Nem tiltja azt – Ármos Lóránd versei
Nem tiltja azt
Ármos Lóránd versei
Nadin dalokat
Ősszel jelentek meg az első repedések.
Naponta elmentem a házhoz, körbesöpörtem, cigarettáztam,
és néztem, hogy merre alakul, és milyen erő alakítja.
A piros szobába Connor és David költöztek be az
Ír Nemzeti Értékesítési Intézettől,
egész nap hangosan kiabáltak.
A másik szoba fekete-fehér volt,
ide Nadin költözött be. Nadin dalokat írt,
énekelt, és várt rám.
Nem tudott hazudni, mert benne volt minden a szemében,
és mellette én is őszinte voltam,
mert a szemében ott volt rólam is minden.
Órákon át beszélgettünk, esténként kenyeret sütött,
és éjjelente azt súgta, szép vagyok.
A ház közben mozgott. A falak naponta elmozdultak,
egyszer ott aludtam, és reggelre kisebb lett Nadin szobája.
Később eltűnt a mosdó, és fű ütött át a konyha kövén.
Conorék a piros szobából néha teszteket küldtek,
ilyenkor Nadin dalait dúdoltam,
és ikszeltem órákon át.
A ház mozgott, recsegtek a padláson a gerendák,
morgott a pince, én dúdoltam, ikszeltem,
minden változás nehéz, mondtam magamnak,
és éjszakánként a fülemre húztam a párnát.
Olyan üres
A Johnny Foxtól indulok el. Köröttem zöld, fölöttem kék:
a kőfalaktól szabdalt rétek, a roppanós januári ég.
Rekettyebokrok mellett haladok a bejáratig.
A tüskés ágak közt – nini! – kis vörösbegy tollászkodik.
A letérőnél csend fogad. Az erdő hűvös, mély, sötét.
Megszeppenve szívom be mohás, nedves leheletét.
Túrázók, színes kabátban. Az úton csapzott kutya ül.
Pár lépéssel beljebb – pssszt! – még alszik a fű a menhir körül.
Emelkedő. Balról a hegy, jobbra kilátni az égre.
Kis ér folyik át az úton, be az erdő sűrűjébe.
Feljebb ritkábbak az ágak. Most a víz is látható.
Dun Laoghaire ölébe lassan úszik be egy nagy hajó.
A lábam előtt, mégis messze. Itt már semmi baj nem érhet.
Nem tudok a fénybe nézni: vakító napkelet az élet.
Ha baj volt, a hegyre mentem. Álltam a magasság előtt.
Olyan üres szél fújt ott fenn: alig kaptam levegőt.
Zs. van
Három napja nem alszom. Végem.
Lázban égek egy lány miatt.
Zs. a háztetőnkön áll, és
magával vitte az álmaimat.
Nyújtózkodok: hátha elérem.
Szólongatom: jöjjön le bátran!
Próbálom a fülébe súgni,
hogy én már mindent kitaláltam.
Ezen a képen október van.
Októberi napos délelőtt.
Zs. van, a magas ég, a felhők,
a chapelizodi háztetők.
Zs. a csíkos garbójában.
Fürtjeivel játszik a szél.
Mosolyog, s én szebbnek látom
a Gaiety Theatre fényeinél.
Nem tiltja azt
Csalódni fog, aki látja:
nem hasonlít semmi másra.
A szabadság olyan holmi,
bele lehet bolondulni.
Nem tiltja azt meg a világ,
én titkolom, meg ne tudja:
képeinkhez járok vissza
inni, mint az édes kútra.
Nem apad el annak vize,
amíg isszuk, legyen bármi.
Nyomodat láttam a sárban:
te is szoktál visszajárni.
Döngicsél egy zöld bogár
Döngicsél egy zöld bogár. Átesek a bokrokon,
futok gyerekként haza, merre fussak, nem tudom,
két csapás a réten át, nem tudom követni már,
az egyik mintha filmbeli, a másikon apu jár.
Szaladok haza, innen már nem találkozok senkivel,
az egyik mindig üres, a másikon félni kell,
vihar lesz, és minden nyitva, az utcáról meg ne lássák,
szél támad, és meglebbenti más emberek boldogságát.
Átugrom az árkot is, betolom a kiskaput,
rúgva, reszketve, tovább, s ahogy a házba jutok,
a nagyágyra vágódok, itt nem láthat senki már,
hűvös van és félhomály. Döngicsél egy zöld bogár.
