Ugrás a tartalomra

Jelige: Kobold – Boldog koboldok

Jelige: Kobold

Boldog koboldok    

                        

                                       ”A tett a fantázia hiányán alapszik. A cselekvés az utolsó

                                    menedéke azoknak, akik nem tudnak álmodni.”

                                                                                                 Oscar Wilde

 

Gyönyörűséges álmom volt! Valósággal elárasztott, átitatott. Ébredés után még sokáig melengettem.

Soha nem írtam egyetlen álmomról sem, feledésbe is merültek többnyire, mint bizonyára a Te rejtélyes álmaid is. Látod, talán tényleg le kellene jegyezni őket! Úgy elillanak, mint a bodzaillatú ritka pillanatok, mint nyűg és öröm közt az évek — úgy negyven után.

És most mégis! Talán, mert oly különös volt! Bódító, felkavaró.

Azon a langymeleg határon, álom és ébrenlét közötti édes létben továbbálmodtam, hogy kicsit folytatódjon még negédes éji utazásom, mert ugye, az álmok váratlanul és bosszantóan véget érnek, mikor megszólal danoló mobiltelefonunk, és kiragadtatunk erejének boldog öleléséből.

Milyen nehéz is nyelvbe gyúrni egy álmot! Hiszen csak foszlányokra emlékszünk és hangulatokra, a történet sevégesehossza képlékeny áramlására, összekuszálódott szálak homályos csapongásaira, összefüggéstelen belső rezzenésekre. S a csatakos ébredésre, a csalódásra vagy megkönnyebbülésre, hogy véget ért...

Suta próbálkozás lesz, de megkísérl(t)em.

 

Tele volt a terem bámészkodó népséggel, vártuk a következő produkciót. Nem volt profi a társulat, de nagyon jól csinálták. Olyan Cirque du Soleiles hangulatú előadást képzelj, pazar mozdulatokkal, terekkel, sok-sok apró kápráztató epizóddal, meglepetéssel. Ámúlva álltunk, lélegzetvisszafojtva. Testközelből követtük a szemünk elé ömlő csodát. Már majdnem elandalított a látvány, amikor egyszercsak... Megpillantott! Felismert a tömegben, és felcsillant a szeme. Korábbi álmainkból ismert volna?! Hozzám lépett, és fölkért táncolni. Olyan magától értetődően történt minden. Azt kérdeze a tekintete, hogy bevállalom-e. Tétován  biccentettem, és már követtem is.

A zenekar rázendített. Valami elképesztően zsongó varázsmuzsika omlott a hangszerekből, s mint a dagály hömpölygött, szinte levert a lábamról. Ő meg, mintha mi sem volna természetesebb, a jobb kezembe helyezte felemelt falábát, hogy markoljam meg bátran, és táncba röpített. Ne félj, ne félj! Noha vigyáznom kellett az egyensúlyozásra, az örvénylő hangok sodrására, szinte nyomtalanul suhantunk a tágas teremben, melynek közepe teljesen kiürült, s csak a mi táncunk áradt, mint kábító gőz egy szürreális mesefilmben. Röpültünk, mint egy megpörgetett háromlábú szék, lágyan, mégis eszeveszetten. Mindenki minket nézett, de már rég nem vettünk tudomást róla. Éreztem bőre melegét, ölelő illatát, testének finom rezdüléseit, és olyan borzasztóan boldog voltam, amilyen tán csak álmaiban lehet az ember. Föl sem merülhetett, hogy elbakizzuk...

Igen, egy erősen őszülő jóvágású férfival táncoltam, aki történetesen féllábú! Úgy, hogy közben teljesen megfeledkeztem magamról, meg a világról. Vagy épp én magam voltam a lámpalázas világ! Csöppnyi beteljesülés, falatnyi mámor! Utána meg a fojtó hiányérzet. Mert a zene lassan lehalkult, Ő kezet csókolt, s mielőtt észbe kaphattunk volna, elsodort egymástól a tömeg. No meg az ébredés. Napokig a hatása alatt (fölött!) lebegtem, sokáig nem tudtam mit kezdeni a tátongó űrrel, amit a nyomában hagyott. Csak kóvályogtam, csak lődörögtem céltalan bele a szürke világba.

 

Hónapokkal (évekkel?) később egy májusi estén a kutyát sétáltattam a töltésen. A kajla hold tükörképe a vizen, a frissen kaszált fű illata, a folyó biztonságot adó látványa olyan meseszerű hangulatot teremtett bennem. Éshát – dobjatok meg kővel vagy mivel, de — már előre éreztem a várakozó feszültséget magamban. Bekukkintani a közeli tömbházak ablakain, a falak mögé, mások nappalijába, hálószobájába, esti életébe. És továbbképzelegni bűntudatlanul... Vajon ők mit kennek a kenyérre, milyen teát isznak, miről beszélgetnek a vacsoraasztalnál, hálóznak vagy tévét néznek, neadj’isten könyvet vesznek a kezükbe, felovasnak egymásnak, megosztják az élményt (share!) valósan is, nemcsak a virtuális létben... És vajon kit, mit olvasnak?

Mások élete! Mindig  olyan izgalmas-titokzatos! – gondoljuk balgán, holott, ki tudja, tán szintoly nyomorultul sekélyes és áporodott, mint a sajátunk. S ha cserélni lehetne, egy-két napnál tovább nem bírnánk. És mégis!

Már látom a pszichológus-hallgatót a sarok-lakásban, amint a kognitiv disszonancia alfajait biflázza; az idősödő köldöknéző urat a másodikon, mintha a bogárgyűjteményét rendezgetné, szinte a zsörtölődését is hallom; a tapétázott konyhákban a gyereket és a mozgóképeket a dobozban – még vacsora közben is; a virágos hölgyet a kovácsoltvas díszítésű ablak mögött, amint mosolyogva teszi a dolgát; a talpig-ablak nappalit a lucfenyő lombok óvatlan takarásában, ahol gyakorta vidám társaság verődik össze, rozét kortyolnak, nevetnek, olykor még táncra is perdülnek; a kórterem-hálót a földszinten, ahol rács van és csupa-ágy a szoba, az átható gyógyszerszag is meglegyint egy pillanatra. No meg az utolsó tömbház egyik ablakában: a sejtelmes, színes gömbfényeket, a keleti hangulatú lakberendezést, a sok szép lógó kütyüt, a táncoló sárgát a falakon, az áttetsző bágyadt-zöld függönyt, ami csak részleges betekintést enged, így még vonzóbbá teszi a lakók életét. Bevallom ez a nappali izgat a legjobban, szinte ezért indulok el mindig abba az irányba. Legelőször, talán már évekkel ezelőtt, a színes lámpák és falak mellett egy grafika vonzotta a tekintetem, szikár férfiarc, talán egy felmenőjé... Ritkán látni mozgást náluk. Vajon, hogyan éli mindennapjait a szép fiatalaszonyka meg a kislánya?

(És vajon, ha hozzánk pillantana be valaki, mit látna? És főleg, mit képzelne mellé?)

Aznap este is arra indult a lábam, odavonzott valami a titokzatosságból, amit az a függöny mögötti tér rejt. Amikor odaértem, csak meresztettem a szemem, bámultam bambán-zsibbadtan. A függöny tárva-nyitva, a szobában világosság, a szemben levő falon egy nagy plakát, jól kivehetően: Szilágyi Domokos arcképe. A költőjé, akinek a verseiből üvölt az égő fájdalom. Mostanában kerülhetett föl, azelőtt nem láttam. Vajon miért éppen Szilágyi Domokos?! Istenem, be jó lenne, egy pohár teát szürcsőlve beszélgetni örökös kétségeinkről! Igen, azt kívántam, hogy hívjon fel a lakásába, ültessen le, és csak legyünk. A versek majd beszélnek helyettünk...

Gondolataimba merülve tovább sétáltam, mégsem bámészkodhatok itt percekig, tapintatlanság volna... Messziről, a folyó túlpartjáról finom jazz muzsika szűrődött az estbe. Csak vittek a lábaim... Fordulnom kellene, kaptam észbe, hisz otthon várnak, s még nem tudom, mit is vacsorázunk.

Mire visszaértem, sötét volt a szobában, az ablakban egy férfi könyökölt a párkányon, szájában cigaretta parázslott, furcsa talányos formákban fújta a füstöt. Bénultan néztem: Ő volt az. Szia, akartam mondani, emlékszel, az a tánc...

De inkább:

 

„én is, mint affajta
kisded, gyámoltalan,
kérlek számolatlan
szókkal, kérdlek: látsz a mi
játékunkban (boldog
és elnyütt koboldok)
játékon-is-túlit
(jaj, az idő múlik -
"a k a r s z - e  j á t s z a n i ?")”*        

 


*Szilágyi Domokos: Játékok I

 

 

 

      

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.