Valentin Lustig: A hadnagy elvtárs piramisa (9. rész)

Epika, Próza, Fűalatt

VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

9. rész

 

 

Miként disszidáltam Nyugatra az Igazgató elvtárssal

 

            – Hová vigyelek, Ilie? – kérdezte tőlem a Központi Felügyelőség Tündére, mihelyt szerencsésen átrepültünk a Barátság Tavát övező falak felett. – Nekem vissza kell mennem az ejtőernyősök tornyához, hogy felébresszem Ispescut, de ha akarod, letehetlek az erdőben, ahol nyüzsögnek a tapírok. Vagy inkább a városba szeretnél menni?

            – Jaj, Kleopátra kedves, milyen jó volna, ha elvihetnél a téglagyárba... Az Igazgató elvtárs nagy veszélyben van, mindenképp tenni kell valamit! Szegény feje egy életen át hitt abban, hogy a csokoládéi távol tartják majd Mulgăreanut a téglásszíneitől, és most lám, mi történt: a csokoládéját megette a piktor, Mulgăreanu meg mégis munkalátogatást tesz nála! Az Igazgatónak pedig fogalma sincs arról, hogy Mulgăreanu milicistái rendszeresen ellopják a tégláit, és épp ezért akármennyit termelne, az udvaron lévő gúla úgysem lesz már soha akkora, mint volt valaha...

 

                                                                                    *

 

A Deportáltak utcában még nem oszlott szét teljesen az éjszaka árnya. Kleopátra már csak egy Fellegvár felé szálló madár volt, mikor beléptem az alvó gyár kapuján, amely fölé  teljes hosszában egy vörös vásznat feszítettek, erre pedig  ezt hímezték fehér cérnával:                                               

SZÍVBŐL KÖSZÖNTJÜK,

MULGĂREANU HADNAGY ELVTÁRS!

 

A portásfülke ajtaja hátborzongatóan nyikorgott, amint ki-be csapkodta a szél; a színekhez vezető síneken nyoma sem volt csilléknek, fonnyadt levelek borították, meg itt-ott egy-egy hasznavehetetlen tégladarab...

           

Beléptem az egyik nyirkos színbe. Kitapogatva a tartóoszlopokat és a polcokat megállapíthattam, hogy a milicisták már meg sem különböztetik a kiégett és a száradó téglákat – a teljes színt kiürítették. Tompa hörgés hangja futott végig az üres polcokon és dobbantotta meg a szívem.

            De nem!

            Az udvaron, ott, ahol azelőtt a téglákat számoltuk, sápadt fény pislogott félénken felém. Hát lehetséges ez?

            Az udvar közepén fenségesen emelkedett egy csodálatos téglahasáb, nagyobb és tökéletesebb, mint valamennyi, amelyet egész téglavetői pályafutásom alatt valaha is láttam, és az óriási hasáb körül, egyetlenegy gyertya fényénél, az Igazgató elvtárs foglalatoskodott egyszál magában!

           

Megkönnyebbülten sóhajtottam: szóval végül is csak lesz mit mutatnia a hadnagynak! De rögtön azután nyugtalanító kétség fészkelte be magát a lelkembe: honnan a csudából került elő ez a sok tégla, ha egyszer egész termelésünk Mulgăreanu  piramisában kötött ki? És hol voltak a munkások?

            – Jó reggelt, Igazgató elvtárs! Ez aztán a hasáb, nem mondom!

Az Igazgató nem is vette magának a fáradságot, hogy köszönjön, én pedig, közelebb menvén hozzá, elborzadtam szörnyű állapotán. Mezítláb volt, köhögött és reszketett, vézna teste mintha felére csökkent volna, mióta utoljára láttam. Rongyos inge és nadrágja már túl nagy volt neki, a távcső, amely rendesen a köldökéig ért, most a földig lógott.      

– Igazgató elvtárs...

Az Igazgató idegesen félretolt, majd szemrehányásokkal teli pillantást lövellt rám:

– Most kell jönni? Mondd meg, Cârlău, ilyenkor kell jönni?

Apró, vörös szemeiből rég elapadtak a könnyek...

– Semmi baj, ó, semmi baj, végeredményben ezt a sorsot érdemlem meg, ha egyszer megbíztam egy olyanban, mint te! Én egy hete le sem húnyom a szemem, elhagytál, Cârlău, mindent magam kellett, hogy csináljak, és te meg most jössz, most jössz, öt perccel Mulgăreanu előtt? Legalább mondtad neki, hogy halassza el a látogatását? Persze, hogy nem mondtad neki! Hát akkor, kérdem én, mi értelme volt annak, hogy megtettelek csoportvezetőnek, ezt mondd meg nekem, mi értelme volt?       

–  Jól van, de látom, hogy végül is...

            – Pssszt! – intett az Igazgató. – Most hallgass, és tedd, amit mondok, mert a vitatkozáshoz és a mosakodáshoz túl késő van! Cârlău, nincs egy pillanatnyi vesztegetnivaló időnk sem,  Mulgăreanu pontosan hatkor érkezik! A másik három oldal már be van festve, csak ez az egy maradt, te kezdd arról, és középen találkozunk!

           

Mialatt beszélt, az Igazgató elvtárs ecsetet nyomott a jobb kezembe és egy doboz vízfestéket a balba. Majd visszafordult a hasábhoz, és felemelvén a földről egy másik festékes dobozt, folytatta a pingálást.

            – Vigyázz, nehogy véletlenül túllépd a vonalakat! A téglák már ki vannak rajzolva ceruzával. Cârlău, mi van veled? Mozogjál, ébredj fel! Cârlău!!! Jaj nekem és megint jaj, miféle csoportvezető ez itt?

           

Hát nem, ez aztán már több volt a soknál!

            Földbe gyökerezett lábbal egy helyütt maradtam, az ecset és a festék kiesett a kezemből, és azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Az Igazgató fondorlata minősíthetetlen volt: amit én messziről új téglák hasábjának láttam, az nem volt más, mint az a poros kartontégla, amelyet felvonulások alkalmával hordoztunk Május Elsején! Az Igazgató elvtárs felhozta a pincéből, és egész éjszaka a festésével piszmogott... Szegény feje azt hitte, hogy túlélheti Mulgăreanu munkalátogatását, ha jobb híján bemutatja neki ezt a nevetséges utánzatot!

           

A város felől most már mind tisztábban hallatszott a hadnagy limunzinjának motorja, amint a gyár felé közeledett.

            Az Igazgató elvtárs pánikba esett:

– Cârlău! Cârlău! Mit bámulsz így rám? Azonnal vedd fel az ecsetedet, és láss munkához!

            – De Igazgató elvtárs...

            – Semmi „Igazgató elvtárs”! – üvöltötte az Igazgató. – Megparancsolom, hogy azonnal láss munkához, Cârlău! Nem hallod, hogy jön?

            – Ó, Igazgató elvtárs, ha tudná, hol voltam én ma éjszaka, nem beszélne így...

            De hiába...

            Nem lehetett már beszélni az Igazgatóval: ordított és tajtékzott, mint egy megszállott, azt mondván, hogy az én éjszakai kiruccanásaim nem érdeklik, de nagyon jól tudja, hol fogok lógni következő éjszaka, ha nem teljesítem azonnal a parancsait, mivel a fellegvári akasztófán van még hely másoknak is. Váratlanul abbahagyta azonban a szónoklatát: Mulgăreanu limuzinjának motorja ugyanis hirtelen leállt! Az Igazgató most fáradtan és nehézkesen sóhajtott:

            – Ne mérgesíts, fiam, mert nincs már erőm... Gyere, vedd a távcsövemet, mássz fel a figyelőtoronyba, és nézd meg, mit történik, te fiatalabb vagy és jobb a szemed.

            Az udvaron kihunyt a gyertya. Világosodott.

           

Felmásztam a figyelőtoronyba, és megtekintettem a távcsővel a környező parlagokat, melyeket hamuszínű reggeli dér borított. A sátrak alaktalan tömege alkotta háttér előtt, körülbelül egy kilométerre tőlem, felfedeztem Mulgăreanu fekete limuzinját. Az autó megállott a nyílt mezőn, és egyáltalán nem volt világos, mi történik. A környező gödrökből néhány tucat gyalogos bukkant elő, részben milicista, részben pedig partizán egyenruhában: felhajtott gallérú bőrkabát, fekete szemüveg és a kabát alatt egy-egy nagy, fehér liba.

            – Mi történik, Cârlău, miért nem jön?

            – Nem tudom, Igazgató elvtárs. Még túl sötét van, én sem látom tisztán. Azt mondom, várjunk még egy kicsit, amíg világosabb lesz.

            Lejöttem a figyelőtoronyból.

            –  Hol van a többi munkás, Igazgató elvtárs?

– Mulgăreanu valami nem tudom én milyen hazafias munkára küldte őket egy alapítványhoz, amelyet ő alapított, nekem sem mondta meg pontosan, miről van szó; a csoportvezetőket és a portást felakasztatta; ami meg téged illet, Cârlău, téged bárhol meg lehetett találni az utóbbi hónapokban, csak a gyárban nem! Most már megérted, miért nem volt más választásom, mint befesteni a kartont? Egyedül maradtam, Cârlău, és te nem ismered Mulgăreanut: ha az állami tervről van szó, nem ismeri a tréfát!

            – Hogyan, és maga tényleg azt hiszi, hogy meggyőzheti majd a hadnagyot arról, hogy ezek a befestett kartonlapok igazi téglák?

            – Miért ne? – kérdezte ravaszul az Igazgató. – Mulgăreanu hülye, és a téglához egyáltalán nem ért. Gyerünk, Cârlău, fejezzük be gyorsan a munkát, ha már nyertünk egy kis időt: fogadni mernék, hogy elfogyott a benzinje, és azért állt meg...

           

Lábujjhegyen odamentem az Igazgató elvtárshoz, és mellemhez szorítottam törékeny vállát. Eleinte ficánkolt, mint egy megriadt nyulacska, de fokozatosan megnyugodott, az ecset és a festék kiesett a kezéből, én pedig kopasz fejét simogatva és ráncok barázdálta homlokát megcsókolva elmagyaráztam neki egyszerű szavakkal, hogy ő is megértse, hogy minden buzgósága hiábavaló: maga Mulgăreanu lopta el a tégláit, méghozzá ugyanazon okból, amiért lerombolta Kolozsvárt.

 

Az Igazgató, akinek sejtelme sem volt sem a Barátság Templomáról, sem pedig Mulgăreanu hadnagy metafizikai érdeklődéséről, egyszeriben tudatára ébredt, milyen  tragikus dilemmában van. Ha téglák nélkül fogadja a hadnagyot, kiteszi magát a haragjának, közismert lévén Mulgăreanu legendás irtózása a teljesítetlen állami tervektől. De hamis téglákkal sem állhat elébe pont annak, akinek a parancsára kiürítették a színeket, és aki mindenkinél jobban tudja, hogy üreseknek kell lenniük! Ez a hatóságok félrevezetésére tett kísérletnek számított volna, ami még súlyosabb bűn!

            – De hát akkor mit akar tőlem? – motyogta az Igazgató. – Minek tesz akkor munkalátogatást, ha tudja, hogy akármit teszek, úgysem jó? Légy oly szíves, Cârlău kedves, és nézd meg, mi van a limuzinnal...

           

Visszamásztam a figyelőtoronyba. Most már sokkal jobban látszott minden: a milicisták kivettek az autó csomagtartójából egyfajta hosszú csövet, és egy háromlábú fémtartóra szerelték. A Libás Ember és Mulgăreanu nagy figyelemmel felügyelték a műveletet, míg Apostolescu kapitány és a piktor kéz a kézben ugrándoztak a limuzin körül, maguk után húzva az arany Kisvonatot. Néhány libás ember azután fekete golyókat vett elő ugyancsak a limuzinból, és elrendezték őket a cső mögött. Pontosan hat órakor a cső megcsillant egy pillanatra, majd egy dörrenés hallatszott, és egy ágyúgolyó szakította át az egyik szín tetejét.      

– Igazgató elvtárs, Mulgăreanu löveti a téglagyárat!!!

            De mialatt én a távcsövön át figyeltem, az Igazgató elvtárs elájult. Rémülten másztam le a figyelőtorony lépcsőjén: a második ágyúgolyó időközben az agyaghalom tetején landolt, anélkül, hogy felrobbant volna.

 – Térjen magához, Igazgató elvtárs, az Isten szerelmére! Mulgăreanu bombázza a gyárat!

           

Erőteljesen megráztam, de semmi eredmény. Szerencsére az Igazgató annyira lefogyott, hogy könnyű volt, mint egy hópehely, így minden nehézség nélkül ölbe vehettem. Miközben rohantam ki a gyárból, lövedékek és ágyúgolyók záporoztak a kotrógépre, a színekre és a kemencére. A figyelőtorony pozdorjává zúzva omlott össze, a kartontégla kigyulladt, a színek és rövidesen az egész gyár is követték példáját.

           

Futásnak eredtem a város felé. Szemét ki sem nyitva az Igazgató csecsemőként bújt hozzám. Mit tehettem volna vele? Úgy tűnt, hogy teljesen összetört testileg-lelkileg, de én sem voltam sokkal jobb lelkiállapotban.

            Mintha sem a milicisták, sem a libás emberek nem vették volna észre, hogy elhagytuk a lángokban álló gyárat, én mégis csak akkor álltam meg, amikor nagy kerülő után a hátuk mögött találtam magam. Csak akkor éreztem magam úgy-ahogy biztonságban, és újra megnéztem a távcsövön át a limuzin körüli társaságot. Elunva a lövöldözés látványát, a négy barát leterített egy pokrócot, és törökülésben nekilátott játszani egy parti Ismerd fel, melyik  állat-ot.

            Másfelől az Igazgató elvtárs egészségi állapota egyre aggasztóbb lett: félrebeszélt, folyt az orrából a vér, és egészen bizonyosan láza volt. Sürgősen tenni kellett valamit!

           

Bementem a városba, szorosan magamhoz szorítva az Igazgatót. Elhatároztam, hogy legyőzve hamis büszkeségemet, felkeresem volt szomszédomat, Pârvant, gondolatban elismételve a szavakat, melyekkel segítségét kérem: „Nagyon jól tudom, hogy mi a véleménye rólam, Pârvan úr, és ezért nem is kérek semmit, bár ártatlannak és makulátlannak tartom magam. Szánja meg azonban ezt a sorsüldözte Igazgatót, könyörüljön meg rajta a román emberség nevében, és adjon neki pár aszpirint, hogy a Jóisten tartsa meg, Pârvan úr...”

            Csakhogy az otthoni számítás nem egyezett a vásárival: felkeresem Pârvant? Könnyű mondani, nehéz csinálni! Hogyan találjam meg, ha egyszer a kolozsváriak sátrai úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két vízcsepp?

            Megkérdeztem volna tán egy milicistát?

            A hideg futkározott a hátamon a gondolatra, hogy milyen következményei lehettek volna egy ilyen óvatlanságnak: az hiányzott volna, hogy elkezdje kérdezgetni, hol a sátram, és ki ez az ájult Igazgató a karjaimban! De még ha kedvem is lett volna egy ilyen kalandos beszélgetéshez, nem volt kivel, ugyanis a sátrak között, ahol ész nélkül bolyongtam, teremtett lelket nem láttam: természetellenes csönd vett körül, mintha most, hajnalban valamennyien ki akarták volna fújni magukat az éjszakai lázas rombolások után. És mit mondjak, valóban figyelemre méltó volt, ahogyan a milícia megtisztította a várost a tégláktól: egyetlenegy házat sem hagytak békén, és ez a tény nem könnyítette meg a tájékozódásomat. Zegzugosan a sátrak közt, törmelékhegyeken mászva le és fel, kiértem a Szamos partjára. A téglagyár felől még ideszűrődött a bombázás zaja...

           

Egyszercsak elhaladt mellettem egy libás ember, liba nélkül, apatikusan. A város széli robbanások láthatóan nem nagyon foglalkoztatták. Kezében üres tányért tartott.

            Utánaeredtem, amennyire lehetett a zakóm alá rejtve az Igazgató elvtársat. Nemsokára egy másik és egy harmadik libátlan libás emberrel találkoztam, majd egy negyedikkel. Sápadt árnyakként, üres táljukat kezükben tartva mintha valamennyien egy irányba haladtak volna. Nem messze a Malomároktól, ott, ahol egykor a ferencesek templomának ódon téglái magasodtak, a sátrak közt helyet hagytak egy négyszögletű térnek, amelynek közepén egy üstben, a tűz fölött, leves fortyogott. Ez volt az emberek úticélja. A téren már sok más libátlan libás ember gyűlt össze, előkészített tányérral, sorban állva az üst előtt. Egy milicista átvette a levesjegyeket, és merítőkanállal osztotta a meleg lét. Más milicisták puskáikat fitogtatva őrködtek, hogy minden a lehető legnagyobb rendben menjen végbe.

           

És íme, egy csapat éneklő, a haza sólymainak nyakkendőjét viselő gyermek jelent meg a téren. Az erdőből jöttek, zsákokban cipelték az ott szedett száraz leveleket. A legnagyobb közülük odalépett a merítőkanalas milicistához, katonásan szalutált, és jelentette, hogy megérkezett a megrendelt levélszállítmány. Ezután a gyerekek kinyitották a zsákokat, és a leveses üst alatti tűzre szórták a hozott leveleket. Egyikük különösen magára vonta a figyelmemet: tévednék, vagy valóban ekkora szerencsém volna?! De miért ne? Ugyanaz a nózi, ugyanaz a horzsolás a bal térden, ugyanazok a nagy és fekete bélyeggyűjtő szemek: nem fért hozzá semmi kétség!

            – Fofika! Pârvan Fofika!

            Ő volt az, persze, hogy ő! Fofika mindjárt megismert, és miután a tűzre dobta leveleit, hozzám szaladt:

            – Kezi’csókolom,  Cârlău bácsi!

            – Szervusz, Fofika drága! Hogy megnőttél! Látom, hogy a haza sólyma lettél, brávó!

           

Megsimogattam a feje búbját, majd intettem neki, hogy kövessen a tér legsötétebb sarkába. Ott lopva megmutattam neki az Igazgató elvtársat, sietve elmagyaráztam neki a helyzetet, és megkértem, hogy vezessen el szülei sátrához. Okos fiúcska ez a Fofika! Nem kellett kétszer kérni, rögtön felfogta, hogy valami komoly dologról van szó. Útban a sátor felé időnként hátranézett, hogy lássa, követem-e még, és megnyugtatott, hogy már nem kell sokat menni.

            – Apuka és anyuka otthon vannak?

            – Nincsenek otthon, de nem tesz semmit, Cârlău bácsi, mert én tudom, hova dugta apuka az aszpirint!

            – Halkabban, Fofika, ne beszélj olyan hangosan, nem jó az,  ha mindenki megtudja ezt a dolgot. Mondd meg inkább, mit csinálnak a szüleid? Apuka még mindig a gyógyszergyárban dolgozik?

            – Igen, csak a gyógyszergyárat lebontották, mert a falai téglából voltak. Most apukát beosztották az építőtelepre a piramishoz, amit Mulgăreanu elvtárs alapított!

            – Ne mondd, na, ennek örülök! És anyuka hol van?

            – Anyuka sorbaáll. Megérkeztünk, Cârlău bácsi! Akarja, hogy megmutassam a rollert, amit a szülinapomra kaptam?

            – Most nem, Fofika, lesz majd időnk bőven azután. Gyere, segíts lefektetni az Igazgató elvtársat.

           

Beléptünk a sötét és nedves sátorba. Fofika egy gyékényt terített a döngölt agyagpadlóra, én meg ráfektettem az Igazgatót, aki még nem tért magához. Rátettünk néhány takarót, mivel a sátor belsejében még hidegebb volt, mint odakinn.

            – Hol van az aszpirin, Fofika?

            Fofika kotorászott valamennyit a szekrényben, majd egy pár dagadt harisnyával jelent meg, amelyeket Pârvan dugig tömött aszpirinpirulákkal.

            – Légy oly szíves, Fofika drága, és hozzál egy kis vizet.

            A víztartály nem volt messze a sátortól. Fofika kiment egy pohárral, és amíg vártam rá, összetörtem az aszpirint finom, fehér porrá, mint a liszt. Az ily módon elkészített port azután beletöltöttem a pohárba, amelyet Fofika nyújtott nekem, és jól összekevertem az egészet, míg csak egy mézállagú folyadékot nem kaptam. Kezemmel támasztva az Igazgató fejét, ajkaihoz tettem a poharat.

            – Igyék, Igazgató elvtárs, igyék, mert jót fog tenni!

           

Az Igazgató néhányszor zajosan nyelt, de a szemét nem nyitotta ki, aztán a feje visszahanyatlott a mellére.

            – Nem baj – mondom –, lassan majd összeszedi magát. Türelemre van szükség...

            A pohárral a kezemben odaültem a beteg fejéhez. Fofika a sátor bejáratához tolta a hokkedlijét, térdére rakta az ábécéskönyvet, és nekilátott a házi feladatainak.

            Időnként a pohárban lévő folyadékba mártottam a zsebkendőmet, és megtöröltem vele az Igazgató forró homlokát. Szemügyre véve időközben a sátor berendezését, nem minden csodálkozás nélkül tapasztaltam, hogy az ellenem táplált (legalábbis a hozzám írott levele alapján kikövetkeztethető) gyűlölete korántsem akadályozta meg szomszédomat abban, hogy a Marcel Cachin utcai szobám berendezésének jó részére rátegye a kezét. Felismertem az ágyamat, egy (igaz, lyukas) fotelt, a tükrömet, a tévémet, de még a pamacsomat, sálamat és más ilyen dolgokat is, melyeket hátrahagytam, amikor elszöktem a tengerre Apostolescuval. Pârvan mindent egy halomba dobált a sarokban.

            –  Cârlău bácsi! – kiáltotta egyszercsak Fofika a sátor bejáratából, egyúttal bemártva tollát a tintatartóba.

            – Mi van, Fofika?

            – „Mulgăreanu”  azt „g”-vel írják,vagy „k”-vel?

            – Az a szövegkörnyezettől függ, öcsikém! Olvasd fel az egész mondatot!

            –„Mulgăreanu hadnagy elvtárs gyermekek iránti gondoskodása határtalan” – sillabizálta Fofika.

            – „G”-vel.

 

                                                                                    *

 

Délben az Igazgató elvtárs résnyire nyitva a szemét aszpirint és vizet kért. Miután felhajtotta a poharat, az órájára nézett, és ijedten talpra ugrott:

            – Jaj nekem, elaludtam! Áh, hol vagyok? Azonnal vigyetek a téglagyárba! Mulgăreanu elvtárs bármelyik pillanatban megérkezhet!

            Nem egykönnyen tudtuk megnyugtatni, én meg Fofika. Először erőszakkal oda kellett szorítanom a gyékényhez, ő meg vergődött, és mindenáron ki akart menni a sátorból, de amint lassanként magához tért, eszébe jutott mindaz, ami reggel a gyárban történt, és sírva fakadt.

           

Fofika közben befejezte a leckéjét, és nagy kíváncsisággal nézte az Igazgatót. Bár már teljesen világos volt az elméje, üveges szemeivel, beesett arcával és lelógó vállával csak vérszegény és nagyon kicsinyített másolata volt a kolozsvári téglagyár egykori igazgatójának.

            – Milyen különös hadnagy ez a Mulgăreanu... – mondta az Igazgató a lyukas fotelba ülve, és rágyújtva. – Most mondd meg, Cârlău... Én még életemben nem láttam ilyen fura hadnagyot. Merthogy most már világos, mint a napvilág: a lebombázott termelőeszközökkel szó sem lehet a terv teljesítéséről! Miért nem értesített előre, hogy bombázni akarja a gyárat? Miért nem telefonált? Én azt mondom, hogy nálunk az információs politika teljesen elhibázott, erről van szó: az információs politikáról! Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal! Ha például Mulgăreanu eleitől fogva megmondta volna, hogy személyes okokból szükségét érzi  birtokába venni a teljes értéktöbbletet, mindent másképp szerveztem volna, és megspórolhattunk volna egy csomó kellemetlenséget. De most már túl késő... Mondd csak, Cârlău: mit csinálok én most a gyár nélkül?

            –  Én a maga helyében tudja, mit tennék, Igazgató elvtárs?

            –  Mit tennél, Cârlău? Adj még egy cigarettát, mert ideges vagyok.

            – Nézzünk csak szembe az objektív valósággal úgy, ahogy van! – mondtam én odamenve az Igazgató foteljéhez, és átnyújtva neki egy cigarettát.

            – Egyetértek – válaszolta az Igazgató, mélyen leszíva a kékes füstöt. – Mindig szerettem az objektív elemzéseket.

            – Jól van – mondom –, de objektíve nézve a helyzetet, amelyben van, és figyelembe véve a tényeket, hogy munkaerőit máshová vezényelték, hogy szétlőtték a gyárát, míg másfelől tégla és a csoportvezetők többsége nélkül maradt, mindezt figyelembe véve én az ön helyében disszidálnék Nyugatra.

           

Láthatóan megdöbbenve az Igazgató úgy ugrott fel a fotelből, mintha megperzselték volna, és messzire hajította cigarettáját:

            – Hogy beszélhetsz így, Cârlău? Tudd meg, hogy ezt nem vártam volna tőled: ne feledd, hogy egy kiskorú is jelen van!

            – Fofika drága, légy oly kedves, és menj egy kicsit rollerozni a sátor körül...

            – De én meg akartam hallgatni...

            – Semmi baj, majd utána mindent elmesélek neked. Na gyerünk, légy jó fiú!

           

Jóformán ki sem ment Fofika a sátorból, és az Igazgató nekemrontott:

            – Disszidáljak Nyugatra? Őrült vagy, Cârlău, az én pozíciómban! Elfelejted, hogy én nem egy akármilyen kis csoportvezető vagyok, én gyárigazgató vagyok! Gondolj csak arra a rengeteg államtitokra, amelyiknek a birtokában vagyok! Meg aztán... amit te mondsz, az törvénytelen, veszélyes, lehetetlen!

            – Látszólag, csak látszólag,  Igazgató elvtárs – és a füléhez hajolva meséltem neki a Központi Felügyelőség Tündéréről meg arról, hogyan röpködtünk egész éjszaka a város fölött.

            – Kleopátra Ispescu számára a repülés Nyugatra és vissza semmiség, Igazgató elvtárs. mire Mulgăreanu rájön, mi történt, maga már régen odaát van.

           

Az Igazgató, amióta evett Pârvan piruláiból, nagyon gyorsan esett egyik lelkiállapotból a másikba; most elkezdett ugrándozni és tapsolni, mint egy gyerek.

            Vajon megvolt-e még minden kereke? Nehéz megmondani, dehát nem is volt már semmi jelentősége... Tényleg, nem is érdekelt már, semmi sem érdekelt már, és az Igazgató groteszk táncát nézve lelki szemeim Apostolescut látták a lángokban álló gyár előtt, az Ismerd fel, melyik állat kártyáival a kezében, ujjai átszelték a levegőt, és amikor végre megpihentek a piktor izzadt fülén, újra felhasadt a féltékenység mostoha szakadéka, pedig én már a fenekén képzeltem magam, és megint zuhantam és zuhantam, pincéről pincére, és egyik mélyebb volt, mint a másik.

           

Az Igazgató elvtárs nem értett semmit:

            – Ó, Cârlău – mondta –, most bebizonyítottad, hogy hűséges alárendelt vagy, csakhogy tudd meg, bár lehet, hogy nem hiszed el, de már én is régóta kacérkodtam ezzel a gondolattal, csak restelltem elmondani neked, nem tudván, hogy ilyen egyszerű kivitelezni.

            Bántam is én, hogy mivel kacérkodott és mivel nem!

            Disszidálni akart? Csak el kellett mennie Kleopátrához, és rávennie, hogy röpüljön ki vele Erdélyből. De lényegében a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit fog tenni, éspedig a következők miatt: amíg ájult volt, az Igazgató némi szánalmat ébresztett bennem gyámoltalanságával, de most Pârvan aszpirinjeivel  a hasában majd kicsattant az egészségtől és jókedvtől...

           

Csakhogy az Igazgató, ahelyett hogy elment volna az ejtőernyőstoronyhoz, visszaült a fotelba.

            – Most meg mi a baj, Igazgató elvtárs? Miért nem megy a Fellegvárra? Én már nem viszem az ölemben, az szent! Makkegészséges, a tündér lakcímét megadtam, mindössze oda kell mennie az ejtőernyőstoronyhoz, elvégre magának kell disszidálnia, nem nekem.

            – Ó, pardon, kedvesem, megengedj már! – mondta az Igazgató, átfúrva pillantásával a fotelből. – Milyen világban élsz te, Cârlău? Megint a fellegek közt kezdesz járni? Végeredményben te sem teljesítetted az állami tervedet, nemcsak én, és nehogy azt hidd, hogy a milícia nem keres ebben a pillanatban téged is! Egy hajóban evezünk, kedvesem! Meg aztán... én nem is képzeltem el ezt másként, mint hogy együtt disszidáljunk!

            A ravaszság teljesen eltűnt az Igazgató tekintetéből. Rövid szünet után így folytatta:

            – Végeredményben én mindig is csak tebenned bíztam, Cârlău, hogyan nem látod, hogy a téglagyárra szakadt szerencsétlenség összefonta a sorsunkat, hogy azok egy új és megbonthatatlan egységet képeznek?

 

Tetőtől talpig végigmértem: micsoda kínos és hiteltelen kombináció, amint az ő ajkait hagyja el a SORS szó! Akaratlanul is a kapitány jutott eszembe: ó, vajon összehasonlíthattam-e az Igazgatót Apostolescuval? Ah, már maga ez a gondolat is ízléstelennek tűnt számomra... És ez a lepusztult és kopasz kis bürokrata – mert valójában az volt –, ez a fantáziátlan irodakukac akart most Nyugatra szökni velem!!!

           

Egyetlen dologban azonban igazat kellett adnom neki: a milícia a jelek szerint mindkettőnket keresett! Vagy csak beképzelés volt? Nem tudom... Féltem... Odakinn vérebek ugattak, Mulgăreanu milicistái őrjáratoztak fel és alá a sátrak közt, és belémfagyott a vér, amikor rájöttem, hogy a sors valóban az Igazgató karjaiba lökött, anélkül, hogy kikérte volna a véleményem! Miért, talán én teljesítettem a tervemet? Egyáltalán nem, ebben a vonatkozásban teljesen igaza volt, ha pedig egy brutális őrjárat rám tette volna a kezét,  reális lett-e volna számítanom Apostolescu védelmére? Amint az Igazgató elvtárs is mondotta: Kolozsvárott katasztrofális volt az információs politika, nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal, és megengedve, hogy Apostolescu kapitány egy szép napon letépte volna szemeiről a vakság fátylát, és elzavarta volna a piktort a Barátság Templomából, vajon kimenthetett-e volna e kései megbánás a fellegvári akasztófa hurkából?

           

Az Igazgató diadalittasan mosolygott: jól tudta, hogy ez utóbbi kérdésre nem adhattam igenlő választ. Fofika lelkiismeretesen keringett rollerével a sátor körül. Megint behívtam:

            – Nézd, mi a helyzet, Fofika: te nem ismersz bennünket, és nem is láttál sohasem engem, sem pedig az Igazgató elvtársat. Megértetted?

            –  Meg, Cârlău bácsi.

            – Nagyon jó. Te most már nagy fiú vagy, a haza sólyma, rádbízhatok egy titkos küldetést?

            – Rámbízhat, Cârlău bácsi.

 

                                                                                    *

 

– Ah, micsoda remek fordulat! – mondta az Igazgató elvtárs. – Ki hitte volna még akárcsak három órával ezelőtt? De várj csak egy kicsit: csak nekem tűnik úgy, vagy... Miért vagy szomorú, Cârlău kedves? Nézzünk oda, sír! Még mindig a kapitányra gondolsz?

Az Igazgató erőteljesen megszorította a kezem:

            – Hagyd az ördögbe azt a hűtlen kapitányt, örülj inkább a szerencsédnek! Nem egykönnyen találsz egy olyat, mint én. Nekem teljesen más a jellemem, ebben biztos lehetsz, én sohasem foglak elhagyni, Cârlău! Történjék bármi, sohasem! SOHASEM! De most az a fontos, hogy minél előbb odaérjünk. Miért marad olyan sokáig ez a te Fofikád? Biztos vagy benne, hogy megbízható? Engem csak egy dolog nyugtalanít, tudod, hogy a haza sólymaival sohasem lehet tudni...

           

Fofikát egy órával azelőtt küldtük a Fellegvárra, ahonnan a terv szerint együtt kellett volna visszatérnie a Központi Felügyelőség Tündérével. Ami engem illet, időközben kezdtem osztani az Igazgató aggályait, és a személyével kapcsolatos fenntartásaim ellenére akarva-akaratlanul el kellett ismernem, hogy igaza van: egyazon nyomorúságos hajóban evezünk, és nincs több idő émelygős nosztalgiázásra és hasonló különcködésekre.

            ...De hol marad Fofika?

            Elárult volna bennünket?

            És ha igen, akkor miért nem jöttek, hogy letartóztassanak?

            Így rágódtunk, néhány feszültséggel teli percet töltve el.

            De íme, egyszercsak Fofika rollere közeledett a sátorhoz. A kisfiú egyedül volt. Mindketten elhalmoztuk kérdéseinkkel:

            – Mi történt, Fofika, hol van Kleopátra néni?

            – Miért nem jött veled?

            – Megharagudott volna?

            – Vagy talán Mulgăreanu már lebontatta az ejtőernyősök tornyát is?!

            – Hagyja szóhoz jutni, Igazgató elvtárs, különben sohasem tudjuk meg, mi történt….

            – Kleopátra néni nem volt otthon – mondta Fofika, – ilyenkor takarít a Barátság Templomában. De beszéltem Ispescu bácsival…

            – És ő miért nem jött veled, elvégre repülni azt ő is tud! Elmagyaráztad neki, miről van szó?

            – Elmagyaráztam, de Ispescu bácsi hallani sem akart róla. Nem is képzelik, milyen mérges volt, futott utánam, Cârlău bácsi, meg akarta húzni a fülemet, szerencse, hogy ott volt a rollerem, másképp megfog és megver.

            – De hát miért, miért?...Megmondtad, hogy Kleopátra néni barátja vagyok?

            – Igen.

            – ...És hogy Nyugatra akarok disszidálni?

            – Igen. Éppen ez mérgesítette fel a legjobban. Aszonta, hogy ő nem azért tud repülni, hogy dezertőröket szállítson Európa egyik végéből a másikba, és ha nem volna Kleopátra, feljelentené magukat, hogy tiltott határátlépést akarnak elkövetni.

            – De mondtad neki, hogy mi munkanélküliek vagyunk, hogy a milícia szétlőtte a téglagyárunkat, és termelési eszközök nélkül maradtunk?

            – Igen, de Ispescu bácsi azt mondta, hogy a Mulgăreanu piramisának építkezésénél nagy szükség van munkáskézre, és hogy menjenek csak oda.

           

Szükséges-e leírnom, mekkora volt a csalódásunk Fofika szavainak hallatán? Aggódva néztem az Igazgató elvtársra, féltem, hogy megint elájul. De ellenkezőleg! Most, hogy a nehezén túl volt, és disszidálási szándéka publikus lett, az Igazgató nem volt hajlandó tehetetlenül szemlélni a terv meghiúsítását. Csakhogy igazgatói agya mindössze arra tette őt képessé, hogy szemrehányások özönét zúdítsa a fejemre: hogy én vagyok a hibás az én kétes disszidálási módszereimmel,  hogy mindenki más civilizált módon disszidál, hogy neki magának is van egy nagybátyja Amerikában, akinek a családjával egyesülhetne, és hogy az ördög vitte rá, hogy rám hallgasson! Hogy csak nekem juthatott eszembe ilyesmi, hogy egy tündér férjének a segítségével akarjak disszidálni, és méghozzá milyen tündérével! Aki se nem több, se nem kevesebb, mint a Milícia Központi Felügyelőségének a tündére!

           

De mi értelme volt most még veszekednünk? Ispescu megharagudott, és sovány vigasz volt számunkra, hogy nem állt szándékában feljelenteni bennünket, hiszen Pârvan sátrának foglyai voltunk.

            – Jól van – mondom –, látom én is, hogy hibáztam, de mit csinálunk most, Igazgató elvtárs? Én félek kimenni a sátorból: ebben a negyedben sokan ismernek engem, és mindannyian tudják, hogy téglavető vagyok, és hogy csak igen kevés százalékban  teljesítettem az állami tervmutatót.

            – Én is félek kimenni, Cârlău – mondta az Igazgató egyszeriben rezignálttá válva. – Mit mondhatok, jelen pillanatban nincs más választásunk, mint várni, ki tudja, talán történik valami, talán eszünkbe jut valami...

            – Fofika, mit mondott anyuka, mikor jön haza a sorban állásból?

            Fofika vállat vont. Az Igazgató visszaült a fotelba, én teljes hosszúságomban elnyúltam a gyékényen, és attól kezdve egyikünk sem szólt egy szót sem; de a szavak amúgy sem fejezhették volna ki a sátorban uralkodó páni félelmet.

 

                                                                                    *

Esett.

            Észre sem vettük, és éjszaka lett. Piri néni még mindig nem jött vissza a sorban állásból. Fofika egy spárgával bekötözte a sátor ajtaját, és összekuporodott rollerével az egyik sarokban.

            Az Igazgató hallgatott.

 

                                                                                    *

 

            – Cârlău bácsi! Ébredjen, Cârlău bácsi!

            – Mi van, Fofika? Mondtam már, hogy ne kiabálj olyan hangosan! Ne feledd, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok itt.

            – El kell mennem, Cârlău bácsi, fél óra múlva kezdődik a gyűlés.

            A haza sólymainak az az osztaga, amelyikhez Fofika is tartozott, minden reggel az erdőbe ment száraz leveleket gyűjteni.

            – És mennyi ideig tart ez a dolog?

            – Hát nem túl sokat, vagy egy fél órát, csak tudja, azután a térre kell vigyük a zsákokat a száraz levelekkel, és utána meg kell szítsuk a tüzet az üst alatt, amiben fő a város levese, és utána szabadok vagyunk.

            – Jól van, Fofika, akkor menj, de ne mesélj senkinek semmit abból, amit láttál és hallottál, és miután szítottad a tüzet, azonnal gyere vissza.

            – Mi a helyzet, Cârlău, eszedbe jutott valami? – kérdezte az Igazgató, miután elment Fofika.

            Válaszra sem méltatva fordultam a másik oldalamra. Az Igazgató is elnémult.          

 

                                                                                    *

                                                                         

Dél volt. Fofika rég hazajött, hallottam, hogy kinn játszik a rollerrel, mikor egyszercsak azon kaptam magam, hogy a sátor ajtajához rohanok:

            – FOFIKA! FOFIKA! GYERE BE GYORSAN!!!

            Mintha villám csapott volna belém:

            – FOFIKA!

            – Mi ütött beléd, Cârlău, megparancsolom, hogy azonnal nyugodj meg!

            Tenyeremmel a homlokomra ütöttem:

            – Jaj, de ostobák voltunk, Igazgató elvtárs, hogy nem gondoltunk erre előbb?

            – Mi történt, támadt valami ötleted?

            – Persze, hogy támadt, méghozzá pofonegyszerű, figyeljen csak ide: és ha ez az Ispescu egy korrupt ejtőernyős?

            – Te jó ég, már rég gondoltam erre, de hát az nem lehet – mondta apatikusan az Igazgató, mialatt Fofika bejött a sátorba.

            –  Most meg mi a baj, nem gondolja, hogy érdemes megpróbálnunk?

            –  Persze, hogy igen, hogyne, az ötlet nem rossz, csakhogy...

            –  Csakhogy...

            – Csakhogy nincs már csokoládém, Cârlău, ez a baj! Minden csokoládém ráment Mulgăreanura, érted? Semmim sem maradt! – és az Igazgató elvtárs tragikus mozdulattal fordította ki nadrágzsebeit.

            – És a távcső? Nyugaton úgysem lesz már szüksége távcsőre, Igazgató elvtárs! Én azt mondom, próbáljuk meg a távcsővel!

            Az Igazgató nagyobb ellenkezés nélkül beleegyezett: amúgy sem volt már vesztenivalója.

            – Ide figyelj, Fofika! – mondom. – Én tudom, hogy szeretsz felmászni a Fellegvárra, légy szíves, menj el még egyszer a rollereddel az ejtőernyőstoronyhoz, és mondd meg Ispescu bácsinak, hogy ha elrepít engem meg az Igazgató elvtársat Nyugatra, akkor neki adjuk a távcsövet.

           

Fofikát nem kellett kétszer kérni. Ha pedig az utóbbi órák hallgatása maga volt a megtestesült rettegés, akkor most óvatos derűlátás lopódzott be Pârvanék sátrába, míg én és az Igazgató elvtárs egyik cigarettát a másik után füstölve vártuk küldöncünk visszaérkezését. És valóban, az események úgy felgyorsultak, hogy legmerészebb várakozásainkat is felülmúlták! Alig akartunk hinni a szemünknek:

            – Megjött, Cârlău bácsi! – kiabált Fofika. – Megjött!

           

Fehéren és méltóságteljesen, mint egy különleges fajtájú kakas állott a sátor küszöbén Ispescu.

            – Mennyire örülök, hogy mégis eljött, Ispescu úr! Hogy van Kleopátra? Tudja, én ismerem a feleségét még akkortól, amikor a Barbusse utcában dolgozott...

            – Hol a távcső? – kérdezte Ispescu.

            Az Igazgató reszkető kézzel nyújtotta át neki az ékszert, amely még sohasem vált meg a mellétől:

            – Nagyon jó távcső, én évekig használtam, és nem volt rá semmi panaszom.

            – Vagyis nem új? – kérdezte az ejtőernyős, mindenfelől forgatva a távcsövet.

            – Hogyne volna új, vadonatúj, Ispescu úr. Nézze meg a finom kidolgozást.

            – Nem tudom, észrevették-e – mondta Ispescu –, de egy ideje eltűntek a piacról a minőségi termékek.

            – Nem mondom, hogy nem – válszolta az Igazgató –, de ez a távcső kolosszális.

            Ispescu nyakába akasztotta a távcsövet.

 

                                                                                    *

 

Egy órával később egy különös emberi szendvics haladt át az erdélyi legelők légterén. Íme, a szendvics összetétele: középütt voltam én, míg Ispescu alulról, az Igazgató pedig felülről vett közre testével, mint két szelet kenyér. Bár alaposan lefogyott, az égi magasságokban az Igazgató elvtárs súlya egyáltalán nem volt elhanyagolható, ezért aztán az ejtőernyős, bár feleségénél erősebb volt, nem haladhatott túl gyorsan.

            Alattunk ködbe vesztek Kolozsvár sátrai, a város peremén látszó füst pedig a  téglagyár gyászos maradéka volt...

            – Ég veled, ég veled, drága Apostolescu! – kiáltottam elfúló hangon. – Én disszidálok, te meg észre sem veszed! Vajon látjuk-e még egymást valaha? És ha igen, mikor?

            Az Igazgató szinte észrevétlenül fonta combjait csípőm köré, ily módon emlékeztetve arra, hogy ő is a világon van.

 

                                                                                    *


Lassan, de biztosan szeltük át a késő őszi ködöket, nyugat felé haladva. A szél erősségéből ítélve a magyar puszta már nem lehetett messze. De nem adatott meg számunkra, hogy civilizáltan és békésen keljünk át a Vasfüggönyön, mivel egy váratlan akadály egy időre utunkat állta, és az útvonal megváltoztatására késztetett. Ez az akadály nem volt más, mint MULGĂREANU PIRAMISA.

           

Valóban, a Központi Felügyelőség hadnagyának nevét viselő, szörnyű nagy téglahegy olyan magas volt, hogy Ispescu kénytelen volt megkerülni azt, és egy darabig délnek repülni. Mulgăreanu piramisának alapja egy gigantikus téglalap volt, amelynek északi oldala Bánfihunyadtól Szamosújvárig, keleti oldala Szamosújvártól Budfalva környékéig, déli oldala Budfalvától Gyaluig, nyugati oldala pedig Gyalutól vissza Bánfihunyadig terjedt. Magától értetődik, hogy az összes említett helység, a téglalap területén fekvőkkel egyetemben, Kolozsvár sorsára jutott: téglakifejtővé lefokozva bőséggel teljesítették feladatukat.

           

A forma szilárdsága és főleg monumentális méretei révén a Kolozsvári Központi Felügyelőség hadnagyának alapítványa valóban lélegzetelállító volt. Messziről nézve a hatalmas tömeg egy óriási, szürke háromszögnek látszott, csúcsát a felhőkbe fúrva, de közelebb érve sokszínű felülete elárulta, hogy milyen sok helyről tett szert tégláira Mulgăreanu; azok között, amelyekre rárakódott az évszázadok patinája, kellemes színfoltot jelentettek a milicisták által a mi gyárunkból ellopottak.

            –  Látta, Igazgató elvtárs, azok ott a mi tégláink!

            – Ide bújtatok hát, a fene a dolgotokat... – motyogta fölöttem az Igazgató, némi röstellkedéssel.

           

Mulgăreanu piramisa majdnem teljesen kész volt. Most főleg a hozzá vezető utak építésén dolgoztak. Munkások ezrei döngölték a talajt, árkokat ástak, vagy gyomot tépkedtek. Itt-ott a haza sólymait láttuk, amint szétszóródva vagy pedig csapatostul leveleket gyűjtöttek és zsákokba tömködték. Alszik, Kratzschutz úr?

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése