Valentin Lustig: A hadnagy elvtárs piramisa (8. rész)

Próza, Fűalatt

VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

8. rész

 

Verus amicus

 

 

Az ejtőernyős torony mellett púpos, hétrét
repülőgép állott, tudod, kié volt.
Szőcs Géza Fénykép a Lustig-testvérekről...

 

 

Rövid magyarázattal tartozom, noha e tragikus krónika figyelmes hallgatója talán már rájött, miről van szó: abban a néhány hónapban, amikor megszökve otthonról és Apostolescu kapitány érzéki társaságába zárva vastag gyapjútakarót borítottam a valóságra, azokban a hónapokban tehát a kolozsvári téglagyár szegény igazgatója áldozatául esett egy összeesküvésnek, amilyenre gyakorlatilag nem volt példa a város történetében, és mindezt anélkül, hogy a milícia és a securitate szervei, az igazságszolgáltatás vagy a szakszervezetek a segítségére siethettek volna. Csakhogy az Igazgató elvtársnak szerencsére volt e fent említett tiszteletre méltó intézményeken kívül még egy reményteljes szövetségese, ez a szövetséges pedig nem volt más, mint az egyetlen téglavető, akiben még megbízott: Ilie Cârlău csoportvezető, más szavakkal én magam!

           

De íme, mi történt velem, miután a Libás Ember ledobott a Kisvonatról: egy ideig megpróbáltam gyalog követni a síneket, ám nemsokára nyomukat vesztettem, olyan vékonyak voltak, és olyan sűrű az erdő, amelyben bolyongtam. Még a hold sugarai is alig hatoltak le hozzám az ágak közt! Adott pillanatban a sínek egész egyszerűen eltűntek a rengeteg avar alatt, én pedig, letaglózva a fáradtságtól, az éhségtől, legfőképpen pedig annak előérzetétől, hogy halálos ellenségem, a piktor, örökre elorozta barátomat, erőtlenül a földre rogytam. Már sírni sem volt erőm. Egy haldokló passzív közönyével hallgattam az erdő éjszakai hangjait, melyek máskor halálra rémisztettek volna, most azonban alig hallottam őket, mivel a végemet jártam...

 

                                                                                    *

 

Jaj, de szép!

           

Mi történt? Milliónyi szentjánosbogár indult meg, mintha összebeszéltek volna, az erdő minden sarkából, és most már nem volt olyan sötét, a pázsit pedig, amelyen feküdtem, egyfajta hatalmas szabadtéri istállóvá alakult, ahová odagyűlt az erdő minden teremtménye: farkasok, bakkecskék és baglyok, nagy, kövér csigák és vadbárányok, lágy tapintású hernyók és mindenféle színű emlősök, és a bundák, tollak és pikkelyek eme kavalkádja lassan-lassan ünnepélyes menetté szerveződött. De nem akartam elhinni, hogy én vagyok e megindító gesztus címzettje, mígnem egy ló oda nem jött hozzám a vadállatok menetoszlopából, hogy közölje, miszerint ily módon felvonulva az élőlények, aggódván egészségi állapotom miatt, megpróbálják elsimítani homlokomról a ráncokat.

            – Jól van, de vajon megérdemlem-e én ennyi sok teremtmény törődését? – kérdeztem a lovat, amelytől meglepetésemre megtudtam, hogy a konstancai miniatűr tapír megmentésének híre villámgyorsan elterjedt a haza állatai közt, és ettől kezdve a gerincesek többsége, de a gerinctelenek egy része is saját hőseként tisztel!

           

A csodálatos menet újra mozgásba lendült, és az állatvilág hihetetlen változatossága valóban elvonta egy pillantra a figyelmemet sanyarú helyzetemről, ami különösen a nagy számban érkezett tapírokat töltötte el elégtétellel. De nem telt sok időbe, és a nyugtalanság hulláma futott át az állatok sorain. „Megint sír...” – suttogták egymás közt, és a lovat küldték, hogy megkérdezze, miért.

            – Hogy ne lennék szomorú – volt az én válaszom –, hogy ne lennék szomorú, és hogy ne sírnék, ó, te ló? Mikor látom ezt a kifogyhatatlanul sok fajt és fajtát, amelyek eljöttek ide felvonulni... Valamennyien olyan jók vagytok hozzám, és olyan szépen masíroztok, de akármennyit is nézzelek benneteket, az én kedvenc emlősömet csak nem tudom felfedezni soraitokban! Ezért sírok, mert mindannyian eljöttetek, csak az én kedvenc emlősöm hiányzik...

            – És melyik az ön kedvenc emlőse, ó, tapírok védelmezője? – kérdezte a ló.

            – AZ EMBER az én kedvenc emlősöm, és közülük is különösen egy, akit nem láttam, mióta egy gonosztevő törvénytelen keze elragadta mellőlem, és én szeretném kiszabadítani, de nem tudom, hogyan, mert elveszítettem a sínek nyomát, és nem tudom, hogyan jussak el a Barátság Templomához: ezért sírok, te ló...

 

                                                                                    *

 

Gyűlölöm az erdőt, gyűlölöm hiú ábrándjait, főleg éjszaka, főleg ősszel, főleg akkor, amikor egyedül kell átbukdácsolnom fatörzsek abszurd szövevényén, és magányomnak csupán a képzelet fantazmagóriáit felvonultató csalóka parádé a tanúja. 

            De nem, a távolság egyik fától a másikig mintha megint nőtt volna, itt-ott aszfaltfoltok borították a penészes füvet: semmi kétség, az átkozott erdő ritkult, a város már nem lehetett messze!

           

A Fellegvár kopasz taréján egyetlen lámpa sem égett, a föld megfagyott, és tucatnyi varjú keringett az ejtőernyős torony körül. És íme, a torony előtti nyilvános akasztófán öt holttest lógott, hátrakötözött kézzel és kicsavart nyakkal. Nem kellett túl közel mennem, hogy felismerjem őket, különösen az első akasztott hatalmas, robusztus testének körvonalait: Varga, a másik három csoportvezető és végül a téglagyár portása himbálódzott lassan az éjszakai szélben, valamennyiük hasán spárgával odakötözött tábla, azonos szöveggel:

 

NEM TELJESÍTENI AZ ÁLLAMI TERV AKÁRCSAK EGYETLENEGY MUTATÓJÁT IS EGYENÉRTÉKŰ A KÖZVAGYONBÓL VALÓ LOPÁSSAL ÉS ENNEK MEGFELELŐEN BÜNTETENDŐ

                                                                                    Mulgăreanu hadnagy,

                                                                                    Összes művei, VI. kötet, 8. fej.                         

           

– Hé, fiú, idenézz!

           

Egy hang szólított az ejtőernyős torony tetejéről.

            – Egy, kettő! Egy, kettő, három!

            Valaki elvált a toronytól, és elkezdett finoman forogni körülötte, könnyed siklással a légben és... ó, csoda! Mégcsak ejtőernyője sem volt!

            Néhány pillanat múlva hópehelyként földre szállott mellettem egy hófehér tündér.

            – Tetszett az ugrásom?

            – Nagyon tetszett! Ráadásul ejtőernyő nélkül!

            Egyenesen állt előttem a tündér, és rámmosolygott, csodás fekete hajfürtjei összevegyültek ruhája csipkéivel. Nagy, húsos szája pirosra volt festve.

           

A tündér közelebb ment az akasztófához, és hosszasan szemlélte az öt holttestet. Varga fején most egy varjú pihent meg, és koponyáját csipegette. A tündér energikusan tapsolt, mire a megriadt varjú elrebbent.

            – Szegény téglavetők... – mondta a tündér. – Most azt beszélik, hogy Mulgăreanu nemhogy csökkentené a téglafogyasztást, hanem személyesen akarja átvenni a téglagyár vezetését! Ha! Mintha nem is téglából, hanem gyárigazgatókból látnánk hiányt… Te mit szólsz hozzá?

           

Figyelembe véve a zavaros időket, amelyeket Kolozsvár akkoriban nyilvánvalóan átélt, arra gondoltam, hogy nem árt egy kis óvatosság a válaszomban, noha a tündér, mint olyan, alapjában véve bizalmat gerjesztett bennem:

            – Hála Istenek, nekünk nincsenek ilyen problémáink – állapítottam meg vállat vonva. – A konstancai kikötőben, ahol én egyébként egész napos alkalmazásban állok, nemcsak hogy teljesítettük az állami tervet, de helyenként túl is teljesítettük!

            – A konstancai kikötőben? Azt akarod mondani, hogy te konstancai vagy?

            – Apáról fiúra!

            – Hát ez jó! Sem a képed, sem a kiejtésed nem vall konstancaira! Hé, várj csak egy kicsit, én téged már láttalak valahol... Persze, hogy igen, nem vagy te véletlenül Ilie? Persze, hogy igen, te vagy az a téglavető, akivel Apostolescu a tengerre ment, hogy nem jöttem rá mindjárt az elején?

           

Rémülten futásnak eredtem: erre nem számítottam, hogy ilyen gyorsan leleplezzenek. Most pedig, látva a többi csoportvezetőt hurokkal a nyakában, eszembe jutott szomszédom, Pârvan levele, valamint az Igazgató elvtárs kiaszott, szórakozott arca, és egyszeriben fájdalmasan tudatára ébredtem, milyen bizonytalan és veszedelmes lehet egy téglavető élete, amennyiben kikerül Apostolescu kapitány védelmező köpönyege alól! A földet is felzabáltam, úgy rohantam, de mi haszna?

            A tündér azonnal utólért:

            – Állj meg! Állj meg, nem bántalak, Ilie! Hogy nem ismersz meg? Kleopátra Ispescu vagyok, a kapitány cselédlánya...

            – Kleopátra? Ilyen késő este a Fellegváron!

            Érzéseimtől elragadva szorítottam karjaimba Kleopátrát, miközben forró könnyeimmel öntöztem a megfagyott füveket.

            – Kleopátra, Kleopátra, ha tudnád, mit történt... Hol van Apostolescu?

            – Apostolescu otthon van. Hol lehetne másutt, mint otthon, a Barátság Templomában? Amióta lebontották a Barbusse utcát, csakis a Barátság Templomában lakik, és megmondom neked őszintén, nekem így sokkal kényelmesebb, képzeld el, hogy azelőtt dupla munkát kellett végeznem: két konyhát rendben tartani, két padlót felsúrolni egyáltalán nem volt könnyű...

            – A Barátság Templomában... Minden nyom a Barátság Templomához vezet... De miért bontották le a Barbusse utcát? És miért akasztották fel a csoportvezetőket meg a téglagyár portását? Mondd meg nekem, Kleopátra, mi történik ebben a városban?

            – Mi történjen? Nem történik semmi! Én mondom neked, hogy ezeket csak azért akasztották fel, hogy elvonják az emberek figyelmét...

            – És mi van a Barátságnak ezzel a Templomával? Kérlek, vezess azonnal oda!

            – Van különleges meghívód?

            – Nincs.

            – Különleges meghívó nélkül lehetetlen, Ilie kedves! Öt milicista és ugyanannyi szekus kordon őrzi egy sötét erdő közepén a magas, áthatolhatatlan falakat, és a falakon túl jön egy tó, és a tó közepén van egy sziget, és a Barátság Temploma éppen azon a szigeten emelkedik. És csakis különleges meghívóval lehet oda bemenni, mivelhogy a Barátság Temploma egy mindent felülmúló értékű, szimbolikus és művészeti műemlék.

            – Jól van, Kleopátra, de mondom neked, hogy egy különleges esetről van szó, a barátom veszélyben van, elrabolták! Te nem tudsz erről, a tengeren voltunk, egy ketrecben laktunk, és remekül megértettük egymást, de egyszercsak jött egy rossz ember, egy elvetemült, aki festőnek adta ki magát, és elrabolta Apostolescu kapitányt, és megvan minden okom, hogy azt higgyem, hogy éppen ott tartja fogva, a Barátság Templomában!

           

Kleopátra szomorúan mosolygott.

            – És arra nem gondoltál, hogy talán Apostolescu rabolta el a festőt, és nem fordítva? Vagy lehet, hogy mindketten, önszántukból, senkitől sem kényszerítve mentek a Barátság Templomába? Ó, egy idő óta nincs szezonzárás, hogy ne rekedne kívül és ne dörömbölne a Templom rég bezárt kapuján egy-egy szerencsétlen...  Te meg, Ilie, jaj nekem, hogy nézel ki! Tudod mit, gyere hozzám, mosd meg legalább az arcodat, egyél valamit, és én megmagyarázom neked, hogyan állnak a dolgok, aztán majd meglátjuk, mit lehet tenni...

 

Kleopátra a torony belsejében lakott férjével, az ejtőernyős Ispescuval: ők ketten felváltva gyakorolták az ugrást a toronyból, Ispescu nappal, Kleopátra pedig éjjel, ama rövid pihenők idején, amelyeket a nehéz cselédmunka meghagyott számára. Mielőtt bementünk volna, Kleopátra még tapsolt egyszer, mivel a varjak megint az akasztottak testéből lakmároztak: nem sikerült azonban elűznie őket.

            – Gyere be, Ilie, de beszélj halkan, mert Ispescu alszik.

            Az ejtőernyős torony alacsony fémajtaja fülsiketítő nyikorgással nyílt ki. Bementünk, és azonnal megcsapta orromat az ejtőernyő átható szaga. Kleopátra gyertyát gyújtott.

            – Egyél, Ilie, egyél csak nyugodtan! – súgta Kleopátra.

           

Leültem az asztalhoz, amely valóban rogyásig volt rakva minden földi jóval: szalonna, hagyma, olaj, és még kenyér is! Állát az asztal szélére támasztva Kleopátra nézte, hogyan tömöm magam.

            – Én tündér vagyok – mondta –, és ezért nem eszem, de a Központi Felügyelőség alkalmazottjaként jogom van élelmiszerjegyekre, mikor osztanak valamit, mindjárt veszek, látod, megéri, mert sohasem tudod, mikor toppan be vendég!

            Megköszöntem neki, hálásan gondolva előrelátására. Dugig ettem magam, majd megint kimentünk, hogy ne zavarjuk tovább Ispescut, akit hallottam, amint odafönn az emeleten forgolódik ágyában.

           

Kleopátrának igaza volt: teli hassal megnyugodtam valamelyest, és könnyebben viseltem el leleplezéseit. Íme, miket mesélt nekem, miközben ráérősen az ejtőernyősök tornya körül sétálgattunk: néhány évvel ezelőtt Apostolescu kapitány azt a szokást vette fel, hogy minden május elseje reggelén kiválasztott magának egy-egy társat nyári kiruccanásához. Nyilvánvaló, hogy ez a tény közismert volt a Központi Felügyelőségen, és már megtörtént néhányszor, hogy Apostolescu a szabadság közepén otthagyta barátját, anélkül, hogy meghívta volna őszire a Barátság Templomába. Kleopátra őszintén sajnált, de túl jól ismerte a főnökét: aki egyszer, mint én is, kegyvesztett lett, nem tehetett többé semmit...

           

Emlékeim bizonytalan pókhálójában a dolgok természetesen egészen más fényben jelentek meg: nem én voltam-e az, aki javasolta a kapitánynak, hogy fussunk világgá? Vajon nem én huzigáltam, ujjánál fogva, egészen a tengerpartig? Vagy mindez csak beképzelés volt? És pontosan fordítva történtek volna a dolgok, mint ahogyan én emlékszem rájuk? Jaj, nem volt most sem erőm, sem türelmem pontos könyvelést végezni e nyomorú ellentmondásokról...

            – És a festő? – kérdeztem, miközben a mélabú és a lemondás uralkodott el rajtam.

            A Központi Felügyelőség tündére vállat vont:

            – Nekem sem rokonszenves az a festő. Arrogáns és csupa pattanás, de mit tehetünk? Nem marad más hátra, minthogy várjunk türelemmel, előbb-utóbb őt is megunja a kapitány... Ó, ezek az átkozott varjak, kikészítenek!

           

Kleopátra egy követ dobott feléjük, de a varjak helyett Varga merev hasát találta el. A tábla levált az akasztottról, és a fűbe esett, a varjú pedig zavartalanul tovább csipkedett.

            – NEM TELJESÍTENI AZ ÁLLAMI TERV... – olvastam fennhangon a leesett tábláról, - ...KÖZVAGYONBÓL VALÓ LOPÁS...

            Újra megjelent a hold, amelyet egy ideig eltakartak a fellegek, és zöld sugarai átrajzoltak mindent – a tintaceruzával a táblára írt szavakat, a földet, az akasztófát, de még minket is –, mindent átrajzoltak egy gép beteges precizitásával. Milyen ellenségessé vált egyszeriben a Fellegvár! És milyen hiúnak bizonyult most az én hitem az érzelmek állandóságában...

           

Fájt a fejem.

            – Emlékszel, Kleopátra, emlékszel még, milyen jó volt régen, amikor mi ipartelepesdit játszottunk, te meg bejöttél a konyhából, és almát meg vizet hoztál nekünk?...

            Kleopátra megsimogatta a fejem búbját: nyilvánvalóan sajnálatot ébresztettem benne.

            – Hagyd csak, Ilie, mert nem fog ez így maradni... Tudod mit, van egy ötletem: hány óra van most? Háromnegyed tizenkettő? Nagyon jó. Éjfélkor amúgyis be kell mennem a Barátság Templomába, van ott egy kis tennivalóm. Magammal viszlek, tudom, hogy tilos, de nem érdekel! Magammal viszlek, és ily módon te magad is megláthatod, hogy ez a te Apostolescud megérdemel-e ennyi könnyet.

            – Köszönöm, Kleopátra, köszönöm! – kiáltottam boldogan, és egyenként forrón megcsókoltam a Központi Felügyelőség Tündérének ujjait.

            – Ígérd meg azonban, hogy a Templomban befogod a szádat, és egy szót sem szólsz, akármit látsz vagy hallsz, mert ha elkap ott téged Mulgăreanu, akkor véged van…

           

Kleopátra figyelmeztetése felesleges volt: most már az én számomra is a lehető legvilágosabb volt, hogy Mulgăreanu hadnaggyal nem lehet tréfálni.

            – Apropó, Mulgăreanu – mondom –, Kleopátra, tényleg a hadnagy rendelte el, hogy a város valamennyi téglavetőjének a házát le kell rombolni? És… és akkor a Barbusse utcát miért romboltatta le? Hiszen ott senki sem lakik a gyárból!

            Kleopátra megvető mozdulatot tett a kezével:

            – Ó, az a Mulgăreanu nem normális… de te melyik világon élsz, fiú, mondd meg nekem? Ez a dolog a téglavetők házaival nagyon régi dolog, én mondom neked, hogy  Mulgăreanu annyi téglát fogyaszt, mint a bolond, és akkor jött ezzel az ötlettel, hogy mindent szisztematikusabban csináljanak… Hé, várj csak egy kicsit, mikor voltál utoljára a városban?

            – Amikor elszöktem Apostolescuval, azóta nem jártam Kolozsvárott. Épphogy visszajöttem, de az erdő felől, a városba még nem mentem le.

            – Ja, hát ez mindent megmagyaráz. Gyere gyorsan, már nincs sok időnk, mondom, hogy éjfélkor van dolgom a Templomban, de ha sietsz egy kicsit, előtte még megmutatom a várost!

           

Kleopátra nyakába kapaszkodtam, combjaimat erőteljesen csípőire szorítottam. A tündér észrevétlenül lendületet vett, és felemelkedett a földről: már repültünk is. A varjak döbbenten hagyták abba lakomájukat, és értetlenkedve néztek utánunk.

            Kleopátra selymes hajába fúrtam a fejem. Lassan eltávolodtunk az ejtőernyősök tornyától, és a város felé ereszkedtünk. A Fellegvár a Szamos egész völgyére rávetette kékes árnyékát, így a telihold ellenére sötétség borult a városra. Szememmel hiába kerestem a Győzelem terét: elvétette volna az irányt Kleopátra?

             – Hol a város, Kleopátra?

            A cseléd a folyó felett szállt. Szemem kezdett hozászokni a sötéthez, és felismertem a Szamoson átívelő hidat. De hol vannak a házak?

            És hol a Malomárok?

            – Lassabban, Kleopátra, ne rohanj úgy, nem látok semmit...

           

Aludt Kolozsvár, és cseppet sem látszottak érdekelni kései felfedezéseim. Alattunk, az oly jól ismert épületek, porták, terek és útkereszteződések helyett óriási rendetlenségben sátrak végtelen tömege terült el, nem követve az egykori utcák rajzát, hanem összevissza folyva minden irányban, vaktában, csak sátrak, sátrak mindenfelé, és fölöttük trónolt a Milícia Központi Felügyelőségének betonkolosszusa.

            Gombóc volt a torkomban.

            – Mi történt itt, Kleopátra? Mindent leromboltak...

            Aludt Kolozsvár, de egy bizonyos ponton felfedeztem valamit, ami egyfajta építőtelep lehetett, erőteljes fényszórókkal megvilágítva. Kleopátra arrafelé repült. Néhány tucat milicista őrzött egy hatalmas törmelékhegyet.

            – Látod, Ilie – mondta a tündér –, mindig így csinálják, éjszaka dolgoznak, hogy a lakosság ne lásson semmit.

           

Éppen ebben a pillanatban egy utolsó faldarab, mely még állott (vakolatának színéről ítélve valószínűleg a Telefonpalotához tartozott egykor), összeomlott egy izmos milicista erőteljes csákányütései alatt. Valamelyes távolságra tőle néhány tucat csille várakozott, a mi gyárunkból valók. Azután pontosan megismétlődött a jelenet, amelyet Pârvan írt le a levelében: a milicisták elkezdték egyenként felszedegetni a téglákat a palota romjai közül, és megtöltötték velük a kiskocsikat. És mialatt a teli csillék elé fogva a milicisták eltűntek a reflektorok fényköréből, mások érkeztek a helyükbe üres kocsikkal. Kleopátra követte egy ideig a téglakaraván útját. Eleinte elég kanyargós volt, a sok sátor miatt, amelyek egymás hegyén-hátán állottak. Nemsokára azonban a Telefonpalota tégláit szállító kiskocsikhoz újabbak társultak, valószínűleg más hasonló kitermelőhelyekről. A kiskocsikat húzó vagy toló milicisták sorai szemlátomást duzzadtak, és kevés idő múlva egy valódi tégla- és milicistafolyam zúgott alattunk.

            Kleopátra nyugtalan volt, mivel már csak tíz perc volt hátra éjfélig. És én mégis szívesen néztem volna egy kicsit ezt a végeérhetetlen emberáradatot... Mennyi milicista! De a  Libás Emberek sem hiányoztak a menetből: Mulgăreanu valószínűleg Erdély valamennyi Felügyelőségét mozgósította!

            …És micsoda téglamennyiség! Eredetük természetesen nem volt többé rejtély a számomra: egész Kolozsvárt lerombolták, lebontották és homogén téglatömeggé alakították. Ekkora mennyiség megtermelésére a mi gyárunk nyolc ötéves terv alatt sem lett volna képes! És hová irányult e kiskocsiáradat? Merre?

            Mert egy dolog világos volt: a milicisták a sötétben eltévesztették az irányt! Legalábbis a Fellegvár és a Szamos fekvéséből kiindulva a téglagyár meg az ipartelep is egészen másfelé volt!

           

De nem volt bátorságom további kérdésekkel idegesíteni Kleopátrát: így is túl sok időt veszítettünk, és szegény tündér igencsak ijedtnek tűnt emiatt. Bal felé magunk mögött hagytuk a milicisták menetoszlopát, és újra a Szamos felett repültünk. Egy pillanatra láttam a Fellegvár kopasz tetejét. Aztán egyszeriben, magam sem értettem, hogyan, a lombját vesztett erdő fölé érkeztünk, amelyben pár órája bolyongtam, miután eltűnt szemem elől a Kisvonat. És előttünk, íme, a fák fölé magasodva, láthatóvá váltak a fal lőrései, amelyről Kleopátra mesélt a Fellegváron. Már nagyon alacsonyan szálltunk, jól kivehettük a fal hosszában fel és alá járkáló szekusok tarkóját.

            – Azonnal állj, vagy lövök! – kiáltotta lentről egy rekedt hang, és abban a pillanatban rövid gépfegyversorozat foszlatta szét az éjszaka csöndjét.

            – Ne lőj, te barom, nem látod, hogy Kleopátra az?

            Nem volt vesztegetnivaló időnk: míg a két szekus veszekedett egymással, mi már a tó tiszta vizében tükröződtünk. Kisvártatva pedig megkönnyebbülten sóhajthatott fel Kleopátra:

            – Megérkeztünk, Ilie! Voilà, a Barátság Temploma!

           

A Központi Felügyelőség tündére finoman landolt a tó közepén álló kis szigeten. A zord novemberi szél teljesen elült, a szigeten kellemes, langyos szellő fújdogált! A túlsó part már alig látszott...

            – Szóval ez az...

            A békesség és nyugalom rám is átragadt. Csak a víz diszkrét csobogása hallatszott. Valami színes neonreklámféleség természetellenes fénye gyúlt meg és aludt ki szabályos időközökben.

            – Mi a neve ennek a tónak, Kleopátra?

            – A Barátság Tava. Jól figyelj rám, Ilie: én most magadra hagylak, és amíg elvégzem a dolgomat, te megnézheted a szigetet és a Templomot, felőlem benézhetsz a kulcslyukon is, de nagyon vigyázz, nehogy véletlenül meglássanak azok! Aztán, ha kész vagyok, találkozunk itt, és visszaviszlek a városba, rendben?

            – Rendben.

 

                                                                                    *

 

A Barátság Temloma nem túl nagyméretű, kör alakú épület, arányosan elhelyezve egy négyszögletes tér közepén, ahová márványlépcsőkön jutsz fel, amelyek közvetlenül a Barátság Tavának vizéből bújnak ki. A tér négy sarkában egy-egy gyönyörű bronzszobor szimbolizálja, mezítelen szüzek képében, a négy legfőbb erényt: nyugaton az Alázat, északon a Jóság, keleten a Szorgalom, délen pedig a Demokratikus Centralizmus.

            Ahogyan közeledsz magához a Templomhoz, mind tisztábban hallatszanak Az Ifjúság Szerenádjának hangjai: az épület tetején elrejtett hangszórók szünet nélkül sugározzák a nap huszonöt órájában. Ez a tető körülbelül nyolc méter átmérőjű, és messziről nézve mintha holmi tartóoszlopokra támaszkodnék. Közelebb érve azonban álmélkodva fedezed fel, hogy tulajdonképen hat csodálatos kariatidáról van szó, a testüktől valamelyest eltartott kézzel. Mindegyikük kalapácsot tart a bal és sarlót a jobb kezében, oly módon, hogy egyikük sarlója keresztezi a másik kalapácsát, ekképpen szimbolizálva a munkásosztály és a parasztság megbonthatatlan barátságát.

           

De a többi társadalmi kategória közötti barátságról sem feledkeztek meg. A falat hat kerek dombormű borítja, mindegyik kariatida mögött egy. A páratlan finomsággal kidolgozott medalionok az idők folyamán híres erdélyi értelmiségiek közt szövődött barátságokat mutatják be: az elsőn Castor és Pollux látható, a másodikon Lenin és Trockij, a harmadikon Lenin és Sztálin, a negyediken Tankréd és Klorinda, az ötödiken Alkibiadész és Szókratész, végül a hatodikon Hamlet és Horatio. A képek közti felületet sok száz elefántcsontszínű galamb és ugyanannyi géppuskacső összefonódásából képezett girlandok díszítik. E füzérdíszek a békeharcot jelenítik meg allegorikusan.

            A girlandok és a medalionok előtti séta valóban egyedi élmény. A szobrok szépsége, a szelíd klíma és táj, a Barátság Tavának az elegáns kariatidák közt minduntalan felcsillanó vize,  Az Ifjúság Szerenádjának kellemes hangzatai – mindez álmodozásra készteti a látogatót, és felemeli a lelkét.

 

A Barátság Templomának nincsenek ablakai, van viszont egy főbejárata, délnyugati irányban, és ezzel átellenben, északkeleten egy szolgálati ajtaja. Magától értetődik, hogy a kapu meg a szolgálati ajtó előtt a sarlók és kalapácsok párosodásából létrejött láncolat megszakad. A szolgálati ajtó felett egy falmélyedés található, melyet az állatok közötti barátságnak szenteltek. Megcsodálható benne egy kitömött bárány és egy kitömött farkas kettőse, egyfajta gyöngéd ölelkezésben tettenérve. E falmélyedésnek a főkapu felett egy sokkal nagyobb felel meg. Ebben egy számítógépvezérlésű, nagyon elmés szerkezet segítségével nyer kifejezést a Földgolyó minden nemzetisége és vallása közötti barátság. Íme, hogyan is működik ez a szerkezet: minden tizedik másodpercben megjelenik a mélyedésben két emberke, egyik egy bal oldali, a másik egy jobb oldali lyukból bukkanva elő. Ezeknek az emberkéknek megállapítható a nemzetiségük, vallásuk és politikai meggyőződésük arcberendezésük, bőrszínük vagy ruházatuk vagy egész egyszerűen a személyazonossági igazolványuk segítségével. Nincs két egyforma emberke; még olyankor is, amikor nagyon hasonlítanak egymásra, a látogató alaposabb vizsgálat után észrevesz közöttük apró, nüanszbéli eltéréseket, amelyek elég jelentősek ahhoz, hogy igazolják külön való szerepeltetésüket. Minden nemzetiség, politikai meggyőződés, betegség, vallás és mesterség képviselve van. Két ilyen emberke jelenik tehát meg a két oldalsó lyukból,  a falmélyedés közepére érve kurtán meghajolnak a publikum előtt, majd mindegyikük megnyalja a másik jobb fülét, és eltűnik az ellenkező lyukon, mint amelyiken bejött; ezután csengő jelzi a következő pár érkezését. A szerkezet, a tetőn lévő hangszórókhoz hasonlóan, éjjel-nappal nonstop működik,  miáltal a tíz másodpercenként megszólaló rövid csengőberregés olyan fontos alkotóelemmé lép elő, hogy a Barátság Temploma enélkül elképzelhetetlen volna, a komputer pedig gondoskodik arról, hogy egy meghatározott párosítás ne forduljon elő mindaddig, amíg az összes lehetséges kombináció ki nem merült. Nehéz megmondani, mennyi időbe telhet, amíg egy adott emberkének sikerül végignyalnia az összes többi fülét: én magam azt hiszem, hogy a szerkezet felfokozott ritmusa ellenére ez akár több hónap is lehet, vagy akár év... Hogy segítsek némi fogalmat alkotni a helyzeteknek arról a rendkívüli változatosságáról, amelyről a Barátság Falmélyedésének számítógépe gondoskodik szakadatlanul, elegendő felsorolnom mindössze azokat a párokat, amelyek az én szemem előtt nyalták egymást fülön ama borzasztóan rövid idő alatt, míg megcsodálhattam: egy észak-csádi muzulmán és egy ulan-bátori ateista, egy náthás jebusita és egy református rabbi Los Angelesből, egy kanadai eszkimó és egy namíbiai német! A falmélyedés és a kapu között egy gyémántokkal kirakott aranytáblára a következő idézetet vésték Mulgăreanu összes műveiből:

 

A VILÁG NÉPEINEK BARÁTSÁGA SZAVATOLJA AZ ÁLLAMI TERV MINDEN EGYES MUTATÓJÁNAK TELJESÍTÉSÉT.

 

                                                                                                Mulgăreanu hadnagy,

                                                                                                Összes Művei, VIII. kötet, 6. fej.

 

Most  pedig az elfogulatlanság arra kötelez, hogy áttérjek a Templomot a kariatidák feje fölött egy méter szélességben övező fríz leírására. Nem túl szívesen teszem, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ez a fríz, éles ellentétben az épület többi részével, amelyet, mint láthattuk, a legkisebb részletekig szép, eklektikus stílusban dolgoztak ki, szóval ez a fríz maga a megtestesült ízléstelenség, és rejtély, hogy miként tűrhették meg ezt egy ilyen műemléken, mint a Barátság Temploma. A látogatót először is ellenérzéssel tölti el a megválasztott anyag és stílus, mivel az aranyalapú bizánci mozaik semmiképp sem illik a kariatidákhoz, és még kevésbé a szolgálati ajtó fölötti kitömött állatokhoz. Másodsorban a kivitelezés minősége is sok kívánnivalót hagy maga után. A fríz Apostolescu kapitány Kisvonatát próbálja ábrázolni, amint átszeli a haza hegyeit és völgyeit. A Kisvonat maga még a leginkább emlékeztet az eredetire, hasonlóképpen Apostolescu kapitány is, akinek portréja az első vagonocska egyik ablakán kandikál ki. De a festő feje, amint a következő ablakból vigyorog, túlságosan eszményített: teljességgel hiányoznak a pofájára annyira jellemző, undorító hegek; hasonlóképpen hiányoznak a hatalmas, gennyel teli pattanások is; az sem nyert kifejezést, hogy a piktor púpos! Röviden, ha a naiv és avatatlan szemlélő csak erről a frízről ismeri meg a festőt, a lehető legtévesebb benyomás alakul ki benne annak fizimiskájáról és jelleméről. Ennyit a frízről.

           

Szólni kell még egy szót arról a korábban említett, bizarr fényről, amelyik rendszeresen meggyullad és kialszik. Ennek forrása egy óriási, a Templom tetejére, a fríz fölé szerelt villanyreklámféleség; a nagy neonbetűk mindegyike más színű, összeolvasva pedig a következő szöveget alkotják:

 

A KOLOZSVÁR-NAPOCA MEGYEI BARÁTSÁG TEMPLOMA

 

                                     +VERUS AMICUS EST TANQUAM ALTER IDEM+

 

                                                                                    *

 

A Barátság Templomának főkapuja előtti parkolóban csupán két helyváltoztatási eszköz pihent gazdájára várva: Mulgăreanu hadnagy fekete limuzinja és Apostolescu kapitány Kisvonata. Lábujjhegyen haladtam el mellettük, és a kapu elé érve egyik szememet a kulcslyukra tapasztottam. Az igazat megvallva először megütköztem azon, amit láttam: allegorikus szobrok és titokzatos oltárok helyett a lehető legközönségesebben kispolgári szalon jól megvilágított és jól fűtött belsejét pillantottam meg. De ha a bútorokról nem mondhatom is, hogy kitűntek volna eleganciájukkal és eredetiségükkel, a kis szalon egész hangulata azért sugározta a biztonságnak és kényelemnek, vagy ha akarjuk, a meghittségnek és jólétnek azt a meghatározhatatlan érzését, amely végső soron nem áll rosszul egy templomnak, ha az a Barátságé akar lenni. A padlót borító puha szőnyegen egy Szöktetés a szerájból volt látható, rajta pedig egy zöld takaró borította, masszív diófa asztalnál két férfi ült egymással szemközt háziköpenyben és nemezpapucsban, belemerülvén egy parti Ember, ne mérgelődj-be. Bár egyformán voltak felöltözve, azonnal felismertem őket: egyikük a púpos piktor volt, a másik a Libás Ember.  

           

A kis szalon falait a padlótól a plafonig  köröskörül albán turisták portréi töltötték meg, velem szemben pedig, a kis szolgálati ajtó fölötti polcon sorakozott Mulgăreanu hadnagy Összes Műveinek harminckötetes kiadása. Még feljebb, a könyvek felett egy időmérő szerkezet hat perc híján tizenkét órát mutatott.

            – Komolyan nem értelek, Mulgi kedves… – ez a hang, Apostolescu kapitány jól ismert hangja egy behemót dívány felől jött, a kis szalon bal oldaláról, amelynek csak egy részét sikerült látnom a kulcslyukon át. Apostolescu lustán nyúlt el rajta, és némiképp szórakozottan cirógatta egy férfi üszkösfekete, göndör hajtincseit. A férfi a szőnyegen térdelt, háttal nekem, és fejét a kapitány mellének támasztotta.

            – Komolyan nem értelek, Mulgi kedves… – ismételte Apostolescu kapitány. – Hosszú hónapokon át nem hagytál békén, és keserítetted az életünket ezzel a rögeszméddel, és nem mondhatod, hogy nem csinálhattad, amit akartál, és nem kaptál meg minden támogatást, amire szükséged volt: a Milícia és a Securitate teljes állománya a rendelkezésedre állott, ami nem kevés! A beszervezések jelenlegi szintjét figyelembe véve ez Erdély munkaképes lakosságának a nyolcvan százaléka! Hogy ne említsem az adminisztratív intézkedéseket, amelyek révén a rendelkezésedre álló nyersanyagforrások gyakorlatilag kimeríthetetlenné váltak! … És most, hogy minden a vége felé közeledik, ahelyett, hogy elégedett lennél, bőgsz, mint egy kisgyerek… Komolyan nem értelek…

           

A Libás Ember elvetette a kockát, arrébb tett egy bábut a játékmezőn, majd újra a dívány felé fordult. Még itt, a Barátság Templomának belsejében sem volt képes letenni sötét szemüvegéről és gallérfelhajtási mániájáról:

            – Hagyd békén, Apostolescu, mert így csak adod alá a lovat – mondta a Libás Ember. – Ez a Mulgi el van kényeztetve, és kész! Mások megelégedtek volna egy sokkal kisebb piramissal is, és nem macerálnák a barátaikat késő órán ilyen nyávogással.

           

Nem éppen derűs csönd ereszkedett az egész kis szalonra, és kétszer is megszólalt fejem felett a Barátság Falmélyedésének csengője, mielőtt kinyitotta volna a száját valamelyikük a négy közül. Az üszkösfekete, göndör hajtincsek tulajdonosa, aki nem volt más, mint Mulgăreanu hadnagy, felállt. A többiekhez hasonlóan ő is pongyolát viselt, lábait pedig szintén nemezpapucsban melengette. De még így, szigorú és hideg egyenruhája nélkül is tiszteletet parancsolt és félelmet keltett: csakhogy itt, a Templom otthonosságában, biztonságban tudván magát az állampolgárok indiszkrét pillantásaitól, teste veszített valamennyit mozdulatainak  jellegzetes gyorsaságából és katonás precizitásából, néha kifejezetten bambának hatott.

           

A piktor is lépett a táblán, és a Libás Ember köpenyének ujját huzigálta türelmetlenül, hogy folytassák a partit. Ez azonban hátat fordított neki, és a hadnagyra szegezte fekete szemüvegét.

            – Drága barátaim, távol áll tőlem a gondolat, hogy elrontsam a kedveteket, mindazért, amit valamennyien tettetek, csak a dicséret és a hála szavaival illethetlek benneteket – mondta Mulgăreanu. – De most…  Ez az eset gyakorlatilag mindent megkérdőjelez, hogy nem értitek? Ó, milyen igazságtalan a gúnyolódásotok…

            Mulgăreanu hadnagy hangja rekedt és fáradt volt.

            – Jól van, Mulgi kedves – mondta Apostolescu –, de amit te mondsz, az egyszerű feltevés, puszta hipotézis, annyi sok közül az egyik, és te most ezzel meg akarsz kérdőjelezni egy közösségi erőfeszítést, amely példa nélkül áll a történelemben, és…

            – Puszta hipotézis volt – javította ki Mulgăreanu a kapitányt –, volt, egészen tegnapig, de most már bizonyosság! Nekem sem könnyű, hidd el, Apostolescu…

            – Miféle bizonyosság az, amikor még azt sem lehet bebizonyítani, hogy egy almáról van szó? De jól van, mondjuk, hogy egy alma, egy alma előrehaladott rothadási stádiumban: honnan tudod, hogy pont az az alma, amelyet én adtam neki?

            – Honnan tudom… Honnan tudom… – Mulgăreanu hadnagy szárazon nyelt, és a plafonra nézett. – Kérlek, hidd el, Apostolescu, hogy nekem is sokkal jobb és kényelmesebb volna, ha egész egyszerűen elkenhetném az egészet. Megmondom őszintén, hogy amikor a Marcel Cachin utca lerombolásával megbízott körzeti milicista bejött hozzám az irodába, és megmutatta azt a meghatározhatatlan gombócot, amelyet a romok alatt fedezett fel… Ó, drága barátaim, ti is megremegtetek volna, ha látjátok, annyira ráncos volt és olyan büdös, és az első reakcióm pontosan az volt, hogy eldobom a szemétbe, de nem így történt, és most már túl késő…

            – Micsoda? – kérdezte a Libás Ember. – Azt akarod mondani, hogy laboratóriumba küldted azt a rothadt galacsint?

            – Pontosan ezt cselekedtem – hagyta rá Mulgăreanu –, és ma reggel megérkeztek a Felügyelőségre a kriminológiai laboratórium vizsgálatainak eredményei, és… és semmi kétség! Barátaim, az eredmények egyértelműek, most már biztos, Apostolescu: az a rothadt valami nem más, mint ami abból az almából maradt, amelyet te adtál a téglavetődnek:  Cârlău valószínűleg elásta az almát a kertben, és most, íme, mi lett belőle! Hat hónap elég volt ahhoz, hogy szétbomlassza, hogy megsemmisítse, hogy egyenlővé tegye a földdel... És most mondd meg nekem, Apostolescu, ki tudta volna ezt elképzelni fél évvel ezelőtt? És vajon nem ez a sorsa minden dolognak? Vajon kezdetben nem tűnik-e oly frissnek az ember minden törekvése, mint egy új alma? De mi értelme, ha előbb vagy utóbb az Idő gondoskodik arról, hogy ne maradjon belőlük semmi, csak holmi rothadt és gyalázatos csonkok? Mi értelme, mondd, mi értelme?

           

Apostolescura nem voltak hatással a hadnagy fennkölt szavai:

            – Nézd, mi a helyzet, Mulgi kedves – mondta kissé unott hangon a kapitány. – Még ha feltételezzük is, hogy igazad van, hogyan hasonlíthatsz te egy almát, egy egyszerű almát, amelyet ráadásul mindenfajta elővigyázatossági intézkedés nélkül elástak, anélkül, hogy bebalzsamozták volna, koporsó nélkül, minden nélkül, csak úgy direkt a földbe, hogyan hasonlíthatsz te egy ilyen almát egy kemény és tartós téglákból épített piramishoz?

            – ...És ha csak tisztán mennyiségi vonatkozás volna – tette hozzá a Libás Ember, a kapitány segítségére sietve. – Valójában mi más egy alma, mint egy elhanyagolható méretű nedves gömb?

            – Tényleg nagyon kicsi alma volt – egészítette ki gyorsan Apostolescu –, erre emlékszem, és a tetejébe Cârlău még bele is harapott egyszer, tehát már elejétől fogva csupán egy almamaradékról volt szó, egy almatöredékről...

            – Míg a te piramisod... – folytatta a Libás Ember –, tudod mit, Mulgi? Gyere, végezzünk egy egyszerű számítást: egyetlenegy tégla térfogata körülbelül tízszer akkora, mint egy almáé. Egyetértesz?

            – Egyetértek – egyezett bele Mulgăreanu.

            – Nagyon jó. Gondolj most arra, hogy mi, a téglagyár egész termelését belepumpálva is mindössze üggyel-bajjal fedeztük a szükséges mennyiség nyolc egész hattized ezrelékét! Gondold meg, micsoda gigantikus beruházás! Szédítő! Pillanat, pontos adataim vannak!

           

A Libás Ember szétnyitotta pongyoláját, és emiatt néhány pillanatig libapihék felhőjébe burkolódzott. Miután a tollacskák a szőnyegre szállingóztak körülötte, újra előtűnt, egy papírlapot tartva kezében, amelyről a következőket olvasta:

            – Lássuk csak... a munkálatok állása a hónap elején... úúúgy: tehát folyó év október harmincegyedikéig felhasználtunk Mulgăreanu piramisának megvalósításához nyolc megyeszékhelyet, tizennégy várost és kilencvenkét falut, röviden, a jelenleg a te neveden lévő kompakt tömegű téglamennyiség megfelel a teljes erdélyi készlet háromnegyedének, te meg jössz, és az egészet egy elhanyagolható almához hasonlítod, amelyikbe ráadásul bele is haraptak! De mondjuk, hogy a lebontott települések statisztikája kissé elvont, és nem túlságosan pontos, rendben! Vegyük akkor összehasonlítási alapként Kheopsz piramisát, te magad utasítottál, hogy ezt a piramist vegyük példaként, csak nagyobbra csináljuk...

            – És mi van vele? – rezzent össze a hadnagy. – Ez érdekel: mondd csak, az én piramisom nagyobb már?

            A Libás Ember önelégülten mosolygott:

            – Micsoda kérdés ez már megint? Hagyjuk beszélni a számokat: Mulgăreanu piramisa kilencvennyolc egész négy tizedszer magasabb, hatszázszor szélesebb és körülbelül nyolszáztizenhat egész kilencszázharmincnégyszer mélyebb, mint a Kheopsz piramis. És most végezz el te is egy egyszerű számítást: piramisának szerény méretei ellenére is manapság minden óvodás tudja, ki az a Kheopsz, és mindezt jó háromezer év múltán! Figyelembe véve ezért a te piramisod nagyságát, nem látom, hogy miért ne lehetne a „Mulgăreanu” az egyik leggyakoribb név azoknak az óvodásoknak az ajkán, akik majd, mondjuk, két- vagy háromszázezer év múlva fognak élni! Következésképpen semmi okod sincs a nyugtalankodásra, és engedd meg, hogy adjak egy tanácsot: hagyd az ördögbe azt a nyavalyás Cârlău-almát, mert csak potyára teszed tönkre az idegeidet!

           

A kulcslyukon át megfigyelhettem, amint a Libás Ember szóáradatának ideje alatt Mulgăreanu hadnagy arca ragyogni kezdett, mindinkább megenyhült, hideg és szigorú kifejezése meleggé és barátságossá változott. Most pedig szinte szégyellte előbbi kétségeit és fenntartásait.

            – Igen, lehet, hogy igazad van – mondta Mulgăreanu, ezúttal Apostolescu díványa és az asztal között sétálgatva. – Bizonyosan igazad van, de ne vedd rossz néven, hogy ezen a helyen, a Barátság Templomában, ahol az Őszinteség uralkodik, jónak találtam megvallani barátaimnak, mekkora döbbenetet jelentett számomra annak az almatetemnek a felfedezése! Merthogy nektek tudnotok kell, hogy engem már ifjúkoromban, még az illegalitásban, élénken foglalkoztatott az élet rövidségének, valamint általában a dologi és partikulárisan az emberi egzisztencia törékenységének a problémaköre: hogy csak egyetlen példát adjak, ezért írtam én például negyvenhárom őszén, egészen pontosan szeptember nyolcadikán...   

            Mulgăreanu hadnagy nemezpapucsa hegyére ágaskodott, leemelte az ajtó fölötti polcról összes műveinek harmadik kötetét, tanulmányozta a tartalomjegyzéket, és miután megtalálta a keresett részt, megköszörülte a torkát, és felolvasta a következő sorokat:

– Szeptember nyolcadika reggel... Véleményem szerint az anyától szült ember élete

rövid, ám gondokkal terhes. Megszületik és leszakítják, mint egy virágot; fut és eltűnik, mint egy árnyék, idézet bezárva. És tudjátok meg, drága barátaim, hogy egész Életművemen vörös fonálként húzódik végig ez a gondolat!

            – Olvass még nekünk... – sóhajtott a piktor, félretolva az Ember, ne mérgelődj tábláját, és mintegy megbabonázva hallgatva a hadnagyot.

            Az elpirult örömében:

            – Nagyon szívesen.

            Visszahelyezte a harmadik kötetet, és levette a polcról a hetediket, amelyet találomra felütve olvasni kezdett:

            – Az utóbbi évek tapasztalata, valamint a komplex tényezők objektív elemzése arra tanít bennünket, hogy az ember, amikor meghal, kinyúlva marad; amiként eltűnnek a vizek a tavakból, és amiként kiszikkadnak és elszáradnak a folyók, akként fekszik le az ember is, és nem kel fel többé, idézet bezárva. Ezt ötvenkettő február negyedikén írtam. És így tovább, most már ti is láthatjátok, miért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy egy piramist alapítsak: egy megfelelő nagyságú és szilárdságú síremlék a legjobb oltalom e végzetes természeti behatás: az Idő ellen! A mindent elemésztő idő, amely akkora kegyetlenséggel mutatta meg hatalmát annak az almának az esetében, amelyet te, Apostolescu, a téglavetőnek ajándékoztál. És tudjátok meg, drága barátaim, hogy egyáltalán nem rossz ötlet az, hogy az általam alapított piramis az én nevemet viselje: én ebben mindannyiunk akaratát látom, hogy ellenálljunk az idő aknamunkájának! Nem tagadom, hogy egy ilyen eszme megvalósításához minden rendelkezésünkre álló energiát mozgósítanunk kell, ezért halljátok tőlem annyiszor azt, hogy mennyire szükséges teljesíteni az állami terv minden mutatóját, méghozzá az előírt paramétereknek megfelelően. Ez nem az én külön szeszélyem, ez nem valami móka, hanem a mai idők parancsa, mivel csak ily módon vagyunk képesek létrehozni egy jó minőségű piramist! Én legalábbis nem ismerek ennél jobb módszert!

           

Egy pillanatra otthagytam a kulcslyukat, hogy megmozgassam elzsibbadt derekamat. A Barátság Falmélyedésében épp egy tulcsai vegetariánus és egy bangkoki mészáros nyalta  egymás fülét. A tó felől fújdogáló kellemes szellőtől felfrissülve visszatapasztottam szememet a kulcslyukra, éppen akkor, amikor Apostolescu ezt kiáltotta a hadnagynak:

            – Milyen szép szövegek, és tele értelemmel! Olvass még nekünk valamit...

            – Melyik kötetből? – kérdezte Mulgăreanu hadnagy.

            – Amelyikből te akarsz!

            – Hát nem, ti kell megmondjátok, nekem nehezemre esik választani... Akartok például valamit „A Központi Felügyelőség tatarozása alkalmából tartott beszéd”-ből?

            – Hogyne, persze, azt akarjuk! – kiáltotta a másik három barát, boldogan ütve össze tenyerét.

            Mulgăreanu hadnagy kinyitotta a kötetet, amelyet a kérdéses laphoz becsípett ujjal tartott kezében, néhányszor mély lélegzetet vett, majd szavalni kezdett:

            – Lenni vagy nem lenni: ez itt a kér... – de nem fejezhette be a mondatot, mert félbeszakította a kötetei fölött álló időmérő szerkezet: éjfélt ütött. Mulgăreanu gyorsan visszatette a kötetet a polcra, és nagyon figyelmesen hallgatta a tizenkét gongütést. Még a gazdája köpenyén át a fejét kidugó liba is átszellemülni látszott a pillanat ünnepélyességétől. Pontosan abban a pillanatban, amikor elhangzott a tizenkettedik ütés, megnyílt a szolgálati ajtó, és küszöbén felbukkant Kleopátra! Ugyanúgy volt öltözve, mint akkor, amikor először láttam, a Barbusse utcai lakásban: hosszú, koszos szoknyája a padlót súrolta, fején bolgár szokás szerint fekete kendő, kikeményített sarkokkal, rézcsattokkal. Kleopátra nagy ezüsttálat tartott kezében, amelyen azonnal felismertem az Igazgató elvtárs csokoládéját: milyen különös utat járt be ez a táplálék! Az Igazgató elvtárs zsebéből az én zsebembe, az enyémből a kapitány uniformisába, onnan Kleopátra tálcájára és a tálcáról egyenesen a piktor feneketlen gyomrába, mert talán mondanom sem kell, hogy a szegény tündér alig tette be a lábát a kis szalonba, és már mellette termett a piktor, az Igazgató csokoládéjába mélyesztve harácsoló száját. A Libás Ember, Mulgăreanu és Apostolescu most sorba álltak a piktor mögött, és sóbálvánnyá meredve nézték magából kivetkőzött mohóságát.

            – Lassabban a testtel, festőkém, van itt más is, aki szereti a csokoládét – mondta a Libás Ember, vállon ütögetve a piktort. Az felemelte fejét a tálról, és böfögve visszament a székéhez. Álla és nyaka maszatos volt a csokoládétól. A másik három testvériesen elosztotta a kevéske maradékot, majd Apostolescu kapitány így szólt:

            – Drága barátaim, azt hiszem, Mulgi teljességgel kielégítette szellemi szükségleteinket az ő szövegeivel, Kleopátra pedig jóllakásig kényeztette hasunkat az általa behozott tálca édes rakományával. Ezért hát azt javasolom, hogy azt a néhány órát, amely még hátravan napkeltéig, áldozzuk fel Hygiénia istennő oltárán. Mi a véleményetek?

            – A te javaslataid, Apostolescu, mindig ihletettek és helyénvalóak! – kiáltotta kórusban a másik három.

            – Akkor tedd hát a kötelességedet, Kleopátra kedves!

           

Kleopátra kiment az üres tálcával. A kapitány és a hadnagy előhúzták az Ember, ne mérgelődj-ös asztalka alól Apostolescu kádját, amelyet eddig nem láthattam, mivel a zöld takaró elrejtette szemem elől. A két tiszt a szoba közepére helyezte a kádat, és nekikezdett vetkőzni. A piktor és a Libás Ember követte példájukat,  a díványra helyezve köpenyüket és nemezpapucsukat. A köntös börtönéből kiszabadult liba  rohangálni kezdett a szobában, a négy mezítelen férfi pedig a kád felé közeledett, ott várva csöndben a Központi Felügyelőség Tündérére. Ő nem is késett soká, egyik kezében egy vödör hideg, a másikban egy vödör forró vizet cipelve. A szorgos Kleopátra a kádba öntötte a vizet, és tenyerével megtörölte izzadt homlokát. A férfiak előbb csak a jobb lábukat dugták a vízbe, majd a balt, körbeültek a kád peremén, majd lassan-lassan csúsztak le, egészen addig, amíg onnan, ahol én álltam, nem is láttam mást, csak a kádból kiálló négy fejet, meleg, kellemes páráktól övezve.

            Kleopátra félénken köhögött:

            – ...Már negyed egy az óra, kapitány úr...

            – Elmehetsz, Kleopátra, köszönöm... – mondta Apostolescu. – Innen már magunk is elboldogulunk.

            – Akkor a viszontlátásra, kapitány úr!

            – A viszontlátásra, Kleopátra! Holnapig!

           

Kleopátra elhagyta a kis szalont, becsukva maga mögött a szolgálati ajtót.

            Mulgăreanu hadnagy a faliórára nézett:

            – Sajnos, ma nem sokáig maradhatok, barátaim. Nagyon fárasztó nap vár rám.

            – Ó, mindig csak a munka, a munka és megint csak a munka – méltatlankodott Apostolescu kapitány. – Miért vagy ilyen szigorú saját magadhoz, Mulgi kedves, mondd, miért? Mikor fogod végre megtanulni, hogy barátaid körében igazán elengedheted magad, anélkül, hogy folyton a következő napi teendő körül forognának a gondolataid?

            – Nagyon jól tudod, Apostolescu, mennyire szeretek veletek négyesben fürödni – mondta Mulgăreanu, miközben a Libás Ember beszappanozta a hátát –, de ma reggel tényleg nagyon fontos dolgom van: most, hogy készen van a piramisom, végre elmehetek munkalátogatásra a téglagyárba, hiszen úgysincs már szükségem téglára. Az igazgató pontban hatkor vár. De ha akartok, gyertek ti is, biztosan nem bánjátok meg...

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése