útnak. Honnan tudná, hogy attól kezdve tizenkét napon át kutyagolni fog a városban, nem használhat majd tömegközlekedési eszközt.
Egy órakor a Margit körúti eszpresszóban valóban ott találja a bátyját és Klárit, meg egy férfit, akit valamilyen Imrének hívnak, és akiről ordít, hogy mozgalmi ember, igazi veterán, aki még a Horthy-korszakban lépett be pártba. Nem néz apámra. Nem kerüli a tekintetét, hanem nem néz rá. Apám arra gondol, hogy a bátyja nyilván felvilágosította, mesélhetett neki róla, az öccséről, aki politikailag megbízhatatlan, veszélyes felforgató. Apám nemigen szól, hallgatja a beszélgetőket, akik egyik konyakot isszák a másik után, és egyre elkeseredettebbek.
– Ellenforradalom lesz? – kérdi Klári a kávéscsészéjétől.
– Fogod te még illegalitásban szervezni a pártot – mondja a veterántárs Bálintnak.
Klári kétségbeesetten felhördül: – A vörös zászló, amiért milliók haltak… És egyetlen nap alatt összeomlik minden?
Apámat a beszélgetés kontrasztja felvillanyozza: az eszpresszó képe tökéletesen békés. Odakint kisebb-nagyobb csoportokban vonulnak az emberek.
– Most bebizonyosodik – mondja Imre –, hogy Sztálinnak igaza volt az osztályharc kérdésében.
Apám csodálkozva nézi a hűség szobrát.
– Ne féljetek, Sztálin nem halt meg – mondja ironikusan, inkább csak magának. – Sztálin nem tud meghalni… Sajnos… Majd meglátjátok. Sztálin él.
Elhallgatnak, döbbenten bámulnak rá. Apám szinte zavarba jön, hogy csalódást kell okoznia.
APÁM Meghalni csak az tud, aki élt.
Elnyomja a csikket a hamutartóban.
KLÁRI És ha Poznań lesz? Egyetlen lövés kell, és az lesz.
BÁLINT Lehet, hogy már el is dördült valahol.
KLÁRI Mit csináltunk? Mit csináltunk rosszul?
Apám pénzt tesz a sógornője elé, feláll, elköszön.
KLÁRI (utánakiált) Ha nincs hol aludnod, gyere fel hozzánk.
Elindul a Bem tér felé a Margit körúton. Sokan szállingóznak, kisebb-nagyobb csoportok is. Valamivel hamarabb ér a szoborhoz, mint a műegyetemisták menete, mely a Margit híd felől vonul. Apám megáll, rágyújt.
– Adjon egy staubot – szólítja meg egy kölyök.
Apám nem ad, odébb lép, ahonnan jobban lát. Megdöbben, nem számított ilyen óriási tömegre.
– Jó kis virbli, mi? – szólal meg mellette a kölyök. Apám lepillant, a srác – lehet vagy tizennégy éves – szemtelenül bámul föl, aztán kétségbeesett pofát vág, és mintha imádkozna, összeteszi a két piszkos kezét. – Ne legyen már olyan felnőtt! Adjon egy staubot. Ígérem, az első egyben az utolsó is lesz.
Apám elmosolyodik, de nem ad. Figyeli a tüntetőket, ahogy több ágra szakadozva ömlenek le a hídról. Ezek már nem diákok. Fiatalok, középkorúak és idősek, férfiak és nők, munkások és hivatalnokok menetelnek együtt. Azt gondolja magában, hogy ez volna a sokat emlegetett, hol pocskondiázott, hol meg égi magasságokba emelt nép. Hallgatja a szónokokat: Nagy Imre legyen a miniszterelnök, demokráciát követelünk, a Szovjetuniótól független nemzeti politikát, elég volt az erőszakos kolhozosításból, legyenek valódi választások… Szózat, majd újabb szónokok – „Ruszkik, haza!” –, és akkor látja először a lyukas zászlót, amiből kivágták a szovjet mintára készült címert.
Nem a tömeg fő sodrával, hanem külön megy a Kossuth térre, ahol a sokadalom Nagy Imrét követeli, és amikor lekapcsolják az utcai világítást, és meggyulladnak, fáklyaként égnek a magasra emelt kezekben a Szabad Nép példányai, akkor úgy érzi, itt már több nem történhet. Előbb a Dózsa György útra, a Sztálin-szobor monstrumának ledöntésére készülőkhöz csatlakozik, majd az Oktogon sarkán egy kisebb gyűlésnél elakad. Az egyik lámpaoszlop tövében felöltős, egzaltált hangú férfi szónokol: „Október huszonharmadika a magyar szabadság napja! Előre a Sztálin-szoborhoz!” Egy hang közbekiált: „Anyád picsája!” Apám mellett középkorú nő áll, tétova mosollyal pillant a közbeszólóra, majd vissza a szónokra. Tüntető csoportok vonulnak a Körúton, a szavalókórus: „Most vagy soha!”, „Orosz sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!”. Teherautó kanyarodik a körútról, platója tele tüntetővel: „Ruszkik, haza! Gerő Ernő mondjon le!”
Apám a Blaha Lujza tér irányába indul el a bátyjáékhoz. Amikor odaér, a rádióban éppen Gerő beszél. Bálint és Klári szótlanul, komoran hallgatják. Apám sem szól, de magában megállapítja, hogy ostoba szöveg: reakcióról, sovinizmusról, antiszemitizmusról, banditizmusról. Vagy provokáció. Vége, lekapcsolják a rádiót. Klári kéretlenül is oda teszi apám elé a lebbencslevest, a maradék kelkáposzta-főzeléket, és két öklömnyi fasírozottat.
– Egyél – mondja. – Van olyan, mint a börtönkoszt.
Apám megint azt érzi, szinte tapintani tudná, hogy a sógornője fél.
– Rosszul beszélt – foglalja össze a gondolatait Bálint. – Provokációs íze volt. Most mire jó ez?
Apám szótlanul fal, majd iszik egy pohár csapvizet. Elszívnak egy cigarettát a Népszínház utca felé nyíló erkélyen. Aztán apám ledől, alszik egy kicsit, utána pedig elindul a belvárosba, ahol találkozója van egy volt katonatársával, Sebestyén Vilmossal. Az Astoriához közeledik, amikor meghallja az első géppisztolysorozatot. A Rádió felől hallatszik a ronda kelepelés. Éjjel fél tizenkettő, az Astoria kereszteződésében rendőr kapaszkodik le a sarki irányítófülkéből. Villamosok állnak végig a Rákóczi úton és a Múzeum körúton. A belvárosban mindenütt izgatott nyüzsgés, de az eszpresszók dugig vendéggel, a kiszolgálás zavartalan.
Egy óra múlva apám Borbála nagynénjével és Sebestyénnel beszélget a budai oldalon, a Kedvesben. Nagyapám nővére kicsit ijedt, de azért hajtogatja: „Jó lesz nekik ez a kis lecke…” Sebestyén pánikban van; nem ért semmit. Egy csoport érkezik. Betaszítják az ajtót, betódulnak, de nem ülnek le, kiabálnak, ragyog az arcuk.
– Ledöntötték a Sztálin-szobrot!
Mesélik, hogy hegesztőpisztolyokkal vágták el a lábát a csizmaszár fölött. A másik hír: a rádiónál kemény harc dúl, az épületet védő karhatalmisták tüzet nyitottak a tüntetőkre.
– Gyerünk a Múzeum körútra – mondja apám. Borbála a szomszédos Kruspér utcában lakik. Ő inkább hazamegy. Sebestyén is hazafelé indul. Apám átgyalogol a Szabadság hídon. A körúton nyüzsgés, a tömeg a rádió épületei felé nyomul. Szórványos fegyverropogás hallatszik. Két rendőr érkezik az Astoria felől. Az emberek körülveszik őket, mire ellenkezés nélkül átadják a fegyverüket. Száguldó motorról katonatiszt üvölti a tömeg felé:
– Meghoztuk a harckocsikat!
A tömegben kiáltások:
– Jönnek a csepeliek! Jön a vörös Csepel!
A távolból morajlás, csörömpölés hallatszik, és nemsokára valóban fel is tűnnek a Múzeum körúton a tankok, mögöttük teherautók géppisztolyos katonákkal. A rohamsisakokról már levakarták a csillagot, az autókon nemzetiszínű zászlók. A tömeg éljenez. A harckocsik eltűnnek a Rádió irányában, s a tömeg hangulata egy szempillantás alatt megfordul.
– Csel volt az egész – ordítja valaki. – A védőknek jött az erősítés!
Lőszert és ávósokat szállító mentőautókról terjed a hír. A kocsikat csak akkor engedik tovább, ha ellenőrizték, mit szállítanak. A Bródy Sándor utcán lehetetlen a Rádióhoz jutni, apám a sötét villamosokat kerülgetve másik útvonalon próbálkozik. A háttérben állandó fegyverropogás. A tömeg hátulja csoportokra szakadozik, az eseményeket tárgyalják. Egy csapatnyi ember nagy darab katonát vesz körül. A sapkáját valahol elhagyta, fegyvert követelnek tőle.
– Ha volna fegyverem, én is lőnék ezekre a gyilkosokra!
Odébb zavart rákóczista. Puha gyerekarc, ő is sapka nélkül. Hátrébb idős, szakállas férfi a feleségével civakodik:
– Értsd meg, nekem itt a helyem. Eredj haza, kérlek!
Öt-hat fős csoport közeledik, ahogy közelebb érnek, kiderül, angolok. Az egyik pipás, igazi karikatúra-angol. Mintha a Cook-ügynökség szervezte kiránduláson volnának, érdeklődve nézelődnek. Egy kapu alatt sebesültet kötöznek, orvostanhallgató segítségül ajánlkozik. Apám az elkapott foszlányokból igyekszik összerakni a történteket. Eszerint a Parlament előtt összegyűlt tömeg, amikor Nagy Imre azzal kezdte, hogy „Elvtársak!”, azt zúgta vissza, hogy „Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre csak néhány szót mondott, csillapítani akart, de a tömeg nem akart csillapodni, és a Bródy Sándor utca felé vonult, hogy a diákok követeléseit beolvastassa a rádióban. Itt dördültek el az első lövések, állítólag az ÁVH nyitott először tüzet.
Az érkező mentőkocsikat egymás után állítja le a tömeg; csak ellenőrzés után engedik tovább azokat. Itt is terjednek a hírek az imént érkezett honvédekről: „Nem volt csel, valóban segíteni jöttek, de tehetetlenek, mert nincs lőszerük.” Egy izgatott férfi kontrázza:
– Ezek a harckocsik a Nyugatinál embereket tapostak!
– Ki mondta?
– Láttam!
– És megjelölte őket krétával? Honnan tudja, hogy ezek azok?
Hirtelen erősödik a tűz a Rádió felől, a tömeg fejvesztve menekül a Puskin utcából. A csoportok újra összeverődnek, aztán megint szétnyílik a tömeg: halottat hoznak. Fiatal gyerek, hordágyon, nemzeti lobogóval letakarva. Tornacipős lába kilóg a zászló alól. Hisztérikus kiáltozás, újabb jelszó: „A Szabad Nép elé!” A tömeg egy része, élén a halottat cipelőkkel, elindul a Rákóczi úton.
Apám a tömeget megelőzve, mellékutcákon siet a sajtópalota felé. A Dohány utcában fiatal, duci nő könyököl a nyitott ablakban, mögötte a rádióból cigányzene hallatszik. A Szabad Nép előtt lángokban álló gépkocsi vörös fénye világítja meg a hatalmas, kísérteties homlokzatot. Messziről olyan, mintha az épület égne. A Körút sarkáról jól látni, hogy az emeleti szobákban kigyúl, elalszik, kigyúl, elalszik a fény, törik-zúzzák az ablaküvegeket, a tetőkről és az emeleti ablakokból nyalábszám szórják a papírokat a lenn tolongók fejére. A tömeg zúgása, az üvegcsörömpölés, a lángok pattogása, a távoli lövöldözés zaja pokoli morajjá olvad össze.
Apám a Nyugati pályaudvar felé indul tovább a Körúton. Az úttesten fellobogózott teherautók, gyalogosan vonuló csoportok, itt-ott fegyveres civilek, a járdán és az utcakövön röpcédulák: felhívás az általános sztrájkra. Az Oktogon előtt erőlködő motor hörgése és kiáltozás hallatszik: teherautó vonszolja csigalassúsággal a ledöntött Sztálin-szobrot. A gólem testén feliratok – Vén Strici, W.C., Üsd, vágd, nem apád! –, a tömeg kavarog, köpködik, vasakkal ütik a roppant hullát, melynek a szeme tele szeméttel. Apám nem áll meg, tovább lépked a Körúton. Már a város számos pontjairól hallatszik szórványos lövöldözés. A Nyugati előtt a homlokzatról levert állami címert próbálják elégetni. A Szent István Körút elején felborult, égő gépkocsi, az ott lakók szerint a roncs alatt orosz hullák. A Margit híd felől csörömpölő motorzaj, eszeveszetten rohanó, ordítozó emberek tűnnek fel.
– Orosz Tankok! Vigyázat! Ruszki harckocsik!
A Hegedüs Gyula utca sarkán tépik a kövezetet, barikádot építenek. Nehéz haladni, egyre több a szembe rohanó, menekülő ember, apám befordul, a mellékutcákon igyekszik tovább a híd felé. Ijedt rendőr kapkodja vele szemben szaporán a lábát.
– Honnan jön? – kiált rá apám.
A rendőr megtorpan, az üres revolvertáskáját mutatja.
– Nincs fegyverem – dadogja ijedten. – Már átadtam.
– Budáról jön? – kérdi apám.
Nem felel, csak bólint.
– Ott mi van? – kérdi apám. – Nyugalom van?
A rendőr bólint.
– Igen. Teljes nyugalom.
A hídfőnél diákok igazoltatják az autókat, körülöttük egy csapat ácsorgó. Kövér határőr-őrnagy zavartan helyesel a diákoknak, amikor a Sztálin-szobrot emlegetik.
– Megérdemelte.
Autó robog a hídról, az integetésre nem áll meg. Egy diák követ hajít utána, a többiek lehurrogják. Egy férfi apámat szemeli ki magának.
– Mindenkinek egyformán ezernyolcszáz forintos fizetést kell adni. Érti, uram? Ez lenne igazságos. Ezért harcol a nép.
Teherautók robognak a Nyugati felől, mielőtt felhajtanának a hídra, lassítanak. Az első kocsi platóján vagy tíz fiatal, fiúk-lányok vegyesen, áthajolnak a palánkon, úgy kántálják az ácsorgók felé: „Magyar urán magyar kincs, ehhez másnak köze nincs! Ruszkik, haza!”
Három óra, apám már nem megy vissza Budára, visszafordul a Nyugati felé. Diák ballag vele szemben békésen, vállán két dobtáras géppisztoly. Teherautó robog fiatalokkal:
– Megyünk Gödöllőre röplapokkal!
A Váci út felé még közlekedik a villamos. Apám Sebestyén Vilmoshoz megy a Kresz Géza utcába. Nem fekszik le, rágyújt, az ablakból nézi a várost. Lövöldözés, fények, sötétség. Levetkőzik, megmosakszik, ledől az ágyra, de nem tud aludni. Az éjjeliszekrényen egy könyv hever, P. Howard: Piszkos Fred, a kapitány. Olvasni próbál, de reménytelen. Oldalakat halad, gépiesen fut a szeme a sorokon, aztán arra riad, hogy nem tudja, mit olvasott.
 
Kép forrása: wikimédia commons, Fortepan, adományozó: Hofbauer Róbert
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése