„Vadnak születtünk”

Kritika, KritX

Fenyvesi Ottó a kortárs költészet lemezlovasa, aki könnyedén mixeli a rockot a lírával, a disznóvágást az irodalommal, és közben hidat épít a kultúra távolinak látszó szigetei között. A MINIMUM Rock & Roll című kötetet értékeltük.

Néhány éve, amikor fellángolt a vita a politikai költészetről, sokan viccesen megjegyezték: a közéleti líra szerepét már korábban átvette a könnyűzene. Egyesek az Alvin és a Mókusokra hivatkoztak, mások Koncz Zsuzsával, Bródy Jánossal (pl. Ha én rózsa volnék) vagy egy-egy alternatív együttes (pl. Kontroll Csoport) néhány számával érveltek. Az irodalmárok többsége azonban hangsúlyozta, ne keverjük a lírát a popzenével, teljesen más műfaj a kettő.  

Mindezek fényében különösen zavarba ejtő a hamvaiból feléledt Tiszatáj Könyvek sorozat új darabja, Fenyvesi Ottó MINIMUM Rock & Roll című kötete. A borítón egymásra rétegződő falfirkák láthatók, a könyvben minden „vers” címe &. Aki ismeri az 1954-es születésű, vajdasági származású költőt, ezen talán nem lepődik meg különösebben. Fenyvesi Ottó régóta készít kollázsokat, életének bizonyos szakaszában elmerült a rádiózásban, az újságszerkesztésben és a lemezlovasságban. A kortárs magyar költészetben azonban ritka, hogy valaki egyszerre ennyire pop és irodalmi, egyszerre ennyire retro és aktuális, egyszerre ennyire punk és akadémikus legyen.  

Könnyen mondhatnánk az egyes darabokra, hogy nem is versek. Hol maradnak a rímek? Hol található bennük a ritmus? Dalszövegeknek rövidek és szabálytalanok, naplóbejegyzéseknek túl líraiak. A formájuk alapján megállapíthatjuk: nem prózáról van szó. Néhány kivételtől eltekintve nem érnek margótól margóig a sorok. Az egy oldal terjedelmet soha el nem érő részekben időnként feltűnik egy-egy történetfoszlány. A nyelvezet hol szakszavakat tartalmaz, hol disznószart (szó szerint), hol lírai, hol köznyelvi. Az egyes ciklusokat a magyar kártya négy ásza, egyben a négy évszak tagolja: a tavasztól eljutunk a télig. Ha ezt metaforikusan olvassuk, akkor a napló műfaja juthat eszünkbe, vagy akár egy létösszegzés kísérlete is. Ez utóbbit erősítik a kezdő versek, amelyek egy személyes teremtéstörténet egy-egy elemét mutatják meg. A zárlatban pedig kultikus lemezek sorakoznak a padlón, és egy embert visznek ki lábujjhegyen a szobából.

Láthatjuk, komoly gondot okoz, ha Fenyvesi Ottó kötetén a tiszta, könnyen elhatárolható műfajokat, hangnemeket kérjük számon. A MINIMUM Rock & Roll képes elszökni az irodalom határáig, képes alternatívnak maradni az igen szerteágazó kortárs magyar literatúrában, ahol a slam poetry és az intellektuális költészet között hatalmas űr tátong. A Fenyvesi-szövegek pedig olyan függőhidat képeznek a Vajdaság és Magyarország, a pop- és a könyvkultúra között, amely egy elképzelt drótkerítést átívelve biztosítja a szellemi javak szabad mozgását. Ebben az értelemben a szerző vérbeli kultúrcsempész, hiszen nem titkolhatja el, hogy azokhoz beszél, akik A szürke ötven árnyalatán kívül ismerik a magyarság százötven árnyalatát, és az érettségi után legalább tíz évvel sem undorodtak meg az irodalomtól. Fenyvesi Ottó kötetéhez kell szellemi muníció, és az sem titkolható, hogy az összeállítás főleg az értelmiségiek látásmódját tágítja a pop, a Balkán és önmaga irányába.

A szövegek báját az a vidékiség adja, amely groteszk módon keveredik a klasszikus műveltséggel: „Manchesternek hívták a kecskét. / Mozartnak a kutyát. / A hirtelen megalvadt csendben nevettünk a kiscsibéken.” Néha azonban a falusi idill torz tükör nélkül jelenik meg, és a sorok közül kiszüremkedő hitvallásból azt hihetjük, igazi költészet csak vidéken teremhet:

„Elmondom néked röviden:

a kertben kotlóstyúk kapirgál.

A fák közt csupa idill, metrum,

Parnasszusi permetek.

Jambusok bukdácsolnak a lépcsőn felfelé.

Szavak csörgedeznek lágyan.

Valahonnan középvidám,

boldog költészet szivárog.”

Ha létösszegzésként tekintünk Fenyvesi kötetére, akkor szaggatott memoárként is megközelíthetjük. Sokszor találkozunk egy-egy középpontba kerülő emlékkel, amely a megszólaló jelenbeli helyzetét is meghatározza. Ilyen a hithez és a valláshoz való viszony:

„Azt mondta a plébános úr,

mondjak el öt miatyánkot,

illetve három hiszekegyet,

és bánjam meg bűneimet.

Az Úr látja lelkemet.

Hiszek egy, kettő, három.

Nem tehetek róla:

hogy leesett a radírom, és

megpillantottam a tanárnő

(háztartástant oktatott)

keresztbe tett pucér lábait.

Megbántam,

azokat a gyönyörű combokat

és a radírgumikat.”

Ami azonban nagyon zavarja a versek megszólalóit, az a bölcsészettudomány. A láthatóan művelt akadémiai titkár (merthogy ez is egyik arca Fenyvesinek) gyakran belerúg az irodalomtudományba, és a rock and roll vadvirágaként inkább könnyűzenei műveltségét fitogtatja. Olykor azonban nem tudja türtőztetni magát, és a disznók elé veti az irányzatokat: „Pácban a hermeneutika! / Véletlenül bedobtam a moslékba. / A disznók majd jól bekajálják. / De az is lehet, valamit / nagyon félreértettem.” Ez akár komoly sértésként is lecsapódhatna egy-egy elszánt bölcsésznél, ha az olvasottak alapján nem jönne át: Fenyvesi öniróniával mélyen átitatott disznótoros házipálinkát rejtett el verseiben, amelyhez kell egy nagy adag értelmezői nyitottság. Az is beszédes azonban, hogy a bölcsészdumával már a „tavasz” című első ciklusban leszámol Fenyvesi kötete:

„Különben figyussz,

ha még egyszer olyat szólol,

hogy paradigmaváltás, vagy valami hasonló,

úgy rúgok alád, hogy visszaszállol az anyádba!

Az édes anyanyelvedbe, hallod-e?

Te posztmodern köcsög!”

Fenyvesi gyakran nyúl a nyelvrontás eszközéhez is, és ezzel felépít magának egy igen különös szerepet. „Töröm az angolt” – többször ismételt vallomása ez a kötetnek, és mégis folyton angol nyelvű számok címeivel találkozunk. Majd később kiderül, a megszólaló olykor szándékosan töri a magyart, Domonkos István Kormányeltörésben című verséhez hasonlóan:

„Okozni szomszéd.

Neked sok fejtörés.

Enyém telefon, te hívod.

Kell kis urán, ébredni reggel vidám.

Lenni tied urán.”

De idézhetünk más helyről is:

„Helló, kedves,

Hogy van ma, remélem, a nap csodálatos volt,

Ha igen, hála Istennek mindenható ámen.

Nevem kisasszony Brenda,

Vagyok az egyetlen paradigma,

Úgy döntöttem, hogy írok neked, mert azt követően,

hogy jó barát a legjobb csinálni az életben…”

A kultúra határvidékét nem a popzene jelenti, nem is a falfirkák, hanem egyszerűen nyelvi korlátai vannak. Fenyvesi Ottó kötete tehát befogadói oldalról jelöli ki a kultúra határait, és Domonkos Istvánhoz hasonlóan még abból is képes költészetet teremteni, amikor a magyar nyelv majdhogynem csődöt mond működés közben. A MINIMUM Rock & Roll lehajol a nyelvi romlás virágaiért, hogy egy Rimbaud-kötet és egy Monk album között verssé préselje a szirmait.

A kötet néhány darabja a publicisztikát is lírává alakítja, ilyenkor korunk látleleteként szalagcímekből születik meg a szöveg. Ugyanígy figyel a versek megszólalója az utcai párbeszédekre, és a kölcsönvett „kalózszövegeket” is rákendrollosítja. Fenyvesi kiemeli ezeket a foszlányokat a szemétből, pillanatnyilag megmenti őket az enyészettől, mint ahogy a könyv folyton visszatérő technikájához tartozik az is, ahogy mások által fontosnak vélt gondolatokat idéz egy-egy műből. „Sorokat találtam benne aláhúzva” – olvashatjuk időnként, és ilyenkor érthetjük meg igazán, hogy Fenyvesi beszélgetni szeretne velünk kultúrélményeiről, mint ahogy vele is beszélgetnek az aláhúzott sorok ismeretlen szerzői egy-egy pillanatra. Így az egész kötet kérdése az is lehetne: lehetséges-e ma a kultúráról beszélni? Hol vannak annak határai? Hiszen a Minimum Rock & Roll túlnő a könnyűzene keretein, és felbukkan a szövegekben többek között Fásy Ádám, az Alkonyattól pirkadatig és Tarkovszkij is. A kötet vége felé haladva egy hosszú idézet lehetséges magyarázattal szolgál arra, miért problémás ma bármilyen alkotás befogadása a nyelvi és a mediális tényezőkön kívül:

„A hírműsorról átváltok egy thrillerre, és hogyha van egy pillanat, akkor megnézem, mi is van a világban, vagy belenézek a Coolon valami másba. És az az igazság, hogy néha keveredik bennem az a film, amit látok, azzal, amit közben néztem egy másik csatornán.”

A szaggatottság, a folyamatos kulturális ingázás Fenyvesi kötetében akár ezt a jelenséget, a multitaskingra épülő olvasási stratégiát is modellezheti. Így kerülhet egymás mellé egy groteszk névmágia keretében Conchita Wurst és Ludwig Wittgenstein neve (Conchita Wittgenstein), és így férhet meg egymás mellett a digitális és a nyomtatott szövegekkel való játék is. A kultúra töredezett, egymásra rétegződő és egymással keveredő jelenléte határozza meg az egész kötetet. Nem véletlen, hogy könyv egy töredezettség-mentesítéssel ér véget.

Néhány éve, amikor fellángolt a vita a közéleti költészet és a könnyűzene viszonyáról, valószínűleg egy Fenyvesi-féle válasz rendet tehetett volna. A könnyűzene és a vers is lehet költészet – hangozhatott volna a felelet. Mindkettő akkor jut el az emberekhez, ha van benne spiritusz, ha van benne rock & roll. Fenyvesi írásainak alaptézise, hogy „vadnak születtünk”, tehát megvan bennünk a hajlam a nyitottságra, a ránk szabott keretek feszegetésére. Fenyvesi Ottó tudatmódosítója sajnos kevesekhez jut el, pedig disznóvágásokon, egyetemi bulikban, kopott albérletekben és irodalmi esteken jó helyen lennének ezek a „versek és kalózszövegek”, ahogy önmagukat definiálják az írások. Ezekből kiderül: a szerző a kortárs irodalom meghatározó lemezlovasa, ki egyelőre a bölcsészeknek keveri régi és új idők zenéjét, hogy különleges dolgok történjenek velük, és megtanulják összeegyeztetni az újat a régivel.

Boldog Zoltán

 

Fenyvesi Ottó: MINIMUM Rock & Roll. Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2015.

Kommentek elrejtése, megjelenítése