Parnasszus a Balaton partján

Helyszíni

A Parnasszus folyóirat tizedik alkalommal rendezte meg nyári irodalmi táborát Balatonszemesen, amelybe idén az Irodalmi Jelen is bekapcsolódott. A Turczi István szervezte prózaszemináriumokat akár írómaratonnak, irodalmi kiképzőtábornak is lehetne nevezni, a kőkemény munka alól az átmulatott éjszakák sem mentették fel a műhelyek résztvevőit.

 Parnasszus-tábor

                           

Parnasszus a Balaton partján

 

A vonatom délelőtt indul a Budapesti Déli pályaudvarról, a menetrendet előző nap többször is ellenőrzöm, végül úgy döntök, megveszem előre az oda-vissza jegyet, így sokkal nyugodtabban alszom, mert ha a pályaudvaron a sorban elém kerül egy Balatonra utazó turistacsoport, lekésem a járatot. Nekem, mint nem fővárosi lánynak számolnom kell minden eshetőséggel, azzal is, hogy eltévedek, vagy nem megy a villamosmegállónál a jegyautomata, bliccelni meg idegen városban nem merek, ismeretlen terepen az ember óvatosabb, na meg becsületesebb. Az indulás előtt három órával már ébren vagyok, a telefonom ébresztőórájánál is korábban ébredek, ilyen sem szokott gyakran előfordulni.

A Déli pályaudvarra korán odaérek, még egy jó óra van az indulásig, a kivetítőn sem írja még, hányadik vágányra érkezik a Balaton-expressz névre hallgató gyors. A pályaudvaron dohányozni nem lehet, így kikecmergek az állomás előtti barátságtalan térre, hogy megihassam az előre lefőzött, méregerős kávémat, amitől egy nem notórius kávéfogyasztó három napig garantáltan nem aludna.

Parnasszus-tábor

Ahogy elhagyjuk Budapestet, beletemetkezem Ladik Katalin legújabb verseskötetébe, egyfajta alapozás a líraműhelyre, megmozgatja az embert, meredek ötleteket hív elő. Néhány jegyzet is keletkezik az elolvasott művek nyomán, meg feladatok tömkelege, amivel motiválni lehetne a táborlakókat, akiket egyelőre nem ismerek. Turczi Istvánon kívül senkit sem ismerek a balatonszemesi táborból, nem tudom, milyen korosztálynak fogok gyakorlatokat adni, csak annyi támpontom van, hogy ők már profik, nem pályakezdők, valószínűsítem, hogy velem egykorúak, esetleg idősebbek nálam.

Balatonszemes olyan, mint egy kis sziget a semmiben, csendes, nem tipikus üdülőhely, amelyet ellepnek a turisták, az állomás is hasonlít a szülővárosoméra, itt is körülbelül ugyanannyian szállnak le a vonatról, nem téved el az ember, otthonosan mozog, kisvárosi terep jó levegővel, kevés autóval, csenddel, nyugalommal.

Parnasszus-tábor

Perceken belül megérkezik István is, elvisz a táborhelyre, amely kellemes kis panzió udvarral, hintával és homokozóval a gyerekeknek. István jelzi, hogy most rövid szünet van, de már javában folyik a munka, délután érkezik Novák Éva és Péterfy Gergely, a tábor idei előadói. Mindez nagyon biztató, a Kitömött barbár után, mondhatni, Péterfy-rajongó vagyok. Novák Éva Egyasszonyát ugyan nem olvastam még, de ami föllelhető róla a neten, azt igen, és egyre inkább kíváncsi vagyok az írónőre, a könyvre, a megrázó történet mozgatórugóira.

Tábori ottlétem indításaként belecsöppenek  a sűrűjébe, kezemben a welcome sörrel, amit ki sem merek nyitni, aggódva nézek körül, senki sem sörözik, az asztalon legfeljebb ásványvizes palackok, semmi duhajkodás, még csak üveges, másnapos tekintetet sem látok sehol. Itt komoly munka folyik. Végre egy írótábor, amely nem vedlik át már a déli órákban alternatív kocsmává.

A résztvevők zöme prózaíró és idősebb nálam, de megnyugtat, hogy a négy lírikus, akivel reggel lesz műhelyem, velem egykorú, 25-35 év közötti költő. Furán venné ki magát, ha nálam idősebbeknek kellene okosakat mondanom a versről és a verselés mikéntjéről.

A prózások tematikus feladatot kaptak, a retró címszó köré építkezve kellett írniuk, a szövegek felolvasása zajlik épp. Jól felépített, átgondolt történeteket és kreatív ötletfoszlányokat, vázlatokat hallok, még egy dráma jegyzete is elhangzik, amelyet színpadon is könnyen el tudok képzelni. A lírások verselnek a retróra, kíváncsian hallgatom. Verset írni témára, rögtönözve nehéz feladat, a vershez felfokozott érzelmi állapot szükséges, a jó műhöz nem elég csak a formakészség, a nyelvi kompetencia – verset írni nem lehet parancsszóra. Meglep, hogy a négy költő milyen ügyesen áthidalja a nehézségeket, ha remekművek nem is, de jó kis ujjgyakorlatok születnek, amelyeket később használni lehet.

Parnasszus-tábor

A felolvasás után hízókúrának is beillő háromfogásos ebéd következik, a lányok meg is jegyzik, hogy ha ez így meg tovább, pár kilóval súlyosabban mennek haza.

Megismerkedem a szobatársammal, akit futólag a FISZ-táborból ismerek, ő az a lány, aki mindig énekelt, és Bartis prózaműhelyére járt. Kiderül, hogy Prágai Tamás-díjat fog kapni hamarosan, rövidprózát ír, de versel is, nemsokára megjelenik az első kötete. Itt tényleg mindenki profi. István megemlíti, hogy a balantonszemesi tábor után egy másik tábort fog vezetni, ahol a kétezres évek elején született fiatalokkal foglalkozik, itt ezért nincsenek pályakezdők.

Parnasszus-tábor

Délután megérkezik Novák Éva és Péterfy Gergely.

Péterfy Gergely rövid és pörgős előadást tart az irónia és a valóság, valóság és fikció viszonyáról a prózapoétikában, olyan kardinális problémákról beszél, amellyel minden rövidprózával foglalkozó tollforgató találkozik.

A valóság ontológiája külön előadást vagy inkább előadássorozatot igényelne, így csak néhány szegmensét érinti Péterfy, utalva arra is, hogy a valóság tulajdonképpen csak belső reprezentációja valaminek, és nem biztos, hogy az a valóság, amit mi érzékelünk, ilyenképp tehát relatív. A nyelv, amellyel ezt a valóságot megteremtjük, amikor szépirodalmi szöveget kreálunk, a mindennapi eszköz, naponta használjuk, amikor veszekszünk, szerelemet vallunk vagy kávét kérünk.

Parnasszus-tábor

A valóság érzékeltetése megilletődöttséget, zavarodottságot eredményez, a nyelvvel dolgozó művész nehéz helyzetben van, ellentétben a festővel vagy a zenésszel, akit ez a veszély nem fenyeget, hiszen ők olyan eszközökkel dolgoznak, amelyeket a való életben nem használnak. Festészetben vagy a zenében, ha egy ábrázolás ironikus, egészen más keretek között valósul meg, elég csak Mozart Falusi zenészek című zeneművét említeni.

Írás közben gyakran érezzük, hogy amikor komoly dolgokat szeretnénk írni, nevetségessé válnak a mondataink, ha bölcsnek szeretnénk tűnni, ostobákká leszünk. A nyelvi anyag egyfajta ellenállásával találkozunk akkor is, ha valóságalapú dolgokat szeretnénk felidézni. Ugyanúgy, ahogy akkor történt képtelenek, vagyunk előhívni, nehezen tudjuk eltolni magunktól, megteremteni a kvázi-valóságot, ami tulajdonképpen csak fél valóság.

A szöveghez való viszonyunk nagyon instabil, nem egy állandósult, megszilárdult, kőbe vésett kapcsolat. Az írás, a szépirodalmi szöveg lét és nemlét, hit és hitetlenség közötti lebegés, ezért óvakodjuk a végleges igazságok, a szentenciák megfogalmazásától. Mihail Bahtyin karnevaliságára törekedjük ehelyett. Annak belátása, hogy nem tudunk semmi véglegeset mondani, hogy a valósághoz való viszonyunk instabil, a jó szépirodalmi szöveg egyik alapja. Persze ahhoz, hogy a publikum tapsoljon, a nyuszit elő kell varázsolni a kalapból, akkor is, ha a publikum és a bűvész is tudja, a kalapban nincs semmi, mindez csak trükk, mégis elhisszük, megtapsoljuk a végén, jól szórakozunk.

Parnasszus-tábor

Az írás olyan játék, aminek az a célja, hogy lehetőség szerint az olvasó elveszítse a józan eszét. Mindez akkor valósulhat meg, ha nem keverjük össze a valósággal a kvázi valóságot, és ha az averziókat, a fikció összes bukfencét sikerül kiküszöbölni.

Rövid szünet után Novák Éva Egyasszony című kisregénye vette át a terepet, amely picit fölülírta az elmondottakat, az írónő regénye ugyanis önéletrajzi ihletésű, nagyon személyes mű. A nyolcvanas években a szülőorvos felelőtlensége miatt, siettetett szüléssel szellemi és testi fogyatékkal élő kislányt hozott világra. A rendszerváltás előtti időkben és még ma is tabu ez a téma, főként ha  a történet családon belüli erőszakkal, testi és lelki bántalmazással is társul. Ilyesmiről nem szívesen beszélünk, elmegyünk mellette, nem akarunk tudomást venni róla, de létezik, körülvesz minket. A nőgyógyász nincs ügyeletben, amikor az anyuka szül, behívják, de sietnie kell egy teniszmeccsre, ezért gyorsítja a szülést, közben megalázó módon bánik a vajdúdó nővel, fenekét paskolja, belecsíp az arcába, jófejnek akar látszani. Zsuzsika hét évet élt – az Egyasszony ennek a hét évnek a kálváriája, amelyből meghallgatni az elhangzott részletet szívszorító, ugyanakkor tanulságos.

Parnasszus-tábor

Novák Éva úgy írja meg a saját élményét, hogy közben el tud távolodni tőle; nem naplószerű, hanem kicsiszolt, dramaturgiailag jól felépített fejezetek sora, amely úgy hat az olvasó érzelmeire, hogy észre sem veszi, és benne van a játékban.

Az írónő sokáig, mintegy húsz évig hordozta magában, belül tulajdonképpen megírta, átformálta az idő. Először blog formájában jelent meg az interneten, amelyet egy nap alatt több ezren olvastak, osztottak meg, így kapott kedvet a folytatáshoz, és hogy regény formájában is megjelenjen. Az Egyasszonyból monodráma is készült.

A tábor vendégei lassan továbbmennek, vacsora következik, majd kezdetét veszi a magyar-portugál mérkőzés, amelyen úgy szurkolok, mintha focimeccseken nőttem volna fel. Közben nagyokat mosolygok, mert a velem együtt szurkoló lányok sem igazán értenek ehhez, még szerencse, hogy a fiúk igen, bár van olyan is, aki inkább a strandolást választja a barátnőjével, de aztán később a koccintáshoz csatlakozik. Borok, sörök, viszkik, pálinkák társaságában egyre oldottabbá válik a hangulat, néha úgy érzem, hogy már túl oldottá is. Lefekvés előtt Hajós Eszter szobatársammal hosszasan beszélgetünk, már majdnem virrad, mire lehunyom a szemem. Reggel mégis úgy ébredek, mintha végigaludtam volna az éjszakát.

Parnasszus-tábor

A lírások is mind ott vannak, egyikőjük sem aludt el. Dolgozunk. A feladat: átiratokat készíteni klasszikus és kortárs versekből – hoztam magammal többet is, mint ahány résztvevő van. Végül a klasszikusok közül Horatius, Baudelaire, Kosztolányi, Füst Milán versei kerülnek a költőkhöz, a kortársak közül pedig Böszörményi Zoltán, Horváth Benji, Térey János és Turczi István költeményeiből készítenek átiratot a poéták. A korai órákhoz képest, és úgy egyáltalában is, nagyon jól sikerülnek, remek versképek, formai bravúrok körvonalazódnak. Megbeszéljük, mit kellene javítani rajtuk, és kapnak útravalóul még egy kreatív feladatot: meséljék el a vaknak, milyen a piros.

Hamarosan olvashatják az átiratokat és feladatverset is.

Délelőtt Turczi István folytatja a munkát, a költők alig szusszannak meg, máris írhatnak egy keringőt, aztán monológ-dialógot, majd barbárt és ráolvasást. Akinek a feladatok mellett belefér a strandolás, meglátogatja délután a festői szépségű Balatont, én is ezt teszem, ki nem hagynám semmi pénzért, hiszen – megvallom – eddig még nem mártóztam meg a magyar tengerben.

Este megy a vonatom.  De jövőre majd visszatérek, visszatérünk. A többiek maradnak vasárnapig, meggyőződésem, a tábor végére egy kisregénynyi ötlet gyűlt össze mindegyikőjükben.

Varga Melinda

 

 

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése