Hiszek a varázslatban
Fenyvesi Orsolya verseinek különleges atmoszférája, erős képi világa könnyen lázba hozza az olvasót. A Kalligram Kiadónál megjelent Ostrom című kötetéről, a mesék erejéről és a műfordításról kérdezte őt Ayhan Gökhan.
Első köteted, a Tükrök állatai (JAK–Prae.hu, 2013) kritikai visszhangja vegyes volt, kaptál érte hideget, meleget. Második könyved, az Ostrom miben más?
Én úgy érzem, organikusan nőtt ki az Ostrom a Tükrök állataiból, ami talán természetes is, hiszen az alkotó személye ugyanaz, az ember nem cseréli le, nem dobja a szennyesbe a saját belső világát. Talán létezett egy előzetes koncepció, de nem túl konkrét: a valóság, az „én” ostroma, komiszkodni picit önmagammal, átrendezni kicsit a határokat köztem és a külvilág között. Az idő testének tapasztalatairól írni, a saját testem élményein keresztül. Határozottan éreztem, mikor van vége – alkotás szempontjából – ennek a könyvnek, tehát kellett, hogy legyen egy út, de azon az úton engem is csak „vittek”.
Fenyvesi Orsolya dedikálja a Tükrök állatai című kötetét(Fotó: Bach Máté)
Miben más? Talán sűrűbb, sűrítettebb, a nagyon személyes dolgok pedig esetlegesen merülnek fel bennük, ahogy az ember érzésekkel terhelt gondolatmenetei során, tehát elvágólag talán, de nem minden relevancia nélkül. Egyébként sajnos nem tudom kívülről látni magam, vagy a verseimet, az összehasonlítást tehát kénytelen vagyok másokra bízni – ha szükség van rá egyáltalán.
Szerencsére nem értem el mindent, amit szerettem volna. Van, ami tovább feszítse bennem a húrt.
Hogy tekintesz vissza első kötetedre?
Sok szeretettel gondolok rá. Nemrégiben Nagyszebenben rendezett Nemzetközi Költészeti Fesztiválon volt alkalmam a Tükrök állataiból felolvasni.
Miközben magyarul olvastam a verseket, angol fordításban vetítették őket a hátam mögé. Jól esett magyarul olvasni, jól esett, hogy büszke lehetek rájuk. Van köztük 5-6, 7 vagy 8 vers, amit szeretek a közelemben tudni.
Fenyvesi Orsolya felolvas a Tükrök állataiból a Nemzetközi Költészeti Fesztiválon Nagyszebenben
Versolvasóként ugyanúgy figyeled a saját verseid, mint másokét, vagy teljesen más szabályok érvényesülnek ilyenkor?
Teljesen más: én nem olvasom vissza a verseimet, illetve természetesen, ha hozzá kell még nyúlni, vagy ha felolvasásra kerül a sor, kénytelen vagyok szembesülni velük, de kerülöm ezt az élményt. Amikor a saját verseimet olvasom, olyan szégyenteli leleplezettség-érzés tör rám, mint amikor kamaszkoromban nyilvánosan, azaz osztály-szinten kiderült, kibe vagyok titokban szerelmes. ”Mások” verseivel teljesen normálisan viselkedem: olvasom, félredobom, elemzem, gúnyolom, imádom, mantrázom őket.
Ez a „szégyenteli leleplezettség-érzés” irodalmi esten is előjön, amikor verseidről, a költészetedről kérdeznek? A szereplést is kényszerként éled meg?
Abszolút, bár tudom, hogy ez a képesség (a nyilvános szereplés) fejleszthető. Számtalan olyan munkám volt már, ahol nagyobb közönség előtt, akár stresszhelyzetben kellett élőszóban képviselnem dolgokat (képzőművészeti projekteket, dokumentumfilmeket, stb.). Ám azt a magabiztosságot, koncentrációt, amit mások projektjei képviseletében elsajátítottam, még nehezen tudom öntudatosan alkalmazni a saját szerepléseim során. Nem egyszer előfordult már, hogy kérdeztek, és ahogy nyelvemmel a válasz felé nyúltam, annak a helyén nem találtam semmit. Semmit az égvilágon. Az agyam addigra rég egy távoli csillagra szökött. Egyszóval félek. Ehhez adódik, hogy beszédben sosem tudom még csak elfogadható szinten sem kifejezni magam. Amit pár szedett-vedett, raghiányos, dadogós mondattal kapálózok elmondani, azt inkább leírom egy sóhajtás alatt.
Fenyvesi Orsolya és Bajtai András (Forrás: prae.hu, Haraszti Ágnes fotója)
„Szerencsére nem hiszek abban sem, hogy létezik kánon, hogy ne lenne létjogosultsága bármilyen művészeti önkifejezésnek” – fogalmazol egy interjúban. Mi a jobb: az olvasóra, a kritikusra vagy önmagunk meglátásaira hagyatkozni?
Az egyéni vershez és a kultúra egészéhez együttérzéssel közeledő olvasó ítéletében. A közös szív ítéletében. A jó kritika beszél arról is, hogy a kritikus mint olvasó hogyan gondolkozott, érzett a művel töltött idejében. Önmagára is reflektál, mert tudja, hogy nem létezhetnek abszolút igazságok. Hogy minden igaz, de mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Egyre inkább úgy érzem, a vers írásakor és a vers befogadásakor is a legfontosabb az empátia.
Álomszerű, már-már szürreális, objektivitásában is személyes világ körvonalazódik a kötetben. A magánéleti utalások csak a szimbólumok szintjén értelmezhetőek. Fejtsük meg kicsit ezt a világot, ha nem is az egészet, a kiindulópontját.
Egészen kislányként megszállottan kísértett az „én” fogalma. Az egész helyzet tragikuma, hogy nem lehetsz más soha, és ha már ez mind te vagy, hogy szívódhat fel majd mindez a semmiben. Emlékszem, próbáltunk például egy időben a húgommal nevet cserélni, persze az sem működött. Mindketten a másik nevét akartuk, de már nem tudtak máshogy szólítani minket.
Én nem egyedül akarok szenvedni, ne egyedül dobogjon a szívem – a kollektív tapasztalatok érdekelnek. Amikről persze nem tudok nem a saját szemszögemből beszélni. Nem a sejtek sorsa tehát, hanem a testé. Egyelőre. Mert remélem, sokféle gondolkodást megtapasztalhatok még.
A közönség Fenyvesi Orsolya JAK Kötet előttiek című bemutatkozó estjén(Forrás prae.hu, Haraszti Ágnes fotója)
„Csak a mesékben hiszek teljes szívvel” – mondtad korábban. Inspiráltak írás közben mesék, meseemlékek?
Minden másnál meghatározóbban inspiráltak a mesék, akár könyv, akár rajzfilm vagy film formájában (a diafilmekről nem is beszélve). Különösen Artúr király és a kerekasztal lovagjainak legendái, a görög mítoszok, A kis hableány (szigorúan az eredeti verzió, amit a csehek dolgoztak fel anno egy fantasztikus, lírai mesefilmben), az Alice Csodaországban, az Óz, a csodák csodája, A rút kiskacsa, a Hókirálynő és még sorolhatnám. Tekerem a bringám Budapest utcáin, és a gonosz nyugati boszorkány zenéje megy a fejemben. De mesének tekintettem a bibliai történeteket is (József és testvérei volt a kedvencem), vagy A varázsfuvolát, aminek Bergman-féle filmadaptációját annyiszor néztem meg gyerekkoromban.
A mese alatt azt értettem: varázslat. Hiszek a varázslatban. Az átváltozás lehetőségében, de a hétköznapi varázslatokban is, a tárgyak erejében például. Én az örök szerelem elképzelésében is addig hittem, míg rá nem jöttem, hogy számtalan örökké tartó szerelem adódik egy ember életében. De még mindig nem adtam fel a reményt például, hogy egy szép napon a macskám igenis megszólal.
De ennél többet is tud a mese, egy másik rendkívül fontos tulajdonsága, hogy szimbólumokon, történettöredékeken keresztül átörökíti az emberi tapasztalás élményeit, régről akár, régebbről, mint ameddig nagyszüleink módszeres kikérdezésével a múltba fúrhatjuk magunkat. Most olvasom a Kalligramnál tavaly megjelent mesegyűjteményt, Giambattista Basile Pentameronját, és nem tudok betelni vele. Király Kinga Júlia ihletett fordításában katartikus élmény.
Rendszeresen fordítasz is. Műfordításaid segítenek az írásban?
Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert az őszinte válasz: nem tudom. Próbálom elkerülni az önreflexiót, a saját érzelmi-gondolati világom túlértelmezését, mert az alkotás folyamatában intuícióimra támaszkodom. Fejjel megyek a falnak, ilyen rossz a természetem. Ötleteket, megoldásokat ha netán átvettem, azt ösztönösen tettem, nem „regisztrálta” őket az agyam. Louise Glück, Anne Carson vagy Adrienne Rich példája inkább saját belső küzdelmeim legyőzésében segítettek: igenis lehet érzékenységből, érzékenyen gondolati szinten, tehát intellektuális tartalmakat is közvetítve írni, akkor is, ha egyéni érzelmek a tükröztető felületek.
Ha jól tudom, gondolkozol már az új köteten.
Nem is csak gondolkozom, írok is, hiszen az Ostrom valójában már egy éve megtörtént, lezárult bennem. Fogalmam sincs, miképp fognak könyvvé összeállni, amiket mostanában írok: látványtöredékeim és prózaibb jellegű miniesszéim, a konceptualizmus és a „meg nem történtség” ihletésében elkezdett kommentárjaim meg nem írt versekhez.
Tehát a próza felé közelítesz?
Igen, ezek egyszerre esszék, vallomások, versbeszédek – időre lenne szükségem ahhoz, hogy érdemben foglalkozni tudjak velük. Ez az idő pedig remélhetőleg még a közeljövőben megadatik. Különben biztos nagyon dühös leszek.
Ayhan Gökhan
