Ugrás a tartalomra

Jelige: „molylepkék“ – Molylepkék

Jelige: „molylepkék“

Molylepkék

                                          

Nem bírta már a szárnyak szüntelen csapkodásának zaját. Jókorára nőtt molylepkék lehettek. Szárnyaikkal verdesve újra és újra nekirepültek a  kinti csupasz villanykörtének. Mintha szánt szándékkal akarnák az őrületbe kergetni.  Azon tűnődött, mekkorák lehetnek azok a dögök, ha még ilyen távolságból is ilyen irritálóak? A dohszag, és a konyhából beszűrődő fény is megnehezítették a dolgát, de a legjobban ez a monoton neszezés zavarta.  Mintha még a szagot is felerősítette volna.

Fred ott horkolt mellette. Kopaszodó volt, csaknem teljesen kopasz, ötvenes éveinek végén járhatott, és nem szégyellte, hogy van egy kis pocakja. Most úgy festett, testén a barna, dohszagú takaróval, mint egy jóllakott disznó, ami  a sárban fekszik elégedetten. Kéjesen röfögve.

Huszonnégy éve tartó házasságuk óta ő bármit megtett, amit egy feleségtől megkövetelnek, de ő maga a nászutukon volt utoljára boldog. Azóta leginkább csak robotolt. Főzött, takarított, gyereket szült, és nevelt, közben még dolgozott is. Kislányként annyit álmodozott a házasságról, a valóság azonban kiábrándító volt. A legtöbbször az.

Mindig évekig kellett könyörögni, hogy Fred hajlandó legyen őt  elvinni valahova nyaralni. Végül nagy nehezen előbb-utóbb beadta a derekát. Elmentek pár napra üdülni, kirándulni. Kellemes szállodákban szálltak meg, medencével, reggelivel. Aztán valahogy ebben is egyre lejjebb adták. Nem lehettek saját gyerekeik, és Fred hallani sem akart az örökbefogadásról. Lett volna idejük egymásra, csak éppen a férfi elkezdett átnézni rajta.  Az egyre ritkábbá váló közös útjaikra sem költöttek túl sokat. Az ő drága férje inkább a torkán öntötte le az üdülések árát is. Ez a mostani kiruccanásuk  minden eddiginél olcsóbb, és kényelmetlenebb volt. Egy erdő közelében, egy rozoga, alig fűtött házban.

Ritkán kapott köszönetet a munkájáért, és számos kellemetlenséget el kellett viselnie. Ahogy az ura böffentget, fingik, és néha még ezeknél is bosszantóbb az, amikor beszél.  Ahogy teltek az évek, egyre jobban undorodott az embertől, akivel egy fedél alatt élt, és mindentől, ami belőle jött elő. Mindegy, melyik nyílásán.

Gyakran ostobaságokon veszekedtek órákon keresztül, aztán ha Fred elfáradt, beült a tévé elé. Amikor éppen nem azt nézte, zabált, és vedelt. Türelmes feleséggé vált, és mindezt megszokta. Ez a verdesés viszont sok volt. Aludni akart. Kikapcsolni.

Mire a szagot úgy ahogy megszokta, elkezdődött ez a neszezés. Utána jött Fred horkolása, amiben egyre rövidebb szünetek álltak be. Jó pár éve nem éltek nemi életet, és egy ideje nem is aludtak együtt. Elszokott attól, hogy egy horkoló hízó ricsajozása ringassa álomba.  Tökéletesen megvolt e disznó nélkül. Most mégis itt fekszik mellette, és hallgatja, ahogy  fel-fel röffent, amikor pedig csendben van, akkor azok az átkozott lepkék csapkodnak a villanykörténél.

Már vett be altatót, sőt, a párnát is igyekezett úgy a fejére nyomni, hogy a levegőt valahogy áteressze, de a hangot ne, viszont nem sikerült megtalálnia a tökéletes megoldást erre a problémára. Egyre hangosodtak a szárnyak. Mintha szét akarnák verni azt az isten verte üveget. Úgy érezte,  már egyenesen a fejében verdesnek azok az undorító férgek. Szinte látta maga előtt, ahogy ellepik az agyát a koponyájában, és rágják, csócsálják, vergődnek benne. Csak nézte a plafont, és érezte, hogy a sírás kerülgeti.

 Hogy kerül ő ide? Mit keres ő itt? Hogyan kerülhetett ennyire távol az álmaitól, és mindentől, amiért valaha lelkesedni tudott? Rabnak érezte magát. Szenvedésre ítélt fogolynak. A falak is mintha lassan, egymáshoz közeledve akarnák őt összepréselni. Itt ezek a falak, otthon meg másik falak. Mindegy hol van, amíg megbéklyózva, elnyomva él valaki mellett, akit nem ismert igazán, mikor hozzáment. Nem tudta szeretni, csak elviselni, és azt is egyre nehezebben. Hát ez az ő élete. Ez a rémálom..

Végül mégsem kezdett bőgni, pedig legalább Fred felébredt volna. Nála persze ez sem volt biztos.

Most megint erősödött a zaj, szárnyak surrogó, csapdosó neszeinek őrjítő kakofóniája. Nem is szabadna léteznie ekkora lepkéknek. Elég volt. Bár iszonyodott a rovaroktól, valamit tennie kellett. Fred nem fog csinálni semmit, - tudta jól,  mindig csak elvárni volt képes. Felkelt hát, és a konyha felé vette az irányt. Nem is értette, miért maradt égve a villany. Most véget vet ennek az egész borzalomnak. Pár percig maradt a konyhában.

Nyílt a hálószoba ajtaja, vészjósló hangon nyikordult, szinte feljajdult, de a férfi nem ébredt fel. Nem látta a felé közeledő alakot. A feleségét. A nő megkerülte az ágyat, és megállt az alvó férje mellett. Késsel a kezében. Pár percig csak bámulta, aztán nagyon lassan, keserű, kifejezéstelen arcára kiült valamiféle szelíd mosoly. A férje nyaki ütőerébe döfött először. Talán már ez is elég lett volna, de jólesett a mellébe is belevágni. Aztán a hasába, ott olyan jó puha volt. Élvezte, ahogy áldozata sikoltozott, vijjogott, - pont mint egy védtelen malac. A szemei kikerekedtek a rémülettől, és a fájdalomtól, ezt a félhomályban is jól látta.  Aztán elcsendesült. Csurom vér volt a takaró, a ruhája, a kezei, és egy kevés még az arcára is fröccsent.  Annyi baj legyen. A disznóvágás némi kosszal jár. Ez is hozzátartozik.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.