A Tó… hun árad, hun apad – Sarusi Mihály esszéregénye a Balatonról (1)

Epika, Próza, SzóKép
SARUSI MIHÁLY
A TÓ… HUN ÁRAD, HUN APAD
esszéregény, részletek (1)
 
Hogyne. Egyszer így, máskor sehogy.
Hun volt, hun nem.
A Balatonnál sem másképp.
 
 
Liget helyett
 
Vágják a Liget fáit.

Még hogy vágják; mit telepítenek a helyükre? Másik, errefelé őshonos fát, vagy honolului Bauhaus-piszkot? Csicsás szállodát a dúsgazdagoknak, mely épületnek annyi köze sincs mihozzánk, mint az ürgelyuknak. 

Szent Erzsébet liget, Szent Erzsébet park, Öregpark, Őspark, Véghelyi park, Liget, meg még ki tudja, mi nem… Hát még ha sorra vesszük az egészet: az almádi kikötői sorompótól a Káptalanhegy-alji benzinkútig húzódó teljes zöldövezetet! Melyben nyaraló, fövenyfürdő, kávéház, sátortábor, nyaralóházas telep, focipálya, vitorlásrév egyaránt megtalálható. De… zöld az egész! Mindez ligetben: fák, bokrok, füves tisztások között.  Az egykori apadás helyén, hol a mocsarat föltöltötték, jó száz éve fával beültették (hogy most kivágják) őket, gyönyörű árnyas ligetté varázsolták Almádifürdő alapító atyái. (Nem akárkik! Köztük a világcsavargó, ide alkotó pihenésre megtérő Kompolthy Tivadar.) Mely több kilométeren a parton elhúzódó, a vizet szegélyező liget Almádifürdő ékessége, legnagyobb kincse ma is! Az volt, marad.

Almádit a természetgyógyászattal kiegészített fürdőzés tette naggyá. Ismertté, kedvelt gyógyhellyé, pihenőhellyé. Az 1800-as évek utolsó harmadában épült ki lég-, nap-, vízgyógyászati fürdővé, hogy a két világháború közt megkezdődjön leépülése. A szomszédos, pár mérföldre fekvő Fűzfő tó- és tókörnyék-mérgező gyártelepének 1920-as évekbeli megszületése csak rátett egy lapáttal, hogy a világszocializmus honi segédcsapata a gyomirtószer-gyártás szovjet méretűvé alakításával betegye a kaput. Volt, nincs almádi gyógy-idegenforgalom, ami a Tó és a Bakonyerdő ölelkezésénél kínált eszményi föltételeket a pihenéshez az egészségüket megóvni igyekvő vendégeknek.

Az Öreghegy szőleit a szőlőgyökértetű pusztította el, a pincék, borházak (balatoniasan sató és prősházak) nyaralókká emelkedtek, a falu pedig Veszprém és a környék – no meg a fél ország – polgárságának kedvelt üdülőhelye lett. Veszprém szőlőhegyéből már-már nagyvilági fürdőhely – az előbb említett természetgyógyászat ekkor kibontakozó világhírnevének köszönhetően.

 

 
 
 
Sátortáborozván
 
A Balatonnál először és eddig utoljára Füreden sátoroztam – megboldogult kisdiák koromban. (A KSzKBI-üdülő mellett a parton, sat. ) Bár a fülbemászóktól tartottam, nem ízlett a kora reggeli torna, leterített a badacsonyi kiránduláson a hegyoldali forróság, szép élmény volt! Ám hogy valaha is kempingnek, campingnak hívjam a tábort, sátortábort… Ahhoz kicsikét még hülyülnöm kellene. 

Sétálsz az almádi tóparton, s mit nem látsz… egész nyáron? Májustól szeptemberig – tele a sátortábor hazai s külhoni vendégekkel. Mellette a bezárt fogadó (motel néven elhallgattatva), merthogy nagyberuházásra készül a messziről – valamilyen Szecsele-szigetekről? – szalajtott vállalkozó. Vagy szállodasor, sőt, wellness, miegyéb lesz itten, vagy semmi! Merthogy a vendégnek ma már ez a szint kell, nem a sátorozás, fa- meg kőházi (moteli) fogadózás. Jó hogy nem… Haladni kell! Haladni a korral. ’Sátor’… – jó hogy nem ’jurta’.

Turul, bocskai, árpádsáv… (Ne adj’ Isten: Szabad Magyarország…) Az kéne, meg egy jó valagon billentés! (Ezeknek az uraknak.)

Mi nem jut a sátorról eszedbe.

Szó, mi szó, ez évben semmi se lett az egészből! Mármint a nagyméretű és világigényű fejlesztésből. Se tanácsi helybenhagyás, se álladalmi, mi több, ejrópai támogatás (államfejés, EU-kassza-apasztás), csak a várakozás a szebb (tőkés) jövőre. A töketlen helybéliek mit értenek ebből…  

Még a pályára is fáj(hat) a foguk. A focipályát kézbe véve egész napnyugati üdülőparadicsom jöhetne létre nem balatoni, ejrópai – Fidzsi-szigeti, honolului stb. – páremeletes sorházakkal, fölcicomázott betontömbökkel… Kívül (a parton, nem a Tó vizében) meleg és hideg vizű fördőmedence, az eddig sétánynak (korábban szabad fördőnek, Gyenesnek becézett ingyenstrandnak) helyet adó rész persze hogy az övék lenne, hogy mehetne oda helybéli, nem szállóvendég az ő portájukra? Hogy a törvény a tópart védelmét, szabaddá tételét írja elő, kit akadályozna meg az 1990-es, 2000-es évtizedben a köztulajdonban lévő tópart magántulajdonba vételében? Őket jó, hogy nem.

– A kempingezés? Ideje lejárt.

Lejért pláne.

Szó sem lehet róla. Addig marad az almádi sátortábor, amíg bele nem foghatnak a nagyberuházásba.

Ha valami korszerűtlen, akkor korszerűtlen, hogy a modernségéről szót se ejtsünk.

Amiről, valahogyan fogvást, nem tudnak azok a balgák (köztük persze számosan belgák

is), akik 2008-ban tábornyitástól táborzárásig zsúfolásig megtöltötték az almádi (Káptalan-hegy előtti tóparti) sátortábort. Úgyannyira, hogy jóval nagyobb lett a forgalom, mint esztendeje.

Mire föl azt írja az újság (persze, már megint a jobboldali sajtó), hogy „a válság ellenére 7-8 %-kal nőtt eddig az előfoglalások száma a cég tulajdonában lévő 17 balatoni kempingben”.

Ha nő, mér csökken? – elvtársai az elvtársaknak.

 

 
 
 
Hun árad, hun apad
 
Mármint a Tó!

Ahogy természetes. Amikor túl esős az idő, egyszer csak kezd kilépni – a bölcs eleink s még bölcsebb kortársaink által kikövezett – medréből a Balaton. Hova, hová nem, a hajdan apadásnak nevezett, a bennszülöttek által békén hagyott vizenyős tóparti övezetbe. Melyet honunkat csak térképről ismerő mérnökeink segedelmével az idetelepedő máshonnan szalajtottak teleraktak üdülőházaikkal, hogy most rikoltozhassanak, jaj, micsoda kár ér bennünket a belvízzel, tessenek kifizetni a kárunkat!

Igaz, jobbára engedély nélkül építkeztek, foglalták el a Tó apadását, gátolva a Tó természetes életét, szabad mozgását. Az állam pedig úttal, vaspályával folytatta a Tó megrablását.
– Kár? Kárunkat? Nem lenne jobb kiszélesíteni a Siót, hajózhatóvá tenni, s egyszerre két legyet csapván idáig evezhetnének nyolcárbocosaink, tengerjáró gőzöseink, a fölös víz pedig szükség esetén a dunányi Sió-csatornán leereszthető!
Ötletnek nem rossz, megfizetni viszont ki fogja?
 
Magyarország érdeke, nem?
Nemdebár.
Bár-bár.
Hogy ötévente, húszévente meg akkora legyen az aszály, hogy a víz méterekkel apadjon, országútnyi széles mederszélt hagyjon szárazon maga után…
„Ezért áldoztunk annyit a telkeinkre, hogy most bűzös pocsolya díszelegjen körben a parton? Hogy jön ide a vendég, az idegenforgalom látja kárát! Föl kellene tölteni a Tavat…” – és már sorolják is a ’szakemberek’ (mondom, a messziről szalajtottak), honnan nem: Drávából, Rábából, Dunából… Hogy csak az olcsóbb – pár százmilliárdba kerülő – megoldásokat említsük.
 
 „Tönkrementünk!”, „Tönkremegyünk! – harsognak ekkor, akkor, amakkor. S természetesen fizessen a köz. Az ő érdekükben. Mert – természetesen – az itteni ember tudton tudja, mi a Tó dolga, mi a miénk. Hogy mitől Balaton s Balaton-mellyék ez az egész.  
TESSENEK BÉKÉN HAGYNI.
Kb. ennyi.
Minél nagyobb a beavatkozás, annál kivédhetetlenebb egy-egy valóban nagy csapás.
A legújabb régi ügy: dől a keleti magaspart a házakra, kertekre, vasútra, országútra... Nem kis részben azért, mert a hegynyi dombok tetején csatornázatlan házak, utcák épültek.
Valakik megint mellényúltak; fizessen az ország, helyettük.
„Tragédia!”
Az, az; aznak az, látható.
 
 
 
 
 
Nád, bokor; minek?
 
A nádat? Magát a tavat körbeölelő nádast: jó száz éve irtják. Bokros, ciheres, alacsony zöldrengeteg a parton? 2008-ban vágták ki Almádiban a kikötőre szaladó Ligetben az utolsót. Hogy az öreg fák egy részét eltüntették, a sudár nyárfákat szerte a Városház előtt és körben villanykaró-, karácsonyfadísz-tartó pózna méretűre visszavágták? Nem elég. Most a tópart utolsó bokraitól is megszabadítanak bennünket. Kérdésedre a szakértő válasz: hogy a vendég messziről láthassa a Tavat! Erre vágyik, ezért fizet!
Hogy mintha a tengerparton lenne…
Már-már.
Szintve.
Hogy ez a Balaton, nem az Ión-tenger, kit érdekel?
Mér, ott nem irtották ki az erdőket: már az ógörögök?
Igaz, nem azért, hogy a vendég kedviben járjanak, hanem állítólag a hajóépítéshez szükséges fákért.
Igen, igen.
Nem, nem.
Hogy az alacsonyan fészkelő madarak fészkelőhelyét tetszenek végleg elpusztítani, kit érdekel?
Nem végleg! Jövőre kinőhet.
Az ki. A madarak meg addigra. Elvesznek, ezek, mindörökre.
Nem kell ilyen negatívan látni a dolgokat!
Hogy lennénk bizakodóak, ha rátok nézünk.
A vendég jól érezze magát! Hát nem ebből élünk?!
Ha törni, zúzni támad kedve a vadnyugati újifjúságnak, csak nyugodtan! Ezért fizetnek. Hogy közben a másik inkább továbbáll?... „Gyermekbarát”, hallod az igét, aztán meg. Almádiban majd’ két kilométer hosszan nem tud a városból a partra lemenni lépcsőzés nélkül a kismama, a kocsijában babáját toló anyuci, a rokkant, a vénséges vén…
Menjék máshová?
Mén is. Ha tud.
Bírja, vagy nem bírja.
Odaadná, hallod, ez a leányát!
Az anyját.
Píz.
Péz.
Penyaz.
Emberét.
Föl a kezekkel!
Mi’ rég!
Kenese és Fűzfő közt – olvasod a derékszéki lapban – töltik iszappal a parton futó vasúti pálya és a vízbe rakott kővédmű közti vizes, nádas részt. Hogy evvel a Tó utolsó ívóhelyeinek egyikét számolják föl. Györökön a kerékpárút fölött nyaralgató urak tarra nyíratják a gyönyörű nyírfasort, zavarja őket a kilátásban; nem látják a Tavat! Mért vették ők ezt a telket… annó Rákosi valahanyadik évében bagóért?!
„Hal”.
„Kevés a hal!”
„Levegő”.
„Árnyék”.
Egy kis nyugalom.
Lesz ez még kevesebb.
A nyereség, fiúk, a nyereség!
Az azon nyomban zsebre vágható haszon.
A holnapi?
Az akkoriak dolga! Mi közük – ezeknek – mindehhez?
Legföljebb továbbköltözünk (egy Földdel).
 
 
 
 
 
Favágók
 
Még hogy Csabán, Pesten, Pápán, Aradon tiltakozik a jónép a szerintünk ostoba, kártékony, fölösleges fakivágások ellen, tóparti községünkben (Balaton-Akárhol) is megtehetné. Nem és minek. Irtják a szemünk láttára – orrunk előtt – kertünk alatt – a százéves, több öl kerületű öreg fákat ligeteinkben, utcáinkon, tóparti sétányunkon. Főterünkön, ahova nyáron (pünkösdtől Szent Mihályig) épp az árnyat adó fák alá igyekszik állni kocsijával a messziről hozzánk érkező kiránduló, fürdővendég. Nem és nem, minek?

Minek az árnyék? Minek, miközben arról papol minden éghajlatkutató: a légkör – és a föld, mindenünk! – szennyezése miatt lesz egyre melegebb, sivatagosodhat el fél (vagy épp az egész) ország. Fatelepítéssel, a szárazságot jobban tűrő növények termesztésével védhetjük életterünket a leginkább a benzingőz és miegyéb füsttermékek termelésének csökkentése mellett.

Ha nem, hát nem. Minek minálunk, Balatonunk körül az öreg, csonkítatlan fa?

Öreg? Vén-e a 100 éves?

Tessenek megkérdezni az ’ezeréves’ akarattyai fát, ami alatt – állítólag – még hogy Rákóczi kurucai, egyenesen Árpád leventéi hűsöltek két csata közti áldott csöndben. A középkori iratokban már emlegetett öreg szil – mint a foki Sió-torkolat, a Tihanyi Apátság és a zalai-veszprémi megyehatárán álló Almádi csárda társaságában helyet foglaló Balaton-mellyéki (kelet-balatoni) határmegállapító hely – vajh’ élt-e volna annyi századokat, ha Árpád és Rákóczi kertészei tízévente levágják az ágait, mert úgy (a XXI. századi /ál/tudományos kertészeti szakismeretek szerint legalábbis) jobban megerősödnek, életképesebbek, erősebbek, szebbek lesznek.

Az Akarattyai Öreg Szil, tarvágással…

Nem vitás, a Vén Szil mára kiszáradt. Ám az érintetlen, legföljebb a viharok által megcsonkított, ám újra és újra hatalmas lombkoronát növesztő faóriás sok-sok évszázadig adott enyhelyet az arra járó vándornak, a közeli szőlőskertekben buzgólkodónak, a hálóját kivetni készülőnek, a távoli fehér vitorlát leső szerelmes leánynak. A megcsonkított tóparti öreg fák aligha adnak valaha is akkora – életadó – árnyat, mint amekkorával szolgált valaha a regék világába költöző öregapjuk, üköreganyjuk.

Mire föl: Szent Jakab hava elején a kikötő előtti ligetben barna műanyag zsákot húznak a TERMÉSZETVÉDELMI TERÜLET föliratú, téglalap alakú táblára, valamint a tojásdad, kék színű, madaras hasonló figyelmeztetésre. ’Mert’ a táblán túl végig állnak a füvön a nagykutyák kocsijai. Tavaly 130 ezres büntetéseket akasztottak az ideállók szélvédőjére.

Ők és mi. ’Ők’. ’Mi’.

Nyáron a közútkezelő – balesetveszélyre hivatkozva – kivágatta a Római úton az öreg fákat. Nyilván, mert aki gyorsan hajt, nekimehet valamelyiknek, s nem mindegy, húsz méterrel kijjebb tett facsemetének, vagy az útpadka melletti százéves faóriás hatökör-derekának ütődik-e a koma. Úgyhogy imádkozunk, minél később újítsák föl pl. az Alcsútról Etyeknek baktató rozoga utat a golfpálya előtt, mert a legföljebb 50 km-es sebességet elviselő út menti gyönyörű fákat ma nem fenyegeti veszély, ám ha itt is fölgyorsíthatják motorjaikat az eszementek, nyomban föllép az azonnali baleset- és életveszély, s akkor ezeket is sürgősen ki kell vágni. Fövenyfürdőnk legnagyobb árnyékot adó, ép, egészséges – százéves – fáját azért vágják ki (mondottuk volt, természetvédelmi területen), mert a gyökerei fölemelik, tönkreteszik a járdát… Nem épp fordítva: a járdát köllene a fához igazítani?

Fák, szegények.

 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése