Ugrás a tartalomra

Jelige: ANATOLE HONGROIS – 15/Születésnap

Jelige: ANATOLE HONGROIS
15/Születésnap 

Pierre vagyok, a 21. szülinapomat ünnepeltük a barátaimmal párizsi lakásomon, januárban a kicsit hidegben. Nem vártam sok barátot, de valahogyan nagyon sokan lettünk. Elfogyott a rágcsálni és ennivaló, s így elindultam a lakásból a közeli kioszkba bevásárolni. Az utcán nem olyan messzire a lakásomtól nagyon szép lány sírdogált elég hangosan. Nem bírtam ki, odaléptem hozzá s megkérdeztem tőle, miért pityereg. Sűrű szipogás közben elmondta, a mamája egy pár kesztyűt vett neki, s elvesztette, nem mer hazamenni, mert fél a szidástól. Megsimogattam a szép, formás arcocskát, nagyon megsajnáltam. Könnyes és fényes szemei varázsa alá kerültem, s én is nagyokat nyeltem, szinte vele versenyben. Magamhoz tértem, mennem kell, mert a barátaim várnak. De megkérdeztem, segíthetek-e, mire ő azonnal megkönnyebbülten mondta: igen, abban a boltban a kioszk mellett van egy vegyes üzlet, ahol ugyanolyat árulnak. Azonnal elhangzott lovagi felajánlásom: veszek neki, s akkor nem lesz baj otthon. Így együtt indultunk a boltba. Közben néztem a nagy fekete szemeket s azon gondolkoztam, szőke lánynak hogyan lehet ennyire csodás éjfekete nagy szeme. Bementünk az üzletbe, megvettem a kesztyűt, s kilépve az üzletből elbúcsúztunk. Ő ment, amerről jöttünk, míg én tovább a kioszkba, de méterenként néztünk vissza egymásra. Úgy látszik, a lánynak én sem vagyok közömbös. Eltűntünk egymás látóhatárából, bementem az üzletbe és bevásároltam. Amint mentem visszafelé, megdöbbentem, a fekete szemű szépséges szőke lány megint sírt, ezúttal egy idősebb nőnek. Kicsit elbújtam az oszlop mögé. Tudom, nem szép, de leskelődtem – s mit látok – újra a kis vegyesboltba mentek be. Gyorsan rohanás a lakásomra. Lepakoltam a táskákat, s rekordidő alatt kabát-, sapka- és sálcsere. De most a számra került a sál, s újra irány az utca. A szépséges lány megint egyedül álldogált, s amikor meglátott, elkezdett sírni, de hangosan. Mellé léptem, nem néztem rá, nem akartam, hogy felismerjen. Megkérdeztem, miért sírdogál ebben a hidegben, méghozzá egyedül. Azonnal a válasz, az anyucija vett neki egy pár kesztyűt, s elvesztette, nem mer hazamenni, mert fél a szidástól. Úriember vagyok, felajánlottam, veszek neki egy pár kesztyűt. Így elmentünk kettesben, s vettem egy pár kesztyűt a csodaszép lánynak. Elváltunk. Rohanás haza, kabát-, sapka-, sálcsere s újra ott álltam a szépség előtt. Elmondta a szokott mesét, én az úriemberit, s már meg is vettem a kesztyűt. Barátaim nagyon furcsán néztek rám, amikor hatodszor mentem fel a lakásomba másodpercekre csak egy kabát- , sapka-, sálcserére, már fogadásokat kötöttek egymással, mennyi időbe telik, mire újra berohanok, majd elhangzik a ’jövök’ szöveg. Újra az utcán. Hetedszerre – amikor megint az üzletben álldogálunk – csak úgy megjegyeztem a szépséges kisasszonynak: – már hetedszer vettem meg ugyanazt a kesztyűt, hadd vegyek egy sálat is, mert a könnyes szemeit legalább abban megtörölheti. Nagyon elpirult szegény, majd ott sírva elmondta – a könnyei most igaziak voltak, szívből jöttek – ez az üzlet a szüleié. Nagyon rosszul megy, ő Montpellier-ben tanul s csak így tud rajtuk segíteni. Így legalább naponta 20 pár kesztyűt el tudnak adni az ő színjátékával. Azonnali kérdésem: – Mennyi idős vagy? A válasz: – Tizenkilenc. S tudják, ma mennyi? Hatvannégy – s ő a feleségem!

Lovag Anatole Hongrois

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.